Kiadó: Inside Out, 2023
Állati dolgok, emberi léptékben
A Haken új lemézének első meghallgatása közben szegény Knézy Jenő (újszülötteknek: No.1 sportkommentátor a 80-as években) jutott eszembe, ahogyan annak idején izgatottan felkiáltott: „Atyaúristen, hát mit csináltak ezek a srácok!? Valóban az a helyzet, hogy az angol fiúk a Fauna c. lemezükkel olyan magasan ugrották át a lécet, hogy a kamera már követni sem tudta.
A progresszív zenék egyedfejlődése a 60-as évek végén létrehozta az igazán nagy vadakat (Pink Floyd, Genesis, Yes, King Crimson, ELP stb.), akik aztán sokasodtak és kitermelték a követőiket, ám ezek a bandák a műfaj sajátosságai miatt már nem tudtak olyan széles táborhoz eljutni, mint elődeik. Voltak persze csúcstámadások; a 70-es években a Rush, a 80-as években a Marillion, a 90-es években a Dream Theatre, az ezredfordulón pedig a Steven Wilson vezette Porcupine Tree vagy a svéd Opeth, de az éppen aktuális mainstream egyre inkább a háttérbe szorította a progresszív muzsikákat. Ilyen helyzetben alapította meg 2007-ben az ex-To Mera gitáros Richard Henshall és Ross Jennings (ének) a Hakent. A kezdeti, erőteljesen Dream Theatre ízű próbálkozások után, már a 2013-as The Mountain című albumon is előkerültek, még a példaképekhez képest is komoly vokális teljesítmények, egyéni megoldások és a hangszerelési ötletek színes tárháza is szép lassan kitárta az ajtaját.
A csapat lemezről-lemezre menetelt, mondhatni töretlenül, a saját maguk által kijelölt, de még messze nem kitaposott ösvényen. Bár hangzásuk egyre szigorúbb lett, amelyben a 7 és 8 húros gitárok és a néha erőteljesen Meshuggah szerű matekozás is befigyelt, azért Henshall-ék sosem adták vissza a stílusok közötti szabad átjárás útlevelét. A 2020-as Virus album erőteljesen reflektált a világ akkori történéseire és ezáltal talán az addigi legdurvább zenei próbálkozásuk született meg.
Így érkezünk el a Fauna albumhoz, amelynek már a borítója (Dan Goldsworthy munkája) is valami egészen egyedi világot sugall. Pontosan ilyen színes zenét rejt a lemez, mint a borítón látható állatok királysága. Bár több interjúban is elmondták a srácok, hogy nem volt a lemeznek előzetes alapkoncepciója, de végül a cím mögött rejlő erő és az állatvilág viselkedésmintái, valamint azok átültetése emberi környezetbe, mégis valamilyen átfogó képet tár a lemez hallgatói elé.
Az indító Taurus – amely az első hírnök volt – talán csalóka lehet, mert az orosz-ukrán válság ihlette nóta pont ott folytatja, ahol a Virus lemez abbamaradt. Sziklakeménységű és óceánmélységű gitárok, komor zenei szövetek. Szerencsére a Nightingale, melyben elég komoly irodalmi utalások is vannak (pl. Keats hasonló című ódájából idéznek) már sokkal változatosabb és ahogy a szöveg szerint az élő kismadárból gépmadár lesz, úgy durvul be a zene is egyre inkább.
Az Alphabet of me jó kis szinti popos(!)pötyögéssel indul. A korai Depeche Mode is felsejlik picit, pedig valószínűleg elég keveset landolt a srácok CD játszójában anno ilyen album. Nagyon szimpatikus egyébként, hogy Henshall és Charlie Griffiths a fej nélküli 8 húrosokat nem fejetlenül alkalmazzák és valószínűleg megfogadták Yehudi Menuhin (világhírű amerikai hegedűművész) egykori tanácsát, miszerint csak azért, mert kifizettük az egész vonót, nem kell állandóan használni. A dalban trombitaszólót és talán a Yes/Genesis vonaltól ellesett szöveg nélküli vokált is hallunk.
A Sempiternal begins-nél indul be a teljes elborulás. A szöveg egy, a kutatók által felfedezett különleges medúzafajról szól, amely képes önmaga sejtállományát folyamatosan megújítani, így gyakorlatilag örökké élhet. Csodás, ahogyan a dal közepén a lebegés váltakozik a zúzdával. Peter Jones egykori alapító billentyűs visszatérését egyébként óriási nyereségnek érzem. Nem egy Jordan Rudess féle virtuóz, de elképesztő ötletei vannak, akár a színező effektek/zajok, akár a hangszerelés tekintetében. Ebben a dalban egyébként Ross Jennings is elővehette szeretett Radiohead-es énekstílusát.
A tengerből hirtelen az egekbe utazunk a Beneath the white rainbow-ban és, hogy mennyire szürreális az a világ, ahol még a szivárvány is csak fehér, azt megint a zene mutatja meg nekünk. A jazz-es zongora váltakozik a matek-metal, pause-gomb nyomkodós témáival. Raymond Hearne dobos ötletességét és Conner Green változatos basszusjátékát nem lehet eleget dicsérni.
Két rövidebb dal érkezik a hipnotikus Island in the Clouds és a Maiden-es kezdés után – mondhatni – slágeres Lovebite képében. Talán furcsának tűnik, de nekem leginkább Peter Gabriel és a szintén Genesis-es Mike Rutherford szóló projectje a Mike and the Mehanics jut eszembe a kompozíció hallatán. Egyébként Ross Jennings hangja itt is ezerféleképpen tud megszólalni. Nagy öröm, hogy Steve Hogarth (Marillion) öröksége nem vész kárba.
Itt most meg kell állnunk picit, mert a dalt, amely most következik, nem csak az elefántok, de mi sem fogjuk elfelejteni egyhamar. Az Elephants never forget számomra az a bizonyos, „ha csak egy dalt vihetnél magaddal egy lakatlan szigetre” kategória. A Haken saját képére formálva, szalaggal átkötve adja át nekünk az elmúlt ötven év progresszív termését. A már említett Genesis nagy „színházdalaitól”, a Queen pompáján keresztül, egészen a Mr.Bungle agymenéséig. Egyszerűen pazar ez a 11 perc!
Itt már azon gondolkodik az ember, hogy vajon mivel zárják le ezt az egy órás színes kavalkádot. Látszólag egy kis könnyed lalala-val, persze nem 4/4-ben. A dal kecsesen táncol el előttünk, s amikor agyunk kellőképpen lelazult, úgy visznek be minket a zöld erdőbe, hogy mukkanni sem tudunk. Nem evilági a hely, ahol járunk. Az Eyes of Ebony csekély nyolc és fél percben megmutatja, milyen lenne az élet, ha az egészet csak álmodnánk.
Valljuk meg, a mai világban az önazonosság ritkább, mint a fehér holló. Egy, de maximum két kezemen meg tudnám számolni azokat a bandákat (nem az őskövületekről beszélek), amelyek úgy próbálnak meg eljutni a közönséghez, hogy közben semmilyen, vagy csak minimális engedményt tesznek a zsűri felé. Számomra a Haken új lemeze ismét bebizonyította, hogy ők, bármilyen ligában fognak játszani, mindig a minőség lesz művészetük legfontosabb alkotóeleme. Reméljük most, hogy a Virus turné elmaradt koncertjét bepótolták nálunk, a következő körben visszatérnek a teljes Fauna albummal is. Lenne rá igény!
