Idén 50 éve, 1975-ben készült és jelent meg a progresszív rock egyik csúcsalkotása, a Triumvirat együttes Spartacusról szóló koncept-albuma. A német Emersonként is emlegetett billentyűvirtuóz, Jürgen Fritz és a nem sokkal később elhunyt Helmut Köllen csodás zenéi, valamint a világklasszis dobos, Hans Bathelt szövegei és okosan felépített koncepciója egy különleges, még a Triumvirat diszkográfiából is kimagasló, lehengerlő erejű művészi elegyet alkot. Ráadásul a Spartacus kifinomult kompozíciói, belső dinamikája, okos hangszerelése és egyedi dallamvilága szinte semmit sem öregedett az évek alatt. A nagylemez komor, mégis magasztos történetet felelevenítő tételei máig nem vesztettek üdeségükből, játékosságukból. Az LP hangzása és hangulatai mai füllel is modernnek hatnak. Köszönhetően a fifikás hangszerelésnek és az akkor elérhető legmodernebb szintetizátorok használatának, illetve a szintén jól eltalált dob, gitár és basszusgitár soundoknak.
Elsőként a Spartacus megjelenéséhez vezető utat vázoljuk fel.
A Triumvirat története 1969-ben indult, mikor három kölni muzsikus rock triót alkotott. Akik az akkori nyugat-német bandák többségével ellentétben kifejezetten az angolszász típusú rockzenét akarták művelni. Hans Jürgen Fritz billentyűs már akkor helyi legendának számított, hiszen nem csak a klasszikus zeneművekkel birkózott meg könnyedén, de a kortárs Nice kompozíciók interpretálása sem okozott neki nehézséget. A csapat eredeti felállásában Dick Werner Frangenberg basszusgitáros-énekes és Hans Bathelt dobos játszottak még. 1970-ben, az Emerson, Lake & Palmer megalakulásának évében ELP számokat is műsorukra tűztek, ami még inkább erősítette Jürgen Fritz hírnevét, egyben viszont egyfajta bélyegként is rájuk ragadt. Bár a Triumvirat hangszerelése és dallamvilága már a kezdetektől fogva különbözött a brit zsenibrigádétól, sokáig csak amolyan német ELP klónként hivatkoztak rájuk. Nevüket az antik világ, konkrétan a római történelem ihlette, mely három befolyásos személy összefogására utal.
1971-től fogva aztán elhagyták a feldolgozásokat, mert kezdett visszaütni a dolog, hogy sokan simán csak egy ELP másolatként könyvelték el a zenekart. Saját dalokból álló demójuk elkészítése után ’72-ben az EMI kötött velük lemezszerződést, majd szinte azonnal, januárban már stúdióba is vonultak. A felvételeken azonban már az új basszusgitárosuk, Hans-Georg Pape játéka hallható, illetve a dalok egy részét is ő énekelte fel, ugyanis Dick W. Frangenberg időközben távozott.
A Mediterranean Tales (Across The Waters) című nagylemez jó kritikákat kapott. Különösen Jürgen virtuóz orgonajátéka, mely mind a saját kompozíciókban, mind a Mozart témák esetén lenyűgözte a hallgatókat. Ennek megfelelően a közönség és a kritika egy részében erősödött az ELP hasonlóság érzete. Másrészt viszont régi térképes borító és a némelyek által a pompeji katasztrófa megéneklésének értékelt Taxident tétele viszont már kifejezetten a rájuk jellemző ókori római arculatot erősítette.
A debütalbum és két kislemez után, 1973 júniusában Pape is távozott. Méghozzá a második nagylemez felvételei közben, állítólag azért, mert valamelyik felvételi időpont egybeesett az esküvőjével. Helyére Fritz unokatestvére, a banda korábbi hangtechnikusa, Helmut Köllen érkezett, aki Greg Lake-hez hasonlóan nemcsak basszusgitárosként és énekesként remekelt, de már egészen fiatalon is jókezű gitárosként ismerték. Így a kettes lemezt végül már ő fejezte be. Méghozzá úgy, hogy az 1974-ben elkészült Illusions On A Double Dimple album A-oldalán szereplő hosszú hattételes címadó szvitben még Pape basszusgitárja hallható. Míg a B-oldali másik szvitben, a szintén hattételes Mister Ten Percent-ben pedig már Köllen, aki gitározott is. Majd aztán az egész lemezanyagot, az elejétől a végéig szintén ő énekelte fel.
