Guns ’N Roses visszatérés

– Budapest, Puskás Ferenc Aréna, 2025. 07. 15.

Negyedik koncertjét adta hazánkban az idén negyvenéves Guns N’ Roses. A Because What You Want & What You Get Are Two Completely Different Things turné keretében Magyarországra érkező zenekar Budapesten is bemutatta új dobosát és az estéről-estére folyamatosan megújuló új koncertprogramját.

Nem sokkal a berobbanásukat követően, 1987-ben hallottam először Guns ’N Roses-t, majd 1992-ben, az abszolút csúcson láttam őket először élőben. A kettő között megjelent három fontos albumuk, csatlakozott egy billentyűs, továbbá lecserélték a dobost és kilépett az egyik gitáros. Valamint az önsorsrontásig kapzsi szórakoztatóipar a Nirvana sikerét felhasználva próbálta meg kicsinálni a kedvenc zenekaraimat. Nyilván nem sikerülhetett, hiszen aki egy életre elkötelezte magát az igazi rock and roll mellett, azt semmivel sem lehet kizökkenteni. De azért mégis bosszantó volt a helyzet.

Mindenesetre még 1999-ben vagy 2004-ben is tetszett, amit az aktuális G N’ R felállás csinált. Mert az ízlésem és az értékrendem nem, hogy nem változott, inkább egy kicsit még szigorúbbá is vált. Így minden rosszmájú röhögés és fikázás ellenére drukkoltam nekik az átmeneti felállások lemeztelen időszakában. Miként a Chinese Democracy megjelenésében is biztos voltam, különösen az olyan kiszivárgott remekművek, mint a There Was A Time, az I.R.S., a Better vagy a Madagascar ismeretében. Meg persze kíváncsi voltam a Snakepit, a Loaded vagy a Velvet Revolver felvételeire is.

Public Enemy 2025

Máig áldom a napot, mikor először láttam élőben a nagyszerű Gilby Clarke-ot és majdnem könnyeztem, mikor kiderült, hogy a csodálatos DJ Ashba távozni kényszerül, hiszen volt az a lóvé, amiért az egykori haragosok elássák a csatabárdot. Így aztán a nagyszerű Appetite For Democracy után úgy érkezett a Not In This Lifetime… turné, mintha semmi sem változott volna. Bizonyos szempontból persze sosem változott, mióta bő negyven éve az L.A. Guns és a Hollywood Rose kreatív magjai egyesítették az erejüket.

Szóval sok víz lefolyt a Dunán, mire bejelentették a beszédes című Because What You Want & What You Get Are Two Completely Different Things Tour-t. Nem volt kérdés, hogy meg fogom nézni az ismét háromórásnak ígérkező showt, miként az sem, hogy ismét sokan fognak fikázni. Részint, mert lehetetlen többtízezer ember vegyes elvárásainak egyformán megfelelni. Nem véletlen üzentek Axl-ék már a műsor címével is. Másrészt, meg ugye már maga a helyszín is gáz, mert az új Népstadion egy tökéletes katasztrófa akusztikailag, így magam is elkerülöm, ha lehet. Mikor meg néha mégis hagyom magam elcsábítani, újra és újra elszomorít az a beletojós mélyigénytelenség, ami az épület kialakítását jellemzi. Szóval borítékolható volt, hogy nehéz helyzet lesz. Naiv volt, aki mást várt.

Public Enemy 2025

Különösen, hogy mi a Public Enemy produkcióját kaptuk előzenekar címszó alatt. Akiket már csak azért sem szeretnék minősíteni, mert a rap és a hip-hop abszolút kívül áll az érdeklődési körömön. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a B-menüvel sem jártunk volna sokkal jobban. Ugyanis a Sex Pistols Johnny Rotten nélkül nagyjából olyan, mint nászéjszaka szerszám, stílszerűen szex pisztoly nélkül. Azt sem untam volna kevésbé. Hát elszenvedtem a színpadról érkező zajt.

Mert sajnos a hangosítás ez alkalommal is botrányos volt. Mi több, a Public Enemy alatt és a Guns N’ Roses első félórájában konkrétan elfogadhatatlan volt. Mert azt a finoman szólva is híg fost, amit a hangtechnika hangosítás címszó alatt a nyakunkba öntött, az általam amúgy nem ismert és nem is hallgatott Flavor Flav-ék nevében is kikérem magamnak.

