– MVM Dome, 2025. 06. 06.
A szenzációs tavalyi Most vagy soha! előadásuk után 2025-ben is fantasztikus műsort állított össze a Hungaria. A június 6-án és 7-én zajlott dupla koncerten ugyanis nemcsak, hogy ismét brillíroztak a színpadra lépők – mind a főhősök, mind a táncosok, a vokalisták és a kísérő zenekarok tagjai-, ráadásul egy alaposan megújult show-val kápráztatták el a közönséget. Mindezt pedig olyan elánnal, odaszánással, erővel és szeretettel vezették elő, mintha az örökifjú legendák még a tavalyinál is jobban megfiatalodtak volna, minő képzavar, miközben az MVM Dome-ban két teltháznyi rajongóval közösen énekelték nagy-nagy örömmel az örökzöld slágereket.
Fenyő Mikit jókedvében teremthette az Isten. Nem elég, hogy bőségesen meg van áldva mindenféle szerzői tehetséggel és előadói karizmával, de még a karrierje hullámvölgyeiből is mindig győztesen került ki. Gondoljunk csak az Erdős cézár önfejűsége okán kialakult nagylemeztelen tíz esztendőre, mely alatt a Hungaria mégis életben maradt, működött és alkotott. De Mikinek még az is megadatott, hogy még egy olyan, kevésbé sikerült produkcióval, mint a Modern Hungaria is komoly sikereket aratott. Hát még azokkal a lemezeivel, amikkel ő maga törte az utat és mutatta be az itthoni közönségnek és egyben a szakmának is, hogy mi az a break, hogy kell hiteles tribute műsort csinálni, vagy, hogy milyen is az igaz rock and roll.
Természetesen mára már végérvényesen letisztult, hogy a sok-sok nagy korszak közül is kiemelkedik a jampi Hungaria 1979 és 1983 közötti diadalmenete. Az akkori felállások hat plusz két tagját pedig oly annyira a szívébe zárta a közönség, ami a szó szoros értelmében életre szóló kapcsot alkot rajongók milliói között. Ezért aztán, ha mondjuk, holnap ismét meghirdetnének három Hungaria koncertet, ismét megindulna a roham a jegyekért, mert bár már túl vagyunk az újkori nagy bulikon, de még mindig tömegével dobogják a hungáriás szívek, hogy Vissza! Vissza!
2025. június 6-án elég sűrű programom volt. De még a napközbeni rohangálás közben sem tudtam nem észrevenni, hogy már sok-sok órával a kapunyitás előtt és akár még két-három kerülettel odébb is, tehát már kora délután is pöttyös ruhás lányokkal, asszonyokkal voltak tele az utcák, buszok, villamosok. Kérdezni sem kellett, mert tisztán látszott a szemükben a tűz, a mozgásukban a bugi, hogy bizony már ők nagyon készülnek, hangolódnak a nagy bulira. Aztán letudva a kötelezettségeket, magam is elindultam a Dome felé és a helyszínhez közeledve még több hungáriást, jampinak öltözött férfit, illetve pöttyös szoknyás lányt, anyukát és nagymamát lehetett látni. Szó szerint tömegével öltöztek a koncerthez a csajok, hattól nyolcvanhat éves korig és még azon is túl. Majd már a bejáratnál várakozva elkezdődött a pózolás, az arénázás, illetve a boldog közös együtténeklés. A Hungaria életmű véglegesen örökzöld népdalokká nemesedett.
Mert a jampi Hungaria nagyon beletalált a néplélekbe. Maradandó élményeket és egyben közös kulturális igazodási pontokat adva a késő Kádár-kor magyarságának. Elviselhetővé téve az elviselhetetlent. Elképzelhetőbbé, egyben kézzelfoghatóbbá és legfőképpen közösségi élménnyé téve az elvágyódás során felvilágló kollektív álomvilágot. Egy sosem volt Amerika idealizált la dolce vitáját. Amiben nyilván benne volt a tiltott dolgok öröme, így az olyan nyugatról beszivárgott zenei- és táncstílusok, mint a rock and roll, a hully gully, a twist, a rumba, a szamba és a többi. Miként a két világháború közötti revük színpompás világának megidézése a szoci blokk depis szürkeségének közepette. Meg persze a magyarok zsigeri szimpátiája a rejtői alakokkal, illetve azok szürreális, valahol mégis mindig jószívű cselekedeteikkel. Arról nem is beszélve, hogy azt a fajta felszabadult, felhőtlen kikapcsolódást is mindenki igényli időnként, amit a Hungaria álomvilága alapból nyújtani képes.
Ezért aztán hiába volt a feloszlás, meg a sok évtizedes kihagyás, a Hungaria álomvilága mégis élénken él milliók lelkében és csak egy aprócska szikra kell hozzá, hogy ismét fáklyaként lobogjon, mint azt láthattuk, tapasztalhattuk 1995-ben és 2024-ben is. Így aztán, mivel idén is úgy esett, hogy már a buszon és a metrón is beindult a felhőtlen össznépi bulizás, a jampi Hungaria továbbra sem igényel előzenekart vagy más bemelegítő programot.