Anno sokan fricskát láttak abban, hogy utóbbi dalfolyam ötödik tétele a Lucky Girl címet kapta, mintha szánt szándékkal mutattak volna fityiszt az ELP-ezőknek. Mindenesetre a Kölni Operaház Zenekarával és Kurt Edelhagen rézfúvós szekciójával rögzített Illusions On A Double Dimple LP meghozta a nemzetközi áttörést. Miközben az Ulla Wiesmer, Brigitte Thomas, Hanna Dölitzsch vokalistákból álló kórus és Karl Drewo szaxofonos bevonása a hangszerelésbe pedig évekkel előzte meg az ELP későbbi hasonló munkáit.
A komoly munka meghozta a maga gyümölcsét, mert a progresszív rock közönség magasra emelte a zenekart. A Triumvirat hirtelen a világ minden részén kelendővé vált. Leginkább Dél-Amerikában, például Peruban vagy Brazíliában taroltak, ahol a brit nagyágyúkkal vetekedett a népszerűségük. De Észak-Amerikában is robbantottak. Többek között olyan komoly lemezeladásokkal, mely az USA-ban a Billboard lista 55. helyéig repítette a német rockereket. A siker hatására Fritzék komoly európai és amerikai turnét bonyolítottak le. Az USA-ban például a Fleetwood Mac társaságában, ami párosítás jelentős számú új rajongót hozott a nyugat-német csapatnak. Ekkoriban lett a zenekar jelképe az Illusions borítóján is látható egér, mely a későbbi lemezborítók mellett a Triumvirat plakátjain és hirdetésein is rendszeresen megjelenő motívummá vált.
1975. február 3. és március 4. között a Fritz-Köllen-Bathelt trió Kölnben felvette a Triumvirat harmadik albumát, mely a címszereplő trák gladiátor és rabszolgavezér Spartacus legendáját dolgozza fel. A Krisztus előtt 73-tól 71-ig játszódó történet megzenésítését Hans Bathelt dobos vetette fel, aki aztán ki is dolgozta a koncepciót, illetve a szövegeket is szép sorban megírta. A keverési munkálatok a londoni AIR stúdióban zajlottak március 6. és 13. között. Majd rá egy hónapra pedig már el is kezdődött a turné, mely áprilisban európai fellépésekkel kezdődött, aztán a nyár folyamán egy masszív észak-amerikai fellépéssorozatot folyattak az USA és Kanada nagyvárosaiban.
A Supertramp előzenekaraként lezajlott amerikai Spartacus turné a Triumvirat pályafutásának egyik csúcspontját, egyben diadalmenetét jelentette. Mely részben a konceptalbum dalai miatt vált ultrasikeressé, részben pedig a banda kirobbanó formája okán. Minderről az 1976-os Take A Break Today kislemezén hallható The Capitol Of Power koncertfelvétel tanúskodik, melyet ’75-öt augusztusban rögzítettek a banda los angelesi fellépésén.
Nagyban segítette a sikert, hogy a felvételeket meghallva, a Spartacus LP USA forgalmazását a Capitol Records vállalta magára, így 1975-re a Triumvirat minden amerikai lemezboltban elérhetővé vált. Így sikerült, hogy a Spartacus nemcsak, hogy felkerült a Billboard 200-as albumlistájára, de a júniusi megjelenése hetében kapásból az előkelő 27. helyen debütált. A Kraftwerk után ismét egy NSZK banda, amelyiknek sikerült az áttörés.
Abszolút megérdemelten, tehetjük hozzá bátran ötven év távolságából. Hiszen az akkori Triumvirat felállást alkotó zsenibrigádnak sikerült az a bravúr, hogy trióként(!) rögzítettek egy komplett „filmzenét” vagy „rockoperát”, mely könnyen énekelhető, összefüggő és egységes tételei okán akár még musical-ként is simán megállná a helyét. Ugyanis Jürgen és Helmut dallamai nemcsak, hogy kellemesek és ragadósak, de visszatérő motívumokként egy ilyen hosszabb, összetettebb művet is képesek összetartani. A hangszerelés pedig egyenesen parádés. Köllen a basszusgitár és az éneklés mellett akusztikus gitáron is játszott. Fritz pedig mindent bevetett, amit a korszakban csak lehetett. Így a zongora és Hammond orgona mellett hallhatjuk Mellotronon, ARP String Essemble és Moog szintetizátorokon. Mely által nemcsak a Spartacus album összesen tizenhat tétele vált kellően változatossá, de az így kialakított vonós hangzásokkal a történelmi mű megfelelő részeihez szükséges atmoszférát és monumentalitást is ki tudta alakítani. Bár csak három személy játszik, sehol se lehet a hallgatónak hiányérzete.
Folytatjuk!