Ez az áldatlan helyzet is amolyan poszt kommunista örökségnek tűnik. Ennél ugyanis, ha akarnának, sem tudnának az illetékes urak és elvtársak rosszabb akusztikájú arénát építeni. Vagyis az összes tervező lehúzhatja a vécén az összes diplomáját. Tudva tudták, hogy a helyszínen zenei rendezvények is lesznek, hallhatólag mégsem foglalkoztak vele. Pedig a Puskás Arénát nemcsak túlhájpolt tahók töltik meg kétszer-háromszor, hanem valódi zenészek is. Akik megérdemelnék a normális hangminőséget. Egy abnormális világban azonban a kontraszelekció és a kontármunka számít normálisnak, a selejt diadala. Hát bolond, aki mást vár, magamat is beleértve. „Bolond is lennék normálisnak lenni…”

Mire a Guns N’ Roses a színpadra lépett, kábé nyolcvan százalékban telhetett meg az aréna, bőven maradtak még üres széksorok. A küzdőtérről nem tudok nyilatkozni, mert elég elöl álltam ahhoz, hogy a későn érkező törtetők összenyomorítsanak. Majd miután lekapcsolódtak a fények, jobbára már csak előre tekintettem. A pár perc híján három és fél órás bulin pedig tényleg minden elhangzott, amire az előzetes várakozás alapján számítani lehetett, meg persze olyasmik is, amikre nem. Óriási tisztelet jár azért, hogy a banda negyven év után sem veszi haknira a fellépéseit. Így aztán az idei, kvázi jubileumi turnén is estéről-estére bátran válogatnak az életműből. Nincs olcsó sikerre kihegyezett MTV-s, klipes sláger-szetlista, hanem inkább széleskörű termékbemutató és persze a még mindig aktuális művészi mondanivaló.

Kivéve persze a már a 2023-ban is ciki, húsz éve is elavultnak számító dedós vizuálokat. Nem szükséges ezt hosszan elemezni, mert ez a színvonaltalanság egyszerűen méltatlan egy ilyen brandhez. AI ide, AI oda, aki látta tavaly a Hungariát, pontosan tudja, miről van szó. Ugyanitt olyan csodát hoztak ki Fenyőék kreatívjai a screenfilmekből, ami egy egészen más ligát képvisel. Persze gyorsan tegyük hozzá, a másik oldalt is, hogy az átlag hazai rockzenekarok „ússzuk meg olcsón és minimális munkával” a Barbától a Papp László Sportarénáig terjedő koncerteket mentalitása is erősen kontraproduktív. Szerencsére a színes dalfelhozatal, köztük az olyan időtlen klasszikusok, mint az Estranged előadása azért többnyire feledtette a színpad mögött futó, igénytelenül megvalósított marhaságokat.

Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy 2025-ben harmincegy dalt hallhatott a budapesti közönség, plusz egy önálló Slash gitárszólót. Mindezek közül nyilván a legfontosabb és legaktuálisabb a Sabbath Bloody Sabbath volt, pár nappal a Black Sabbath birminghami búcsúkoncertje után, melyen természetesen a Slashék is részt vettek. Mikor Ozzy búcsújának bejelentése táján szembejött néhány fogalmatlan komment, már se sírni, se röhögni nem tudtam. Annakidején a saját fülemmel hallottam a régi Népstadionban az It’s Alright-ot Axl előadásában. De ha nem is játszottak volna soha semmit Iommiéktól, akkor is tény, hogy Black Sabbath nélkül biztosan nem létezne Guns N’ Roses ebben a formában. Miként a többi alap hard rock és heavy metal csapat sem. Ezt azért jó időnként tudatosítani magunkban.

Arról, hogy a Guns most sem önmaga szánalmas emlékzenekaraként haknizzon, hanem egy valóban élő, létező, dolgozó és komoly mondanivalóval rendelkező banda képében lépjen színpadra, elsősorban az olyan régi-új kislemez-számok előadásával gondoskodtak, mint a Perhaps, az Absurd, az idei turnén először játszott Shadow Of Your Love és persze a csodálatos The General. Utóbbi elhangzását talán elfogultság nélkül is értékelhetünk az eddigi legjobb koncertváltozatnak. Legalábbis az ismert bootlegek alapján ez a mostani tűnik a legátütőbb előadásnak.

