Nem tudni, ki és mikor csempészte be anno a Szovjetunióba az első Nine Inch Nails-kazettát, de aligha számított rá, hogy milyen pillangó-effektust szabadít útjára ezzel. Harminc évvel később ugyanis Fehéroroszországban felbukkant a Molchat Doma, az elektronikus posztpunk jelenlegi talán legnagyobb szenzációja, június 26-án pedig a Barba Negra Red Stage közönségének is bizonyították, miért is van körülöttük az utóbbi években óriási felhajtás.

A fehérorosz trió 2017-ben alakult Minszkben, ami korábban nem éppen arról volt híres, hogy ontotta volna magából a világsztárokat. Az első albumukat (S krysh nashikh domov – „a házaink tetejéről”) még saját kiadásban jelenttették meg, a 2018-as folytatást (Etazhi – „emeletek”) pedig egy kicsi német, független kiadón keresztül. Utóbbi a rá következő években a TikToknak köszönhetően eszméletlenül sikeres és felkapott lett, nem csak felhelyezve a Molchat Doma-t a posztpunk világtérképére, hanem azonnal kiemelt helyre is téve őket. Az Etazhi óta még két lemezük jelent meg, legutóbb a tavalyi Belaya Polosa („fehér vonal”), amit Amerikában vettek fel, és zeneileg is nagy előrelépést jelentett.
Ezeket az infókat azért szedtem össze már a koncert előtt, mert arra számítottam, hogy a Molchat Doma valóban némi bemutatásra szorul majd a hazai közönségnek és olvasóknak. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy nem csak megtöltik a Barba Negrát, hanem sokan egyenesen úgy várták őket, mint a Messiást. A TikTok által fel nem kapott dalaik is ugyanolyan nagyszerű fogadtatásban részesültek, sőt, a tömeg első harmadába tolakodó kemény mag még a szövegeket is ismerte és énekelte – fehéroroszul!

De azért valamilyen szinten kiütközött a látottakból és hallottakból, hogy virágzó hazai posztrock színtér ide, teltházas Analog Balaton bulik oda, az ilyen zenének nincs még egy teljesen kiforrott kultúrája Magyarországon. A közönség egyik fele a Barba Negrában szokványos látványt nyújtó, sztereotípiába illően metalos megjelenést képviselte, de rengetegen voltak, akik kinézetre akár egy Beach Boys koncertről is idetévedhettek volna. Számomra ez inkább pozitívan hat, hiszen az mindig jó, ha egy új irányzatot nem sajátít ki magának egy adott szubkultúra, hanem sok különböző ízlésű ember számára képes közös pontot jelenteni. Amit a Molchat Doma csinál, az tényleg egy olyan műfajokon átívelő dolog, amiből kevés jelenik meg mostanában, vagy legalábbis kevés jut el hozzánk.

Amit csinálnak, azt pedig sokan sokféleképpen nevezték már, ami abból is fakadhat, hogy az az élmény, amit lemezen, YouTube-on vagy Spotify-on hallgatva nyújtanak, és az, amit élőben, az mintha két zenekart mutatna. Azok a „fagyos dallamok” (a szervezők által küldött sajtóanyagban így jellemezték őket, de valahogy a koncerten még így is rohadt meleg volt), amiket a fél világ Kelet-Európa panelrengetegének kilátástalanságával azonosít, a színpadról egy igazán pörgős, energikus szintipop (diszkó?) performanszként csapódtak le. Teljesen félrevezető tehát a kiadott lemezeik alapján megítélni őket – én is így tettem, egy orrlógatós-cipőnézegetős estére számítva, amit aztán a valóság a feje tetejére fordított. Az a keserédesség, amelynek szinonimájává vált a zenekar, persze a színpadról is visszaköszönt (Egor Shkutko hangja összetéveszthetetlen bármi mással). Azt hiszem, ezt hívják „sírva vígadásnak” – nem is bánnám, ha a Molchat Doma ennek az életérzésnek az elterjesztését tűzné a zászlajára. Nem kell szláv Depeche Mode-nak vagy panelszökevény Sisters Of Mercy-nek lenni, mert azon már régen túlmutat a fehéroroszok zenéje. Azt mutatják meg a nagyvilágnak, hogy mi, kelet-európaiak így is tudunk mulatni…

Fotós: Vidó Csanád