2025 – Magánkiadás

Két évvel ezelőtt agyon dicsértem a fiúk első lemezét, hozzáteszem egyáltalán nem méltatlanul, mert zenéjük kifejezetten izgalmasan és újszerűen hatott a magyar rock/metál(?)-szcénában. Bár az új album felvet bennem néhány kérdést, alapjában véve megint megugrották a srácok a kijelölt magasságot.

Az első meglepetést a játékidő hossza okozta, amely még a harminc percet sem éri el. Persze rögtön beugrott a Slayer legendás Reign in blood című lemeze, amely képes volt 28 perc alatt legyalulni a legerősebb idegzettel rendelkező hallgatókat is, de itt messze nem ez a fiúk célja, éppen ezért furcsa ez a hosszúság vagy rövidség, kinek hogy tetszik. Az első gondolatom két elágazása az, hogy vagy egyáltalán nincs rajta töltelék nóta, vagy mindenképpen szerettek volna kijönni idén egy lemezzel, és most éppen ennyi szerzemény állt rendelkezésre.

Halljuk hát! A kilenc, átlagban 3-4 perces dal most sem fukarkodik zenei ötletekben, sőt egy-két helyen kifejezetten eklektikusnak tűnnek a kompozíciók, de a fiúk nyilatkozatai alapján, ők pont ezt a fajta „mindent bele levest” szeretik. Az album két legkiemelkedőbb pontja számomra az Állj! és A tengeren. Az előbbi progos megszólalásával, sokszínű énekstílusával (nekem továbbra is Gedeon András rockosabb hangja tetszik), Kiss Tamás izgalmas basszustémáival, Megyeri István lüktető dobjaival, utóbbi pedig a címéhez méltó hömpölygésével, dinamizmusának ár-apály jelenségével. Felvetődött bennem, hogy ilyesmi zenét írhatna a Mastodon, ha kis hazánkban születtek volna. Az akusztikus és torzított részek arányát itt (is) nagyon eltalálták. A zongorabetét (Marczell Márton) némi klasszikus ízt is belecsempész a sodró ritmusokba, és Kiss Balázs rövid gitárszólója is remek. A Dobbanás című, elektronikus intrót nem számítva, a lemez közepén található két „gedeonos” akusztikus líra. Önmagában mindkettő szép, hiszen felbukkannak a Gedeon Reflects-nél szinte már megszokott „cselló-orgonák” (Novák Netti Vivien), a zongora színezés (Tímár Benjámin), és Béres Vera vokálja is szépen simul a hangképbe, mégis azt érzem, ebből a stílusból kettő egymás után megtöri a lemez ívét, és ezen még az igen rövid Visszaútban fel-felbukkanó zúzós gitárok sem tudnak segíteni. Ebben a dalban a miskolci énekesnő, Kántor Bogi (Sztrapacska Blues Band, Swing Project) hangja egészíti ki András dallamait, amitől nagyon vibráló lesz az egész. A végére is marad egy jó kis lazulós nóta (Élet-kirándulás), amelynek Andris esküvője adta az ihletet.

Nem írtam még a címadó dalról, pedig zeneileg izgalmas, de a szöveg – számomra – annyira klisés, mint Paulo Coelho bármelyik írása. Egy jó „verssel” tényleg megérdemelten lenne címadó, de a sok elhasznált szófordulat nehézzé tette, hogy többször meghallgassam egymás után.

A srácok kedvencei között nem találtam az Alice in Chains nevét, pedig már az első lemezen is véltem felfedezni némi seattle-i hatást, és most is nagyon jólesett a füleimnek a Tudom jól, mit vársz című dalban megjelenő „cantrellizmus”. A „százhúros” gitár röfögése is betalál. Erős. Ahogyan a hangzás is az lett az előző album óta.

Én is tudom jól, hogy most jelent meg a második lemez, és persze ezt ünnepelni kell, és turnézni (a lemezbemutató már meg is volt), és próbálni, és gyakorolni, és élni, ám régóta alap, hogy egy banda fennmaradását vagy elsüllyedését mindig a harmadik lemez minőségéhez kötik. Biztosan emlékszünk olyan alapvetésekre, mint a Number of the Beast, a Master of Puppets, a Superunknown vagy éppen a Reign in Blood. Ehhez viszont, úgy érzem, még ki kell kristályosodnia, hogy az írásom elején említett ekletikus megközelítés valóban az egyre inkább megszilárduló saját stílust jelöli, vagy csak azt a fajta leküzdhetetlen étvágyat, amelyet egy all-you-can-eat étteremben érez az ember, és amelyből utána végül csak a gyomorrontás emléke marad meg. Én mindenképpen az előbbinek szurkolok!