BD+DVD – Mercury / Universal 2024
Tizenkét év munka után elkészült és kis késéssel végre itthon is kapható a Pink Floyd kreatív zsenijéről szóló különleges riportfilm, melyben a legautentikusabb személyek: rokonok, zenésztársak és egyéb munkatársak nyilatkoznak Roger Keith Barrett-ről, ismertebb nevén Syd-ről. A Have You Got It Yet? az utolsó, soha el nem készült Pink Floyd dalról kapta a címét, egy végső poénról, mielőtt Syd Barrett távozott és szólópályára lépett volna.
Az új Syd Barrett film leginkább azzal a hibás és méltatlanul leegyszerűsítő képpel akar leszámolni, hogy: „ugyan régen volt még egy srác a Pink Floydban, de a túl sok drogtól elment az esze, ezért idejekorán távoznia kellett”. Pedig Syd ennél lényegesen több volt. Nélküle sosem emelkedett volna ki a Pink Floyd a sok másik rhythm and blues feldolgozásokat játszó brit diákzenekar közül. Miként Syd költőként és festőként, amolyan összművészeti látnokként is olyan sokat adott a cambridge-i és londoni undergroundhoz, ami nélkül talán egy egészen más irányba fejlődött volna a hatvanas évek popzenéje.
Barrett egy magnetikus hatású zseni volt, akinek művészi ihlete még jóval azután is erősen érződött az angol pop-, rock- és folk-zenében, mikor már rég remeteként, visszavonultan élt, mikor már végleg felhagyott a zenéléssel.
A Have You Got It Yet? film egy idézettel indít, Don DeLillo 1973-as Great Jones Street című regényéből, ami azonnal megadja azt a komoly felütést, hogy az elkövetkezőkben messze nem a bolond drogos történetét fogjuk látni és hallani. És tényleg. Ami örvendetes megközelítés, hiszen aki az átlagnál csak egy picikét jobban is elmélyedt Syd dalszövegeiben, az pontosan tudja, hogy swinging London ide, flower power oda, Barrett a trambulinról tojt a hippy kultúra elvárásaira. Nagyon komoly műveltség birtokában szabadon merített gyermekkori olvasmányaiból, így aztán nyugodt szívvel írt parafrázisokat az ismert és kevésbé ismert angol mesékből vagy amerikai képregényekből; gond nélkül rögtönzött vagy költött aprólékos műgonddal ezópusi állattörténeteket, énekelt párizsias vaudeville dalcsokrokat, mutatott be Edward-korabelinek tűnő musicaleket, vagy élt szabadon a XIX. század romantikusok művészi eszköztárával.
Miközben viszont dupla visszhangosítást használt az elektromos gitárjához és egy Zippo öngyújtóval slide-gitározva csalt ki korábban sosem hallott földöntúli hangokat a hangszeréből. A fények, vetítések, magnókról bejátszott tényeffektek, színpadi kellékek, monológok és egyéb performance-ok bevonásával pedig szabályos összművészeti orgiává alakított minden egyes előadást. Míg a hatvanas években mások általában táncesteken zenéltek vagy simán csak koncerteztek, a Syd Barrett vezette Pink Floyd egy időről-időre megújuló grandiózus audiovizuális showval nyűgözte le a közönséget, nemritkán térhatású hanggal fokozva az élményt. Sok-sok évvel megelőzve mindezzel a multimédiás megközelítéssel a teljes akkori popzenei színteret.
Syd köpött a szokásokra, rangokra és elvárásokra. Inkább egyfajta hangecsetként használta a gitárját, egészen egyedi dallamokat és hangzásokat alkotva, minthogy egy pillanatra is érdekelje, mi a zeneszerzés vagy gitározás „rendes” módja.
A kinézetével sem akart besimulni az akkori hierarchiába, miként a hippy divatba sem. Sokkal inkább volt egyfajta önkényes divatdiktátor, aki sosem hódolt be senkinek, de nem is kívánta, hogy majmolják. Mert Syd Barrett nemcsak, hogy úgy öltözött, ahogy neki tetszett, szintén magasról tojva a konvenciókra vagy mások véleményére, de a követői által igen hamar támadhatatlanná is vált. Mert, ha a furcsaságot csak egy ember csinálja, azt őrültnek tartják. Ha öt vagy tíz, azokat különcöknek hívják. De, ha fiatalok százai mennek utána, akkor az már nemcsak, hogy friss és korszerű, de maga a jövő. Tehát pofa lapos, különben végül majd a beszólogató tűnik maradinak.
