LP – EMI Electrola / Harvest 1980
Idén 45 éve, 1980-ban jelent meg a Triumvirat erősen megosztóra sikeredett utolsó albuma. Bár a lemez megbukott, magával rántva a zenekart is, mégsem tanulság nélküli a progresszív rock egykori alapcsapatának lyukra futásának, majd megszűnésének története. Avagy ilyen egy igazi orosz rulett a szórakoztatóiparban.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy kell-e, sőt szabad-e írni a Russian Roulette albumról. Ugyanis a szűkszámú komoly gyűjtő és valódi szakértő nyilván régóta mind képben van. Akiket érint, már mindent tudnak róla. De mivel többségük a prog rock, jazz-rock rajongók közé tartozik, így a legtöbben a harmadik-ötödik Triumvirat lemez után egyszerűen elengedték a történetet. Az eltartott kisujjal sznoboskodók pedig egyenesen epét hánynak már csak a Russian Roulette említésekor is. A másik oldalról nézve viszont az átlag magyar rocker sajnos a megkerülhetetlen alapműveket sem ismeri, nemhogy a Triumvirat kései, vitatott munkásságát. Vajon mit kezd egy olyan személy a Russian Roulette-tel, akárcsak a hírével is, aki zsigerből fröcsög a The Final Cut vagy a Come Taste The Band lemezekre, aki még csak meghallgatni sem hajlandó a Love Beach, a Technical Ecstasy vagy az In Through The Out Door albumokat – hogy csak a legismertebb mostohagyerekeket említsem-, nemhogy gondolkodni vagy értelmesen diskurálni a tartalmukról? Mindez persze nem feltétlen a közönség hibája. Jóval inkább azoké, akik a jól hangzó címekkel ruházzák fel magukat, majd a kultúrát megszállva már régóta tanítóként tetszelegve szednek a rock produkciók után vámot, pedig még sokat kéne tanulniuk, mielőtt esetleg valóban alkalmassá válnának a „rockszakértői”, „rockszakírói” és hasonló hangzatos pozíciókra. Hiszen miként tudná bárki is érdemben kielemezni mondjuk a Bergendy diszkográfia szürke zónáit, ha még a legsikeresebb Camel lemezeket sem ismeri?
Szóval van egy általános rock and roller alulműveltség, ami idehaza erősen rányomja a bélyegét mindenre, mondjuk még a lemezajánlókra, lemezkritikákra is. Hiszen, ha valaki még egyszer sem hallgatta végig mondjuk a Grand Funk Railroad életművet, miként is ismerne rá a P. Mobil klasszikusokat valóban ihlető dalokra, témákra, vakerokra? Maradnak a legismertebb Deep Purple, Rainbow, Led Zeppelin, Uriah Heep, Pink Floyd, Black Sabbath lemezek, csekély viszonyítási pontokként. A Triumvirat, Kraan, Nectar, Kayak, Jane, Parzival, Kansas, Gila, Barclay James Harvest, Boston, Fruupp, Eloy, Kin Ping Meh, Gift, Birth Control satöbbi életművek ritkább, érdekesebb darabjainak ismeretét pedig dőreség is volna olyanoktól elvárni, akik még az alapvető King Crimson, Chicago, Genesis, Soft Machine, Caravan, National Health, Renaissance, Gentle Giant, Rush, Foreigner, Manfred Mann’s Earth Band, Jefferson Starship, Van der Graaf Generator, Journey, If, Focus, Colosseum vagy Frank Zappa lemezeket sem hajlandók végighallgatni. Hát maradnak a szakbarbárok és a szegényes véleménybuborékok. Nagyon úgy tűnik, ez a hajó itthon már végleg elment. Hiszen azok az értelmesebb fiatalok, akik komolyabban érdeklődnek a múlt századi zenei magaskultúra iránt, javarészt tudnak angolul és kihagyják a hazai médiumokat, miként a magyarországi terjesztőket is. Ennek megfelelően viszont ők maguk is a globális virtuális térben, angolul kommunikálnak, szintén belterjesen. Hiszen bár a legtöbb prog rock fórum nyitott, a többségnek bőven elég annyi az internetből, ha a Machine Head valamelyik számára „ingyen” rákattinthat a YouTube-on…
Egy fecske persze nem csinál nyarat, mégis úgy gondolom, hogy mindezek ellenére is érdemes a Russian Roulette a figyelemre. Hiszen egy olyan korszak jellemző hangzó-dokumentuma és egy olyan szemléletmód terméke, melyek igenis érdekesek, fontosak, tanulságosak. Főleg, mert a háttérben ezúttal is a mindenható mammon mozgatta a szálakat. Mi más? Nincs új a Nap alatt.