Mikor az egyik tavalyi vagy tavalyelőtti programon valamelyik kolléga szájából elhangzott, hogy „DJ Deminek”, először nem is értettem, miért kell ezzel foglalkozni. Nyilván akkor és ott is teljesen felesleges volt a koncert előtti „didzsé-szett”, de hát máskor is kibekkeltük már az ilyesmit, max addig dumáltunk egyet. Persze jót röhögtem a szóviccen, de aztán gyorsan ki is ment a fejemből. Annyira azért nem volt fontos, hogy érdemben foglalkozzam vele. Mivel viszont most is többen szóvá tették, hogy teljesen funkciótalannak tartják DJ Dominique bemelegítő programját, beugrott a vaker, de engem most sem zavart különösebben Várkonyi Attila szereplése. Nyilván nem sírtam volna utána, ha nincs. Meg persze a közönség is vígan ellett volna magában, a különféle Hungaria slágereket énekelve. Viszont az érme másik oldala, hogy a jampi Hungaria produkciójához simán passzol némi ripacskodás. Szóval elszenvedtük a kölyökkori szoci táborokra emlékeztető „érezzük jól magukat, fiatalok”, meg „emeljük a hangulatot” jellegű bölcsességeket. De, ha teszem azt, egy Duane Eddy vagy Buddy Holly válogatás ment volna, míg megtelik a Dome, az is tökéletesen megfelelt volna a célra.
Majd beindult az intró, és úgy söpört el minden korábbi gondot és gondolatot, mint vizet árasztó frissítő tavaszi szél. A 2024-es Puskás Aréna után most egy kisebb helyszínen, kisebb színpaddal és kevesebb táncossal robbant be a fergeteges Hungaria show, viszont a helyszín adottságai miatt sokkal jobban szólt és a megújult showelemek javarésze is jobban funkcionált a tavalyinál. Nyilván az MVM Dome akusztikája sem tökéletes, de azért nagy és komoly előrelépés volt a gyakorlatilag hangosíthatatlan, zenei programokra teljesen alkalmatlan „új népstadionhoz” képest.
Az első dómkoncert feléig elvoltam a kiemelt állóhely egyik oldalán, a non-stop táncoló keménymag miatt folyton változó helyemen, a nagyjából a harmadik-ötödik sorban való ácsorgással, de aztán csak győzött a kíváncsiságom. Így előbb elslattyogtam leghátra, majd ismét előrébb állva, meghallgattam a másik oldalt is. Az így begyűjtött tapasztalat, hogy míg majdnem legelöl nekem kissé kevés volt a gitár, viszont egy kicsit hátrébb, kábé a tízedik sortól fogva már megvolt az a dög, ami a rock and rollhoz kell. Más hibát nem hallottam. Miként mások sem panaszkodtak a későbbi tapasztalatcserék alkalmával, akik az ilyen-olyan ülőhelyekről, illetve úri és elvtársi páholyokból élvezhették az előadásokat.
A négy főhős: Dolly, Fenyő, Novai Gábor és Szikora Robi egyaránt lehengerlő teljesítményt nyújtottak. A kosztümöktől a koreográfiákig minden vérprofi volt, miközben a produkció mégis laza, kedves és szellemes, azaz szerethető maradt. A két kísérő banda szintén csodálatos teljesítményt nyújtott, mind a Budapest Jazz Orchestra, mind a Zsoldos Dedy-t is a soraiban tudó Hungaria Rock and roll Band rendesen odatette magát. Akárcsak a hátul éneklő Rumbabák és Rumpapák Vokál: Frech Zoltán, Füzesi Katalin, Hajdú András, Málinger Anita, Sima Anikó és Szabó Léna, akik a jelenlétükkel és a sokszólamú vokálok által igencsak megemelték a főszereplőket. Ismét egy olyan előadást láthattunk, hallhattunk, ami a szemeinket is lenyűgözte, de akár becsukott szemmel is abszolút élvezhető volt. Kipróbáltam.
Az alaposan felújított látványvilág már az új intrónál magával ragadta az embert. Majd még a tavalyi élmény ismeretében is le-ledöbbenhettünk, hogy mi plusz melót raktak még bele a 2025-ös előadások vizuális megjelenítésébe. Gyakorlatilag ismét minden egyes dalhoz egy egyedi, klipszerű háttérvetítést kreáltak, de olyan ötletességgel, szellemességgel és kreativitással, hogy a vetítés önmagában, amolyan „magnós mozizásként” is simán megállta volna a helyét.
