Június 21-én, a Gödör Klubban, valami nagyon szépet kaptunk. Olyan estét, ahol nemcsak a zenészek hangszerei szóltak, hanem a lelkek is. Egy gondosan összerakott, ízléses és mégis ösztönösnek ható műsor volt ez, ahol minden fellépő a saját világát hozta el, melyek mégis úgy illeszkedtek egymáshoz, mint a fejezetek egy jó könyvben.

A nyitóhangokat Franny (Illés Anna) pengette meg – és nem is akárhogyan. Finoman és melankolikusan indította az estét, épp úgy, ahogy azt az „In the Garden” című lemezéről már sejthettük. Az ő zenéje nemcsak a hangokban él, hanem az illatokban, színekben, emlékekben is. A természettel és népdalokkal való bensőséges kapcsolata átsugárzik minden dalán – és szombat este is valami időn túli nyugalmat hozott. Misztikus, csendes kezdés volt ez, amitől rögtön halkabb lett az ember szívdobbanása is.

Ezután jött a Kóda – Kugler Tamás és Suha Tamás kettőse –, akik most „csak két gitár” verzióval álltak színpadra, de a megszólalásuk így is teljes volt. A Visszatalál kislemez már sejttette, mire képesek, de élőben ez még inkább átjött: a hangszerelés visszafogottsága nemhogy csökkentette, inkább felerősítette a dalok intimitását. Az őszinte szövegek és a gitárok közötti párbeszéd tényleg úgy emelt fel, mint amikor egy jó mondatot olvasol egy könyvben, és egy pillanatra megáll a világ.

A következő fellépő, Juhász Zoli viszont úgy robbant be, mint egy váratlan, de nagyon is várt vendég. Jómagam most hallottam először élőben, így ő volt számomra az est egyik legnagyobb meglepetése. Veszprémi dalszerző, aki angolul kezdte, most viszont a magyar számai miatt figyel fel rá a közönség – és nem véletlenül. Az élő produkciója teljesen beszippantott, ott volt benne valami olyan őszinteség és zenei érzékenység, ami nagyon ritka. Dalai nemcsak szólnak, hanem mesélnek. Üdítő volt, és jóleső érzésekkel, ugyanakkor szomorúan búcsúztattuk el a színpadról, mert akartunk volna belőle még. Minél többet!

Viszont máris jött Regős Mátyás és Vértesi Ferenc, akik történeteiben ott a gyerekkor, a Kőbánya, a város és a szatmári kőművesek is. Ha eddig csendes figyelemmel hallgattunk, itt jött a váltás. Ez a produkció felrázott minket, és nemcsak a hangulat, de az est dinamikája is új ívet kapott. Ezek a dalok olyanok, mintha egy különös, régi mesekönyv elevenedne meg – kicsit melankolikus, de valahogy mindig boldog. A sanzon, folk, blues és jazz határmezsgyéjén mozogtak, és pont ez kellett nekünk. Elképesztőek voltak a fiúk!

És végül, de nem utolsó sorban, maga Semegi Zoltán zárta az estét. Ő nemcsak fellépő volt, hanem a teljes esemény szervezője is – és már ezért is járna a taps, de a produkciója önmagában is megállta volna a helyét bármelyik színpadon. A frissen megjelent „Nem kell hozzá alkalom” lemezéről és az éppen készülő új anyagból is hozott dalokat. Társai – Hankó Oszkár billentyűn és Baqais Ádám csellón – tökéletesen egészítették ki őt.

Ezek a dalok nem „szólni” akartak, hanem történni. Megtörténni velünk, bennünk. És így is lett. Zoli zenéje költészet, és nem csak azért, mert Bereményi Géza és Weil András is közreműködtek az albumon. Hanem mert a dalok egyszerre személyesek és egyetemesek, sötétek és világosak, ismerősek és újak. Egyedi személyisége pedig éppúgy feldobta a dalok közti szüneteket, mint a zenészek felkonferálását, melyet szintén ő maga végzett. Így és vele zárni egy estét – ajándék volt.

Nem is érdemes kihagyni ezen a napon publikált albumát sem:

Ez az este több volt hát egy szimpla koncertsornál. Volt íve, mélysége, humora, csöndje és energiája. És legfőképp: volt lelke. Jó látni, hogy ennyi különböző alkotó ilyen természetesen tud egy estére egyazon nyelven beszélni. Szívből köszönjük!

Már csak az a kérdés: mikor lesz a következő?

Fotók: Réz Dorina, Tóth Anett Nikolett, Scholtz Kristóf