Ugyanígy Syd szinte az egész „utazós” korszakot is megúszta különösebb társadalmi következmények nélkül. Ugyanis a környezete valóban hitt abban a debilitásig naiv utópiában, hogy a szabad szex, a tudattágító drogok, a kozmopolita rock and roll, valamint az önmegváltó keleti tanok és gyakorlatok kaotikus egyvelege tényleg varázsütésre megold majd minden társadalmi problémát. Hip-hop, már vissza is foglaltuk a Paradicsomot. Hát Barrett egy korszakos idollá vált, aki nemcsak, hogy egyfajta furcsa éltanulója volt az ellenkultúrális narratívának, de egyedi meglátásaival annak aktív alakítójává is vált. A gyermekkori mesekönyveit idéző, vagy azokat utánzó dalai miatt pedig nagyrészt „a narkózás népszerűsítője” vádak is leperegtek róla. Sokkal inkább tekintették őt a századforduló brit neopogány irodalmának egyfajta modern örököseként. De ez sem érdekelte. Sok tekintetben ő volt az első punk, akit nagyon nem hatottak meg az akkori keretek, az irodalom- és a zenélés szabályai. Azt és úgy tette, ahogy jónak látta, tudomást sem véve az elvárásokról. Majd mikor belefáradt a zeneipar gépezetének embertelen működésébe, ugyanúgy lépett is tovább. Kötetlenül és szabadon, mit sem törődve a következményekkel.
Mert míg a kiemelkedést és az áttörést meghozó sikerdalokat egyértelműen Sydnek köszönhette a Pink Floyd, ezzel arányosan őt viselte meg leginkább a sztárság, az ismertség és annak negatív velejárói is. Annak, hogy végül menekülőre fogta és ismét csak Roger Keith akart lenni, kizárólag a képzőművészettel foglalkozva, leginkább a zeneipar szereplői szereplői felől fokozódó nyomás volt az oka és a kereskedelmi média idiotizmusa.
Végy egy érzékeny embert, helyezz rá komoly nyomást, hogy gyártson futószalagszerűen újabb és újabb sikerdalokat! Majd mikor újra és újra előáll valami igazán egyedivel, akkor döngöld a földbe, hogy nem jó. Nem jó, mert bizarr; hogy nem jó, mert nem elég konvenciózus; nem jó, mert normasértő; nem jó, mert nem tudják követni a rádióhallgatók; nem jó, mert az asszociációi túlságosan nagy műveltséget igényelnek, hogy nem jó, mert túl jó… Az akkori közszolgálati és kereskedelmi tévék pedig pontosan úgy álltak hozzá a kortárs magaskultúrához, mint a maiak. Lásd az új filmbe bevágott archív beszélgetések bányászbéka alatti színvonalát!
A hírnév által kifejtett nyomást bemutató dokumentumfilm a néhai Storm Thorgerson ötlete volt. A srácok gyerekkori barátja, később munkatársa, aki annakidején mind a Pink Floyd, mint a Syd Barrett szólólemezek arculatán dolgozott. Storm pedig bevonta a munkálatokba Roddy Bogawa rendezőt is. Ugyanis, mikor 2011-ben belevágott az előkészítő munkálatokba, Thorgerson már tudta, hogy halálos kórral küzd és kevés ideje van hátra. Így az alaposan előkészített projektet még sínre rakta, majd 2013-ban, mikor letelt az ideje, azzal a tudattal mehetett előre, hogy jó kezekbe került az általa gondosan feldolgozott anyag.