Az AI persze itt is egyértelműen kibukott. Szeretjük vagy sem, a mesterséges intelligencia ma már a mindennapjaink része. Annak minden előnyével, így például az alaposan felturbózott screenfilmek agyeldobó látványvilágával, és hátrányával, az itt-ott azért érzékelhető idegenszerűségével és vicces bugjaival egyetemben. Persze a hibák többségét nyilván csak a szakemberek és a vizuális kollégák vették észre, illetve tudnák szabatosan megfogalmazni. Így a nézők többsége inkább csak annyit érezhetett, hogy itt-ott valami nem stimmel, néhol túlságosan idegen ez a táj. De azért voltak egyértelmű hibák, egészen komikus jelenetek is. Mondjuk, mikor a fürdőruhás csaj lecsúszott a vízi csúszdán, majd a vízbe érve „teret váltott”. Mert egy pillanat múlva már újra csak az üres medencében fodrozódott a víz a zenészek, táncosok mögött.
A tavalyi produkció legfőbb hibája egyébként az volt, hogy a valósidejű vetítés alatt, a színpadi jelenetek bevágásakor még az ilyenkor szokásosnál is kevésbé sikerült eltalálni, hogy éppen hol van az előadás fókuszpontja. Magyarán nem feltétlen azokat mutatták, akik szólót vagy fontos vokált énekeltek, hangszeren szólóztak vagy épp valami fontos színpadi performance-ban vettek részt. A BJO tagjai és a vokalisták pedig végképp alig voltak mutatva. Persze most sem mindig sikerült tökéletesen elkapni a lényeget, de azért érezhetően sokkal jobban ment a dolog, mint tavaly a Puskásban.
A kivetítők és a hard disc technológia segítségével ismét méltó módon emlékezett meg a Hungaria csapata az elhunyt társakról. Különösen nagyon tetszett, hogy a vége felé, mikor a négy még élő főhős fehér ruhában szerepelt a színpad elején, a középső kivetítőn már hatan zenéltek. Ugyanis ott már látható volt a néhai Fekete Gyula, azaz Szaxi Maxi és a már szintén az égi zenekarban pengető Kékes Zoltán Sziszi is. Az első három év szextett felállása. A műsort illetően pici változás volt tavalyhoz képest, hogy az emlékblokkot is megvariálták egy kicsit, melybe ezúttal bekerült a Szerelmes lapgitárok és a Flipper, így a Flipper Öcsi korszak is meg lett idézve a zseniális Aréna és Finálé(?) lemezek által. A 2025-ös ráadás pedig nagy meglepetésre nem egy jampi Hungi dal lett, hanem a subás Hungaria legnagyobb slágere, a Csavard fel a szőnyeget.
Az együttes és stáb igényességének legfőbb erénye mindvégig az volt, hogy a Hungaria továbbra is mixelve alkalmazza a látványelemeket. Tehát attól, hogy mostanában egy nagykoncerten már alapfelszereltségnek számít a LED-fal, meg az AI támogatott vizuál, egy másodpercre sem mondanak le az olyan hagyományos showlemekről, mint a fények, a táncosok, a füst, a konfetti, a piró, az időnként meg-megemelt színpadelemek és így tovább. Az olyan apróságnak tűnő figyelmességektől, mint a mentol illatú füst és a Hotel Menthol formájú konfetti pedig végképp eldobtuk az agyunkat. Pedig logikus, ha már úgyis füstölünk, illetve ipari mennyiségű papírfecnit lövünk a közönség közé, akkor adjuk meg a módját! No, ez az a hozzáállás, amitől a Hungaria még 2024-ben és 2025-ben is vezető produkciónak számít. Nemcsak a hazai koncertek többségéhez képest fociznak felsőbb ligában, de ez bizony nemzetközi mércével is kiugró teljesítmény.
Mivel a 2024-es és ’25-ös Hungaria produkciók nagymértékben eltérő műsorelemeket tartalmaznak, indokolt volna a koncertfelvételeket kapásból egy dupla Blu-ray lemezen kiadni, nagyjából, mint a Mandoki Soulmates zenekar Wings of Freedom műsorait. Ezáltal egy dupla vagy tripla koncertfilmként megörökíteni ezeket az etalonnak számító kései Hungaria koncerteket. Már csak azért is, mert az elmúlt évtizedek unalmas válogatásai és véleményes minőségű archív kiadványai után ideje volna már egy aktuális kiadásnak. Amivel aztán szinte biztos, hogy ismét egy ütős, friss és aktuális Hungaria kiadvány vezetné az eladási és siker-listákat. Ezáltal is példát mutatva, hogy öreg jampec nem vén jampec.
Bár már sok-sok éve fröccsöntött, lelketlen, műanyag gigasztárokat tukmálnak ránk a tömegmédiából, Dolly, Novai, Fenyő, Szikora és Dedy sokadszorra is megmutatta, milyen az, amikor valódi sztárok lépnek a világot jelentő deszkákra és úgy istenigazából megrázzák magukat. Vissza! Vissza!
Fotók: Zrena Zoltán