Szintén nálunk debütált a hosszúnevű turnén a There Was A Time. Amiért tényleg nem lehetünk eléggé hálásak. De egyébként is az volt a helyzet, hogy mind a hat stúdiólemezükből bátran válogattak a srácok. Így például volt Used To Love Her, Attitude és Sorry is. A Guns N’ Roses elhalmozta a magyar közönséget. Még akkor is, ha az ezerfejű cézár nem feltétlen volt eléggé hálás ezért a sokféle jóságért. De van, ami szintén megváltoztathatatlan. Még úgy is, hogy abszurd és abszolút érthetetlen a közönség egyszerűbb részének a hozzáállása. Ez a fajta, önnön agyunkat kannibalizáló sajnálatos attitűd. Hiszen akár egy rövidke hét alatt kényelmesen le lehet tudni a G N’ R hat stúdióalbumát. Vasárnap meg hozzácsapni a koncertalbumokon, filmzenéken, kislemezeken elszórt egyéb nyalánkságokat és kész. Ez azért nem egy akkora életmű, hogy bele kellene szakadni a sokhavi erőfeszítésbe. Aki pedig még a füleire is kényes, hat stúdió- és két koncertalbum nem az az összeg, ami megrengetné egy átlagos háztartás éves költségvetését. Ergo, még a 2023-as hasonló G N’ R buli után is bőven fel lehetett volna készülni az ideire.

Persze végignézve a közönségen egy másodpercig sem volt csoda az „ismeretlen” számok alatti méltatlan hőbörgés. Ugye, ami egyiknek rémunalom, a másiknak hatalmas öröm is lehetne, ha nem pofáznák szét mellette és mögötte az unatkozók. Mert a gyakorlatban így viszonyulnak egymáshoz a valódi Guns fanatikusok és a kocarajongók. Míg előbbiek örültek a Houdini ihlette budapesti mintának, addig utóbbiak -elsöprő többségben- szinte kizárólag 1987-es és ’88-as mintákat viselték, szinte kizárólag hamis vagy egyenesen kalózváltozatokban.

Kifelé araszolva egyébként komolyan elgondolkodtam azon, hogy ennyi hamis póló és egyéb gagyi merch a világon nincs, ami most itt összegyűlt. Pedig többnyire a jómódú középosztály volt jelen, akik simán megengedhetnének maguknak eredeti pólókat és márkás rocker ruházatot. Mert a csóró rockerek javarésze ezúttal is kinn maradt. Az Arénából kiszűrődő kásás hangzavar alapján a belső magnójukból hívták elő a zajfoszlányok alapján felismert dalokat. Szintén az észak-balkáni viszonyokat minősíti a pultok némelyikénél tapasztalható minősíthetetlen hangnem. Már önmagában is abszurd, hogy Magyarország fővárosának legnagyobb helyszínén nem fogadják el a magyar forintot. De, hogy még a kártyás fizetés is elhúzódjon, a személyzet lerázós pökhendisége mellett, ismét a soha el nem múló 1984-es esztendőt idézte. Mert szinte kádári sorok alakultak ki egy-egy pohár hűsítőért. Meg persze a kalóztrikókéhoz hasonló gagyizás ment a repoharaknál is. Mivel még mindig könnyebb zenét lopni, mint poharat -bár utóbbira is volt példa-, hát minőségi hanghordozók helyett olcsó, fröccsöntött G N’ R poharakat gyűjt a magyar elit és középosztály. Le a kalappal!

Visszatérve a műsorhoz, az idei program fontos eleme volt, hogy az együttes nemrég dobost váltott. Miután Frank Ferrer 2025. március 19-én távozott, Isaac Carpenter, a Loaded egykori dobosa váltotta a Guns N’ Rose dobcájgja mögött. Nagyjából hasonló volt a szitu, mint a legutóbbi Deep Purple koncerten. A kemény mag régi ismerősként üdvözölte az új tagot, míg a többség csak rácsodálkozott vagy észre sem vette a főhősök mellett. Mindenesetre Isaac nagyon jó választás volt. Duff és ő ugyanis összeszokott ritmusszekciót alkotnak, így egyáltalán nem tűnt bejáratósnak a pesti produkció. Mi több, Carpenter olyan vehemensen és látványosan játszik, ami a zenekar egészének új lendületet adott.

Duff egyénként akkora király, hogy maximálisan érthető, miért hívták vissza. Laza, jó fej, mindig jól néz ki. Most is rendesen odacsapott, miközben remekül festett a „Not Today Satan” trikója uralta punk rocker cuccában. Mindig magabiztosan és jól játszik, ráadásul kifejezetten jól énekel. Mióta lejött a drogokról, még az arca is kisimult. Akárhányszor mutatta az oldalsó kivetítő, egészen egyszerűen ellopta a showt a középsőről.

