SPV
A tribute-albumok számomra arról árulkodnak, hogy az alkotónak nincs mondanivalója, így már kész anyaghoz nyúl. Szerencsésebb, ha koncepció vagy egy előadó mentén áll össze egy sor feldolgozás, egy blues-lemez esetében nagy a mozgástér. Egy dalnak sokszor még a szövege sem mindig ugyanaz és egy tradicionális szerzeményt végtelen formában lehet variálni, számtalan példát lehet erre hozni.
Nos, a Dead Daisies ezúttal a bluest helyezte a fókuszpontba, visszanyúlt a kezdetekig, egészen a blues ősi előadóiig. Ez a „Vissza a gyökerekhez” (elnézést kérek Hobotól a plágiumért) gondolkodásmód igen dicséretre méltó, ám, ha végignézzük a kiválasztott dalok listáját, döntő többségük olyan, amit a hatvanas és a hetvenes évek kultikus előadói már műsorra tűztek, tehát a rockos alapok eleve adottak voltak. Annyira mégsem kellett visszanyúlni.
Don Nix dala, a Going Down leginkább Freddie Kinghez kötődik, az idők során rengetegen játszották, például a Deep Purple, vagy Jeff Beck Beth Harttal közösen is előadta. A Boom Boom John Lee Hooker örökzöldje, ezt szinte minden hangjában átformálták, a The Thrill Is Gone B. B. Kinghez kapcsolódik legerősebben, de nem tőle származik. Bluesritmusban nyomják a srácok, jó adag pszichedeliával nyakon öntve, míg az öreg B.B. más megközelítésben, eltérő ritmizálással adja elő. Nem akarok egy ilyen kaliberű felvételre olyan jelzőket aggatni, mint elcsépelt, de tény, már nem egy előadótól hallottuk ezt is. A Born Under A Bad Sign és Crossroads akkor váltak széleskörben ismertté, amikor a Cream lemezre vette őket a hatvanas évek második felében, az utóbbi Eric Clapton védjegyévé vált, a mai napig nem tudja elengedni, még saját fesztiválsorozatát is ezzel a címmel szervezi. A Sweet Home Chicago Robert Johnsontól eredeztethető, de műsorra tűzte Buddy Guy, Eric Clapton, a Status Quo, a Fleetwood Mac vagy B.B. King is. A két utolsó felvétel, Rufus Thomas szerzeménye, a Walking The Dog és Willie Dixon Little Red Roosterje (’Kis vörös kakas vagyok, hülye lennék egész nap kukorékolni’ – magyarította Hobo a hetvenes évek végén) egyértelműen a Rolling Stoneshoz köthető a legerősebben, utóbbit időnként még most is halljuk tőlük.
Nem egy kockázatos lemez, a legjobban ismert, leggyakrabban játszott bluesstandardeket vették elő a fiúk és azokat pofozgatták a stúdióban. Gondolkodni a dalösszeállításon sokat nem kellett. Viszont egységes a hangzás, a stílus, egyértelmű a hard rock-bélyeg, és a bivaly megszólalás illik ezekhez a dalokhoz. Hallottuk már ezeket a számokat más felfogásban, más hangszereléssel, de most a Dead Daisies is jól nyúlt hozzájuk: ütős muzsika dübörög 36 percen át, forradalmi zenei megoldásokat azért nem hallunk, inkább a rutint. Doug Aldrich ízes-bluesos gitárjátékára nem lehet nem odafigyelni, ezt a Whitesnake-ben már bizonyította. Azonban nem érzem ennek az anyagnak az egyéni létjogosultságát, jobb lett volna kiadni egy önálló LP bónuszlemezeként.
Ilyen bluesalbumoknál bevett dolog, hogy hamar elkészülnek, a produkció sava-borsát a pillanat heve, a stúdió légköre, a zenészek pillanatnyi hangulata adja. Gondoljunk csak a Rolling Stones 2016-os ’Blue & Lonesome’ alkotására, az is pár nap nap alatt készült el.
Szerintem egy tribute-album akkor jó igazán, ha az eredeti szerzeményeket kifordítják a sarkukból, ahogy tette és ma is teszi a Vanilla Fudge, ezt tanulta el tőlük a Deep Purple az első három lemezén. Ha kevésbé ismert bluesszerzemények kerültek volna a zenekar látókörébe, szerencsésebb produkciót hallgathatunk most. Így csak az egyik dal címe jut eszembe: The Thrill Is Gone…
Dallista, zárójelben az eredeti előadók:
01. I’m Ready (Muddy Waters)
02. Going Down (Freddy King)
03. Boom Boom (John Lee Hooker)
04. Black Betty (Lead Belly)
05. The Thrill Is Gone (B.B. King)
06. Born Under A Bad Sign (Albert King)
07. Crossroads (Robert Johnson)
08. Sweet Home Chicago (Robert Johnson)
09. Walking The Dog (Rufus Thomas)
10. Little Red Rooster (Willie Dixon)
Zenészek:
David Lowy – ritmusgitár
Doug Aldrich – szólógitár, vokál
John Corabi – ének akusztikus gitár
Michael Devin – basszusgitár
Sarah Tomek – dob
Peter Kadar – hammond orgona (2)
