1970-ben, idén 55 éve jelent meg a Pink Floyd egykori frontemberének első két szólólemeze, melyek mára már a pszichedelikus zene megkerülhetetlen alapműveinek számítanak. Mindkettő nehéz szülés volt, hiszen a Syd művésznevet viselő Roger Keith Barrett egyre inkább széthulló személyisége egyszerre volt színtere sziporkázóan zseniális ötleteknek és őrült mélységbe hulló sötét ürességnek. Mint minden hasonló nehéz helyzetben, ezúttal is a barátok, köztük a Pink Floyd művészei siettek a sérült lángelme segítségére. Majd nagy nehezen megszülettek a felvételek és napvilágra kerültek az őrült gyémánt utolsó értékelhető szerzeményei.
Sorozatunk ötödik részében a második Barrett LP tartalmát ismertetjük.
Az 1970 novemberében érkező Barrett nagylemez sajnos kissé elsikkadt az akkori lemezdömpingben. Talán szerencsésebb lett volna ezúttal is a következő év elejére időzíteni. Mindenesetre a „bogaras” lemezborító ugyanúgy kult státuszba emelkedett, mint maguk a korong szerethető pop-rock szerzeményei is. Viszont, elődjével ellentétben, mindvégig rétegzene maradt. Dacára, hogy többségében emészthetőbb dalokat tartalmaz, az első lemeznél jóval összeszedettebb felvételeken, a tömegek nem kattantak rá. A remélt kereskedelmi eredmények és listás helyezések is elmaradtak.
Az A-oldalt nyitó Baby Lemonade kapcsán kirobbant vita öt évtized után se hagyja nyugodni a feleket. Ugyanis makacsul tartja magát a vélekedés, hogy az intróként felhangzó akkordbontogatást Gilmour játssza, míg mások, köztük az album készítői, kategorikusan ragaszkodnak hozzá, hogy a lemezen szereplő összes gitárt Barrett szólaltatja meg.
Mindenesetre a szerzemény nagyjából ott folytatja, ahol az Octopus abbahagyta. Egy szürreális képsor a Syd által szomorúnak megélt városról, városi létről. Melyben a címadó kifejezés egy korabeli szleng, fél adag vagy kisüveg, gyerekadag limonádét jelent.
A másodikként felhangzó Love Song az, amit a címe is ígér. Syd valamelyik korábbi barátnője, vélhetően Libby Gausden Chisman vagy Jenny Spires szerelmének emlékét örökítette meg benne, szépen, kedvesen, költőien. Egy fokkal normálisabb világban Pink Floyd tribute zenekarok százai játszanák rendszeresen e harmonikus, kellemes, szép, szerelmes dalt, így viszont a többség nemcsak, hogy leragad a Shine On You Crazy Diamond vagy a Wish You Were Here előadás jelentette könnyű sikereknél, de sajnos közben még azt sem értik, miről énekelnek…
A harmadikként felhangzó Dominoes már a szomorúság és a megbánás dala. Talán nem is véletlen a szerkesztés. Épp eleget szenvedtek Barrett miatt az egykori barátnői. Állítólag ez a szöveg is Syd és Lindsay kapcsolatának végére utal. Mindenesetre a visszafelé játszott gitárszóló jól aláhúzza a gitáros azon kívánságát, hogy milyen jó is volna visszaforgatni az időt és ismét együtt lenni az elveszett szerelemével, vagy ismét a gyermekkor ártatlanságában békésen játszani. Ismét egy csodálatos lírai darab, mely sokkal nagyobb figyelmet és messze több rádiós játszást érdemelne, mint amennyi eddig a fa- és vízfejek kénye-kedve által adatott.
Negyedszerre az It Is Obvious szólal meg. Ez esetben viszont már messze nem nyilvánvaló, valójában mire is gondolhatott a költő. Vélhetően a gyermekkori traumáit fogalmazta meg költőien, de ezek tényleges mibenlétét nehéz beazonosítani. A szövegben szó van a kis Roger Keith gyermekkori naplójáról, „My blood red, oh listen”, mely anno elég komoly port kavart a Barrett házban. Nyilvánvalóan jóval korábban kezdődtek Syd mentális problémái is, minthogy zenélni kezdett volna. A szórakoztatóipar nyomasztása viszont beton biztosan befejezte a dolgot, a kapzsi üzletembereknek sikerült beverniük az utolsó szeget is Syd művészi érzékenységének koporsójába.
A Rats egy tipikus Barrett darab, melyekben Syd állatos szemléltetésekkel ábrázolja az emberi kapcsolatokat. Nem tudom, hányan lehetnek tudatában, hogy a Pink Floyd Animals albumát megelőző tizenöt évben Syd Barrett már számtalan állatos dalt és képet alkotott, melyek közül a Rats tűnik ki leginkább a furcsaságával. A szinte csak hangulatokat megfogalmazó képei egyre őrültebb irányba fordulnak, miközben az újabb és újabb versszakok egyre inkább szabadvers formát öltenek. A korabeli kritikusok többsége a Beatles I Am The Walrus című klasszikusához hasonlította, nem ok nélkül.