A színpad másik motorja szokás szerint „a másik gitáros”, Richard Fortus volt. Szegény Rich, bár már több mint húsz éve tagja a bandának, de sokan még mindig nem voltak képesek megjegyezni a nevét. Hiába minden zsebben két-három okostelefon, ha odafenn a toronyban mégsincs igény az információkra. Mindenesetre Fortus ismét nagyon odatette magát. Szerényen, szelíden játszott a szélen, a klasszikus frontvonal maximális tiszteletben tartásával. De egyben nagy elánnal, lelkesen, mosolyogva és kifejezetten olyan minőségben gitározott, ami még Slash tudása mellett is megállja a helyét. Voltak egyébként „vicces” pillanatok a hangosításban, amit már nem lehet a Puskás tervezőire kenni. Mondjuk, mikor az egyikük szólózott, de a nagytudású keverős mégis a másikukat hangosította fel. Hiába na, nincs az a jó, amit ne lehetne még jobbá tenni és fordítva…

A másik Guns veterán, Dizzy Reed is nagyon odatette magát. Élményszámba mentek a billentyűszólói, miként a vokáljai is, már amikor hallatszott. Harmincöt éve van Axl mellett, olyan szépen összecsiszolódtak, hogy van, mikor bizony elhiszed, hogy Rose hangját hallod, pedig Reed segít be hatásosan. Mondjuk ezt most nálunk megint nem lehetett normálisan hallani. Esetleg odafenn a hatalmasoknál eredhetne kivételesen mondjuk egy olyan jó gondolat is, hogy legközelebb máshová, egy jobb akusztikájú vagy legalább jobban hangosítható helyszínre szerveznek magyarországi Guns N’ Roses koncertet. Egyszer, 2006-ban már majdnem jó volt, mondjuk akkor meg a főhősnek volt rossz napja…

A másik billentyűs, Melissa most elég enerváltnak tűnt. Mondjuk rá itt inkább a látvány terén és a vokál-fronton van nagyobb szükség, mint még egy zongoristára. Mikor nagyritkán hallatszott a hangja, az viszont tényleg nagyot dobott a produkción. Kár, hogy a technika és a helyszín bűnrossz akusztikája csak kevésszer kedvezett neki. Most mondjuk azt, hogy Puskás Öcsi forog a sírjában, hogy ezt is elpuskázták az illetékesek? Vagy inkább nyugodjunk le, hogy az öreg kellően képben volt, általában errefelé milyen abnormális körülmények között kell helyt állni?

Slash is enerváltnak tűnt, fele annyira nem látszott lelkesnek, mint nemrég a Conspirators-szal az MVM Dome-ban. A November Rain alatt mintha el is elhangolódott volna a gitárja. Persze nem volt rossz, de láttam-hallottam már jobb passzban is. Viszont Axl ezúttal kifejezetten jó formában volt. Értem én persze, hogy playback-hez szokott fülek, meg a nylon rockerek azt várják, hogy olyan legyen a hangja, mint harmincévesen volt. De a realitás az, hogy különösebb hibák és erőlködés nélkül letudta a műsor azon három órás részét, ahol rá nehezedett a legnagyobb teher. A hangerő-ingadozás pedig megint a technika tehetetlensége okán jöhetett létre. Tippem szerint egy rosszul beállított kompresszor lehetett a ludas, ami időnként levágta a hangokat vagy a hangerőt – de ez utólag már teljesen mindegy. Ezen a szinten elfogadhatatlan, hogy a vezető énekes hangereje órákon át brutálisan változó legyen, mire az a hangládákba ér.

Mindenesetre még a lehalkult, gyengén hallható részeknél is hallatszott, hogy a veterán énekes tényleg belead apait-anyait. Ráadásul úgy tűnt, hogy jó napját fogtuk ki, látszatra Axl élvezte is az egészet. Mindenesetre rég nem látott elánnal jött ment és énekelt, élőben, nagyon sokat, javarészt kifejezetten jól. A rosszindulatú kritikusoknak meg csak annyit, hogy majd ha hatvan fölött akár csak egy dalt is el tudnak úgy énekelni, mint ő, a megfelelő színpadi mozgással és jelenléttel fűszerezve, akkor egyből térdre is rogyhatnak, hogy hálaimában köszönjék meg a Fennvaló kegyelmét. Szóval csak semmi pánik!

Ugyanis minden hibája mellett, azok ellenére is, ez a mostani budapesti egy nagyon jó koncert volt. Slash fazonja, Duff lazasága és Axl karizmája továbbra is remekül működik a színpadon. Miként a köztük érzékelhető pozitív kölcsönhatás is. Hát nyavalygás helyett inkább bőven ideje volna már ezt a felállást is méltóképpen archíválni, mondjuk egy koncertlemezzel és egy új stúdióalbummal.