Ennek megfelelően az interjúk javarészét még Storm Thorgerson készítette, amolyan szabadon futó kérdezz-felelek formában, nemritkán azonnal reagálva és viszontreagálva egymásnak az elhangzottakra. Storm többek között megszólaltatta Nick Mason dobost, Roger Waters basszusgitárost, Peter Jenner és Andrew King menedzsereket, a Blackhill Enterprises egykori tagjait. Valamint David Gilmour gitárost, Jerry Shirley dobost, Peter Wynne-Wilson fénytechnikust, Aubrey Powell dizájnert, Mick Rock fotóst, Anthony Stern és Peter Whitehead filmrendezőket, akik a hőskorban szintén dolgoztak vele. Ennek megfelelően a Have You Got It Yet? legnagyobb hiányossága, hogy nem hallható benne Bob Klose gitáros és Richard Wright billentyűs, még archív felvételről sem. Márpedig minden korai Pink Floydról szóló visszaemlékezésnek kutya kötelessége lenne Syd zenésztársait hiánytalanul felvonultatni. Viszont, mivel többségében mégiscsak Barrett kortársai, pályatársai, barátai és a húga szólalnak meg, nem pedig egy nagy rakás későn érkező fogalmatlan nímand, akik a legenda hírnevére akaszkodva utólag próbálnak némi kis lóvét és hírnevet a brandből maguknak is kiszakítani, mégiscsak hitelesnek tekinthető ez a munka.
A filmben természetesen maga Storm is megszólal. Aki érdekes információkkal egészíti ki a Madcap Laughs fotózását, némileg felülírva, pontosítva az eddigi történetverziókat. Ezek szerint ketten érkeztek Syd-hez és míg Mick Rock valóban számos képet készített, ő maga is fotózott és valójában az ő képe szerepel a címlapon. A hátul látható meztelen Iggy pedig sosem volt Barrett barátnője, csak egy futó, alkalmi kapcsolat, a szabad szerelem és a hippy szellemiség jegyében.
Méghozzá annak a Jenny Spires-nek az ajánlására került Iggy Sydhez és így a lemezborítóra is, aki Syd barátnői közül a lehető legtöbbet tette a Pink Floyd felemelkedéséért. Ugyanis – és ennek a sztorinak negligálása az új film másik nagy hiányossága – a Syd által Jennifer Gentle-ként megénekelt csaj ajánlotta be az együttest Peter Whitehead rendezőnek. Konkrétan az történt, hogy mikor Peter megmutatta Jennynek a Tonite Let’s All Make Love In London című készülő dokumentumfilmjének nyers snittjeit, Spires az Interstellar Overdrive-ot ajánlotta hozzá kísérőzenéül. Whitehead vette a lapot, a fiúk stúdióba vonultak, majd a film nagyot robbant. Hát főképp ennek hatására vált a szerzemény a londoni underground himnuszává és nyílt meg minden ajtó Barrették előtt.
Visszatérve az interjúkra, David Glmour arról mesél, hogy valójában azért vették át Roger Waters-szel 1969 nyarán a Madcap Laughs produceri feladatait, mert az EMI törölni akarta a projektet. Mivel a cég már rengeteg pénzt és időt fektetett a felvételekbe, a vége pedig sehol sem látszott, Gilmouréknak azonnal lépniük kellett.
Hát kialkudtak két vagy három napot és szó szerint kisajtolták Barrett-ből a hiányzó sávokat. Majd Davidre hárult a felelősség, hogy befejezze azokat. Ez azért merőben más fénytörést ad Malcolm Jones kényszerű félreállításának. Miként az is egyértelművé válik, hogy a Floyd fiúk barátságból, segítőkészségből és együttérzésből egyaránt jelesre vizsgáztak akkor.
Fontos mozzanat, mikor Phil Taylor, egykori road manager személyesen mondja el, hogy ő maga készítette azokat a híres képeket, amikor Syd még egyszer utoljára meglátogatta a Waterséket az Abbey Road stúdióban. Méghozzá azzal a készülékkel örökítette meg a zenetörténelmi jelentőségű találkozást, amit a zenekartól kapott az 1975-ös Knebworth Fesztivál után. Avagy matt. Több évtizednyi kreténkedés került végleg zárójelbe, a júliusi dátum vitán felül áll.
A sok egyéb fontos információ mellett Peter Jenner szájából végre elhangzik az is, amit a vájtfűlűek már régóta sejtettek, vagyishogy a Love együttes My Little Red Book-ja inspirálta az Interstellar Overdrive híres riffjét. Ismét egy régi vita végére került pont ezzel. Ismét egy úgynevezett „belemagyarázás” került tényként a helyére.