A túlsó partról is kezet nyújthatsz
A New Triumvirat 1977-es Pompeii albuma után minden korábbinál jobban felerősödött a kiadói nyomás, hogy a banda váltson még populárisabb stílusokra. Ilyesmire persze korábban is volt példa: az Illusions On A Double Dimple és a Spartacus tengerentúli sikerei után több aktatologató is vérszemet kapott, majd kezdett a banda körül nyüzsögni és legyeskedni a blődebbnél blődebb ötleteivel. Többek között ezért távozott Hans Bathelt, Werner Frangenberg, majd Dieter Petereit és Curt Cress is az együttesből. De mikor az Old Loves Die Hard stúdiófelvételei környékén rövid időre Helmut Köllen is visszatért a Triumvirat kötelékébe, épp azért távozott újra, mert a poposabbra vett új dalok már nem illettek a hangjához, előadásmódjához.
Persze a kiadói nyomás sem volt ok nélküli. 1977-re a prog rock gyakorlatilag megbukott, a fúziós rock-jazz, illetve a funkyval dúsított jazz-rock pedig ugyanúgy unalomba fulladt, mint az önnön kliséit ismételgető klasszikus hard rock. A közönségnek más kellett. Részint a nettó szórakozás, az önközpontú hedonizmust kiszolgáló funky disco, mely nem kért semmiféle erkölcsi mondanivalóból. Részint pedig az ellenkultúra ellenkultúrája. Az a sallangmentes, mindenki által könnyen érthető és könnyen játszható ösztönös gitárzene, amit a rock and roll, a rockabilly, a shuffle és a beat jelentett a maga korában. Meg persze frissesség és újdonság és aktualitás minden mennyiségben. Nem véletlen borította fel az addigi status quot a punk és a new wave, hiszen tömegek sokalltak be attól, hogy komolyzenei figyelmet igényelnek a rocklemezek, hogy komoly irodalmi és történelmi műveltséget kívánnak a dalszövegek. Hát a régi prog rock csapatok vagy leálltak, vagy stílust váltottak, vagy kis klubokba visszaszorulva, évi egy-két koncerttel vészelték át a számukra nehéz időszakot.
A Triumvirat esete azonban még ebben is speciálisnak bizonyult. Hiszen mikor még az olyan klasszikus folkban és szimfonikus rockban utazó bandákat is elcsábított az új hullám, mint mondjuk a Renaissance, addig a Hans-Jürgen Fritz vezette társulat már korábban alkalmazkodott az amerikai piachoz. Ami ráadásul nem csak egy-egy slágeresebb dalra korlátozódott, hanem mert a csapat a Spartacus-nál is populárisabb és harmonikusabb Pompeii anyagával is ügyesen egyensúlyozott a könnyen hallgatható igényes pop-rock és a szinte már musical szerű prog rock között.
Végül megszületett a döntés, mellyel az Electrola és a Harvest ugyanúgy elégedett volt, mint a Triumvirat amerikai és kanadai terjesztését végző Capitol vezetése is. A zenekar már kevésbé, így az Á La Carte 1978. május 5. és szeptember 5. közötti stúdiófelvételei alatt Jürgen ismét magára maradt. Már nemcsak az alapítók közül maradt egyedül hírmondóként, de az előző korszak teljes formációját is elvesztette. Utolsóként Barry Palmer énekest, aki menet közben szállt ki, így három dalban még hallhatjuk.