Az oldalt záró Maisie egy igazi ős-blues. Az a fajta, amiért az ifjú Roger Keith anno lelkesedett, Slim Harpo, Bo Diddley, Pink Anderson és Floyd Council után szabadon. Egy olyan srác szerzeménye, aki Howlin’ Wolf posztere alatt tanult a szobájában gitározni. A súlyos, szomorú tétel szövegéről megoszlanak a vélemények. A szolidabb értelmezés szerint a hölgy egy tehén, mely a bika mennyasszonyaként szerepel, tehát amolyan gyerekmese sztori. Mások inkább valami olyasmi furcsa nászt látnak bele, mint ami a mitológiai Zeuszé és Európáé volt. Tehát egy bika, vagy bikatestű személy udvarolt a balszerencsés lánynak.
A súlyos zárás után a B-oldalt egy hosszú, vidám darab, a Gigolo Aunt nyitja. A dzsigoló nagynéni egy nagyvilági hölgy, aki a lehető legmélyebben igyekszik kiélvezni a nagyvilági életet. Nálunk, a vasfüggöny keleti oldalán nekünk az ilyesmiből leginkább mindennek az ellenkezője, a digózó csajok látványa jutott. De azért persze bőven ismertünk szépfiúkat, főleg színpadi embereket, zenészeket, énekeseket, táncosokat, akik azért az átkosban „zserbózás” címszó alatt a Gerbeaud Cukrászdában, hajókon, üdülőhelyeken és másutt is ismerkedtek a fizetőképes, nagyvonalú idősebb dámákkal.
A Waving My Arms In The Air és a I Never Lied To You párosa ismét az Octopus egyfajta, sajátos folytatása. Minden bizonnyal ugyanannak a napnak az emléke ihlette, mikor a Syd körhintából szemlélte a forgatagot. Miközben az álomszerű emlékképek közepette ismét felmerülnek a szerelmi gyötrelem stációi is. Soha nem hazudtam neked – bizonygatja az ifjú. De ez még önmagában kevés, ha nem találják egymással a hangot, ha nincs meg köztük a közös alap, az egy irányba nézés, az érdemleges kommunikációhoz megfelelő hullámhossz.
A Wined And Dined is hasonló húrokat penget, bár egy korábbi időszaknak, Barrett cambridgei éveinek lenyomata. Úgy hírlik, egy másik ex-barátnő, egy másik széplány, Gayla Pinion emléke elevenedik meg benne. De olyan szépen van megfogalmazva és megénekelve, hogy bármelyikünk bármelyik egykori szerelméről is szólhatna, egyértelmű és érvényes vallomás.
A Wolfpack egy farkas falka csatáját írja le, mely sok kritikus szerint nem feltétlen szó szerint értendő, hanem inkább a francia kártya lapjaira utal. Szerintük ugyanis a Barrett album szövegeiben megjelenő „diamonds” a káró, a „clubs” pedig a treff lapokra utal. Mindenesetre a szerelmi bánat után hadakozás következik. Mint általában az életben is. A bánatot, veszteséget, feszültséget oldani kell. Melynek az italozás és a kártya ugyanúgy része lehet, mint a kötekedés és a verekedés. Egyébiránt az elektromosság emlegetése miatt akár a kártyalapokat megidéző játékgépek szemkápráztató világa is belefér az értelmezésbe. Berúgva, becuccozva, bemindenezve különösen furcsa élmény lehetett a félkarú rablókból áradó fény- és hangorgia.
A B-oldalt, a lemezt és az életművet záró Effervescing Elephant, azaz pezsgő elefánt ismét egy tipikus Barrett állattörténet. A dzsungelnyi állatot megéneklő tanmese Hilaire Belloc Cautionary Tales For Children verses gyermekmeséinek formájára készült. A tanulsága pedig egyszerű: ne dőlj be a látszatnak! Bár a nagy és hatalmas elefánt sikerrel ijesztgette a nálánál kisebb állatokat, felesleges volt a félelem, mert végül a tigris legyőzte és megette. Ez a gyöngyszem is simán szerepelhetett volna a Piper At The Gates Of Dawn hasonló stílusú és tartalmú darabjai mellett.
Összegezve, Rick Wright és David Gilmour remek munkát végeztek producerként. Bár biztosan nem lehetett könnyű Syddel akkoriban, de tényleg kihozták az anyagból, amit lehetett. Gilmour ráadásul nem maradt meg a basszusgitár mellett, hanem billentyűsként, dobosként és talán még gitárosként is kivette részét a felvételekből. Szívvel-lélekkel próbálta újra sínre tenni gyerekkori barátja idejekorán kisiklott karrierjét. Nem rajtuk múlt, hogy nem volt tovább. Syd Barrett összes későbbi szólópróbálkozása lyukra futott, miként sajnos a Last Minute Put Together Boogie Band-del és Stars együttessel adott koncertjei sem vertek túl nagy hullámokat. Valami végleg elmúlt. De talán éppen ez a hiány mutatta meg a nagyságát.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