Ennek ellenére és ezzel együtt a két leglényegesebb dolog ezúttal is egyértelműen kiderül Syd Barrett sztorijából. Egyrészt, hogy Syd nélkül sosem lett volna Wish You Were Here vagy Dark Side Of The Moon, de még csak Meddle sem. Mert Barrett zsenije nélkül sosem jutottak volna el odáig, hogy bármi ilyesmire lehetőségük nyíljon. Másrészt, ami talán még ennél is fontosabb, hogy mivel a londoni undergroundban mindenki „utazott”, volt, aki évekig fel sem ébredt a savas álmaiból, miközben abból a színtérből kizárólag csak Syd elméje hasadt meg, minimális az esélye, hogy az LSD ütötte ki szegényt.
Stormék filmje megszólaltatta Barrett összes még élő, elérhető barátnőjét is. Már az is beszédes, hogy aránylag kevesen voltak, pedig a korszak legmenőbb srácáról van szó.
De még inkább döbbenetes, hogy az átmeneti időszakban identitászavarral küzdő fiú Roger Keithként és Sydként is eljegyezte egy-egy gyűrűvel szíve hölgyét, Gala Piniont, az utolsó barátnőjét. Tehát miközben sokszor azt sem tudta kicsoda, azért voltak dolgok, amiben a zavarodott srác mindkét személyisége egyetértett.
Úgy a szerelme, mint a családja, a festőművészi elhivatottsága, vagy Cambridge, az otthona témájában is.
Ezért aztán egy fokkal normálisabb világban senkit sem engednék a színpadra egy olyan, valódi felkészítést jelentő zeneiskolai vizsga nélkül, melyben ez a film is a kötelező tananyag központi része volna. De egy fokkal normálisabb világban David Gilmour a nyolcvanas, kilencvenes és a kétezres években is meglátogatta volna gyermekkori barátját. Ha másért nem, egy csendes, együttérző teázás erejéig. Becsületére legyen mondva, hogy a nagy nyilvánosság előtt is képes volt beismerni e hibáját. Egy olyan közegben, ahol a többség még saját magának is hazudik, nemhogy a környezetének, nemhogy a közönségének, hát még a tömegmédiának. Már csak ezért az egy jelenetért is érdemes beruházni a Have You Got It Yet? – The Story Of Syd Barrett And Pink Floyd filmre.
Storm Thorgerson mindenesetre méltó emléket állított az őrült gyémántnak, mely sokkal több, mint egy újabb bőrlehúzás a Pink Floyd márkanévről. Mert nem egy papírízű biográfiát kapunk, hanem egy valós Syd portrét, amibe az is belefér, hogy ahány megszólaló, annyiféleképpen látta, látja és láttatja a témát. Mert nyilván ahány egykori zenésztárs, annyiféle módon élte meg azokat az utópisztikus álmokat kergető különös éveket.
A diszkográfia szinte minden fontos darabját megszólaltató filmzene pedig tökéletesen egészíti ki az elhangzottakat, miközben érzelmileg is passzol a látottakhoz. Amire szükség is van. Ugyanis a média által sugárzott szeszélyes őrült képe helyett egy nagyon is emberi művész képét kapjuk a személyes beszámolókból. Egy kedves, szelíd, nagylelkű és figyelmes, jó értelemben vett jó emberét. Aki bár valóban furcsa volt, de az inkább az átlagon felüli műveltségéből, intelligenciájából és művészi, előadói talentumaiból adódott, mint bármi másból. Mikor pedig elege lett a show businessből, igencsak egyedi, mondhatni művészi módon szállt ki belőle. Nála nem volt búcsúkoncert, majd tízféle fals visszatérés, megélhetési rockerkedés, arccal a közpénzcsapok felé. Barrett őszinte, egyenes ember volt. Lezárta a zenész karrierjét és kész.
Döbbenetes még csak belegondolni is, hogy napjainkra mennyire megfogyatkoztak a még élő szemtanúk. De a filmvégi megemlékezés-sorozat döbbenthet rá igazán mindannyiunkat, hogy csak átutazók vagyunk ezen a világon. Hiszen nemcsak Storm, hanem sokan mások is elhunytak az alkotók és szereplők közül, mire a végső vágás a mozikba került.