Mivel a kiadók nagyon hittek a változásban, így minden akadály el lett hárítva az Á La Carte munkálatai, majd széleskörű nemzetközi kiadása elöl. Egyebek mellett a zenekarnév használata kapcsán is. Így ismét szimplán Triumvirat néven jelentek meg az együttes kis- és nagylemezei. Az ABBA, az ELO és a Jefferson Starship világhoz közelítő friss pop-rock dalaik, illetve a szintén amerikai ízlésre hangolt AOR, westcoast jellegű szerzeményeik, valamint a Beach Boys Darlin’ című klasszikusának feljátszásához pedig a korszak legjobb session zenészeit vehették igénybe.
A Triumvirat tagsága végül úgy szilárdult meg, hogy David Hanselmann, az új énekes mellett Buell Neidlinger basszusgitáros és Malando Gassama dobos állt csatasorba. Utóbbi kettő már akkor feketeöves veteránnak számított a hangrögzítés világában. Buell mások mellett Tony Bennett és az Eagles, Malando pedig az ABBA és Szabó Gábor koncertjein és lemezein működött közre. A focicsapatnyi egyéb résztvevővel készült album pedig úgy kínált első osztályú art rock, orchestral pop, progressive pop, funky, soul és persze az ilyenkor elmaradhatatlan csöpögős romantikus dalokat, mintha mindig is egy amcsi slágergyáros társulat lett volna. Gyorsan el is vesztették az addigi közönségük háromnegyedét.
A prog rockerek kimondhatatlanul csalódottak voltak. A megcélzott új közönségréteg viszont nem vásárolt olyan mennyiségben, mint arra számítottak.
Ráadásul a lemezeladások mellett a koncertek sem hozták az elvárt számokat. Főleg, mert a célra kijelölt Waterfall és Jo Ann Walker páros alkotta kislemez egyik dala sem lett világsláger. Hát az Á La Carte turné után 1979 augusztusában Jürgen Fritz ismét egyedül maradt.
Innen kezdhetett a keljfeljancsiként küzdő német billentyű-virtuóz ismét mindent újra. A Triumvirat új énekese a Zeltinger Band korábbi gitárosa, Arno Steffen lett. Jürgen, a Capitol és az Electrola pedig mindent egy lapra feltéve továbbra is folytatta az Á La Carte által megkezdett utat.
Nem is bajlódtak további új tagok keresésével, hanem ismét leszerződtettek egy csomó első osztályú session zenészt. Köztük a Toto vezéregyéniségeit, Jeff Porcaro dobost és Steve Lukather gitárost, aki aztán basszusgitáron is közreműködött a Russian Roulette felvételein.
A lemezanyagon továbbá hallható még Tim May és Mike Gong gitárokon, utóbbi a vokálozott is, Pete Christlieb szaxofonon és klarinéton, Pete Jolly tangóharmonikán, David Hungate és Neal Stubenhaus nagybőgőn, Robert Greenidge és Alan Estis ütőhangszereken. Valamint a Brigitte Witt, Catrin Pröpper, Hanna Dölitzsch, Julia Tillmann, Maxine Willard, Vanetta Field alkotta vokál.
A borítót sem bízták a véletlenre, egy látványos fotópáros készült, melyeken Arno ötlete alapján ők maguk jelenítették meg az orosz rulettet. Elöl az akkori Triumvirat duót láthatjuk, bekötött szemmel, hamburgert enni. Fritz burgerében pengék vannak. De mint hátul láthatjuk, meg se kottyan neki, az acélt is bírja, a vasat is megeszi. Szemben Steffennel, akinek láthatóan megártott a romlott vagy mérgezett szendvics. Beszédes tartalom, kifejezetten szemet vonzó színekkel és formákkal. Mégsem jött be.
Pedig pöpec kis dalokat rakott össze a népes zenészhad 1979. szeptember 10. és december 18. között Hollywood, Monheim és Köln legjobb stúdióiban, melyek alapvetően szépek és jók, ráadásul jól vannak feljátszva. A következő év elején megjelent nagylemez továbbá kifejezetten jól is szól. Mégsem működött a gyakorlatban.
Részint azért, mert a Triumvirat névhez a többség még mindig prog rockot és nagy ívű, római kori történelmi drámákat kötött. Részint mert az Á La Carte anyagánál is eklektikusabb zenemenű még annyira sem találkozott a reménylett közönségével, mint a Russian Roulette elődei. Érthetetlen, miként is gondolhatta bárki komolyan, hogy a vegyes felvágottat kínáló Triumvirat LP majd eljut a punkban, reggae-ben vagy új hullámban utazó akkori fiatalokhoz. És, ha esetleg mégis, hajlandók lesznek-e egy-két profin kivitelezett, de alapvetően sablonos dalért megvenni egy egész nagylemezt?
Márpedig a Russian Roulette mégiscsak egy stílusgyakorlatokból álló tisztes iparos munka. Minden ízében profi, dalonként akár tanítani is lehetne a zenészpalántáknak, épp csak a hitelesség hiányzik belőle. Meg a kohézió és az érdemi mondanivaló. Mert mondjuk a The Ballad Of Rudy Törner szövegét sokkal inkább lehet olcsó szójátékkal operáló paródiának venni, mint valódi rastaman himnusznak. Miként a Party Life újhullámos nylon punkjára sem léggitároztak sokan az akkori házibulikban. Pedig, ha mondjuk egy egész lemeznyit összeraktak volna hasonlókból, mint mondjuk kicsivel később a Nena együttes, talán működött volna a stílusváltás.
De van itt még minden, mint a rossz boltban. Kedves kis popdalocska: You Can’t Catch Me, kimért nyugis, öreges boogie: Come With Me, táncdalfesztivál kompatibilis líra: Games, rockosított sanzon: Rien Ne Va Plus és így tovább. A színpadias címadótól fogva, a romantikus bugyi-simogatókon és populáris bulizenéken át, a hard funkból primitív punkba váltó, majd indokolatlan szintihangokkal büntető, végül James Bond hangulatot imitáló identitászavaros Cooler-ig.
Kis kivétellel külön-külön csupa kedves kis gyöngyszem volna. De kinek kell ez így egybe? Főleg Triumvirat néven?
Hát századjára is bebizonyosodott a régi bölcsesség, hogy aki mindenkinek énekel, valójában senkinek. Hiába volt hát a sokszoros megalkuvás. A legjobb zenészek és szakemberek csatasorba állítása. A Russian Roulette ugyanúgy a kiadók, a kereskedők és a közönség torkán akart, mint Arnóén a romlott hamburger.
Hans-Jürgen Fritz levonta a konzekvenciát és 1980 áprilisában lehúzta a rolót. Egy korszak véget ért, méghozzá dicstelen véget. Mert ennyi erővel akár a második triumvirátusról is készíthetett volna egy újabb igényes történelmi koncept-albumot. Punk ide, disco oda, ennél az sem fogyott volna rosszabbul. Sőt…
Az élet azonban ment tovább. Arno Steffen előbb szólóban próbálkozott, majd keresett producer és filmzeneszerző lett. Lucater és Porcaro tovább folytatták a Toto melletti session munkáikat, például Michael Jackson Thriller albumán. Hans-Jürgen Fritz pedig szintén filmzenéket készített, illetve producerkedett. Egyebek mellett a nevéhez köthető a Bad Boys Blue 1986 és 1988 közötti csúcskorszaka, mikor a banda lemezein billentyűzött is. Majd 1999-ben újra összerakott egy Triumvirat formációt, mely készített és elvileg be is fejezett egy albumot. A nyolcadik sorlemez azonban máig nem jelent meg, de az már egy másik történet.