A filmet eredetileg a 2023. áprilisi 27-én mutatták be Londonban. Majd a további mozis vetítések után a Blu-ray és a DVD verzió 2024 júliusában került a boltok polcaira. Elvileg. Mert a gyakorlatban még az online rendelések is megkésve, csúszva érkeztek meg.
A kétlemezes kiadvány első ránézésre egy olyan Dual Format Edition is lehetne, mint a More, a The Valley (Obscured By Clouds) vagy a When The Wind Blows. De sajnos mégsem az, mert az igénytelen softpak csak egy aprócska posztert tartalmaz. A részletes és tartalmas booklet, úgy tűnik, már ugyanúgy a múlté a multiknál, mint a normális DVD- vagy Blu-ray tok. Az extrák esetében viszont aránylag rendben van a dolog.
Elsőként egy 2006-os Royal Alber Hall-beli Arnold Layne koncertfelvétel látható, David Gilmour és David Bowie előadásában. Miközben talán ez a legindokolatlanabb bónusz, hiszen minden valamirevaló floyder polcán ott figyel a Remember That Night Blu-ray vagy DVD, mégis a helyén van. Mint közismert, David Bowie 1973-as See Emily Play feldolgozása nemcsak Syd hírnevének tett jót, de a szerző pénztárcájának is.
Másodszor a Pink Floyd 2007-es, utolsó fellépését láthatjuk a Barbican Centre-ben. Ez szintén sokaknak meglehet. De a The Later Years című Pink Floyd boxot paradox módon valószínűleg jóval kevesebben vásárolták meg, mint Gilmour mára már szintén klasszikussá érett koncertfilmjét.
Aztán egy kisfilm következik, melyben Roddy Bogawa rendező mesél a projektről. Ami akár felfogható egy kapcsolódó werkfilmnek is, de jóval inkább egy őszinte főhajtás Storm és Syd előtt. A negyedik bónuszként érkező második kisfilmben Will Shutes mesél Syd festményeiről. Míg az utolsó, kifejezetten vicces bónusz szegmensben Noel Fielding komikus, Rob Fitterman költő és Gerald Bell színész versként adják elő Syd Barrett dalszövegeit. Ezek az extrák kifejezetten sokat tesznek hozzá az élményhez. A legjobb együtt, egyben végignézni-hallgatni az egészet, egyből a mozifilm után.
A Blu-ray verzió kétféle: LPCM sztereó és DTS-HD Master Audio hangsávval rendelkezik. Míg a DVD DTS Digital surround, Dolby Digital surround és sztereó hanggal nézhető, hallgatható. Valamint választható rendezői és produceri kommentár is. Eddig még csak egy 5.1-es és egy 7.2-es rendszeren volt alkalmam tesztelni, méghozzá nem házimozin, hanem surround hifin, hátul is rendes méretű és azonos teljesítményű hangszórókkal. Az eredmény több mint meggyőző. Főleg a DTS-HD MA esetében. Persze Pink Floydot nem is érdemes másként megszólaltatni.
Magyar felirat viszont sajnos ezúttal sincs, csak a szokásos angol, spanyol, francia és német. Kicsi piac vagyunk, relatív alacsony vásárlóerővel, ráadásul egy olyan elittel súlyosbítva, mely inkább gagyi repoharakba fekteti a könnyen jött pénzét, mint valódi kultúrába. Rockszakíró meg csak akkor ír róla, mély tisztelet a kivételnek, ha leesik egy-két ingyen példány. Vagy még akkor se. Hát százezrek éneklik lelkesen a Wish You Were Here vagy a Shine On You Crazy Diamond veretes sorait, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is értenék az utalásait. Akárcsak A zöld, a bíbor és a fekete esetében. Persze ettől még lehet jó egy buli, épp csak az újabb hasonló igaz és tartalmas remekművek születésétől kerülünk egyre távolabb.
Ide most biztos kéne valami hangzatos lezárás, de felesleges. Akit érint, akinek ez fontos, már rég látta a filmet, a Blu-ray plusz DVD kombó pedig nyilván a vitrin legfelső polcát díszíti. A kocarajongókat meg felesleges noszogatni. Nemhogy megvenni nem fogják, de még csak kalózban letöltve megnézni sem. Beérett a lenevelés. A Mandrax tablettáknál is kártékonyabb szennymédia tartós tudatmódosító bombázása mégiscsak elérte a célját. Have You Got It Yet?
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
