LP – EMI / Harvest / Columbia 1975
Idén 50 éve készült és jelent meg a Pink Floyd egyik legjelentősebb albuma, a Syd Barrett sorsa és munkássága ihlette Wish You Were Here. A mára már megkerülhetetlen alapműnek számító nagylemezen négy tartalmas kompozíciót tett közzé az együttes, melyhez négy színt és négy őselemet rendelt hozzá a Storm Thorgerson vezette Hipgnosis csoport.
Sorozatunk első részében a lemezalbum megjelenéséhez vezető utat vázoljuk fel.
Vélhetően van valami sorsszerű abban, még ha valószínűleg véletlen is, de pont a Pink Floyd név felvételének tizedik és a Barrett szólólemezek megjelenésének ötödik évfordulóján készült és került piacra a zenekar Syd előtt tisztelgő koncept-albuma.
Mint közismert, az addig mindenféle néven dolgozó csapatot 1965 elején keresztelte át Syd az akkoriban használt The Tea Set-ről The Pink Floyd Sound-dá, két kedvenc blues zenésze, Pink Anderson és Floyd Council után. Így nem csoda, ha új zenekarnév néha The Pink Floyd Blues Band-ként is plakátra került. Majd az elnevezés idővel rövidülni kezdett. Az első kis- és nagylemezek idejére már csak The Pink Floyd maradt. Majd nem sokkal Barrett távozása után a The is kikopott.
Syd azonban nem boldogult egyedül, így miközben az egykori társai nélküle folytatták az anno még vele elkezdett utat, a zenekar tagjai közül hárman: David Gilmour, Roger Waters és Rick Wright a szólólemezeibe is besegítettek. A kapcsolat egy darabig még ezután is megmaradt. Barrett néha benézett a Floydokhoz a stúdióba, míg Gilmour pedig az őrült gyémánt koncertjén és rádiófelvételén basszusgitározott. Aztán idővel Syd elhagyta a művésznevét és még jobban visszavonult.
Miután 1973 márciusában megjelent a Dark Side Of The Moon, minden korábbinál nagyobb nyomás nehezedett a Pink Floydra, akárcsak a lemeztársaság embereire, hogy ütni kell a vasat, amíg meleg. Egy ilyen gigasikert nem könnyű megismételni, ha egyáltalán lehetséges. Különösen, hogy az együttes tagjai (akkor még) hallani sem akartak a sikerrecept megismétléséről. Hát, miközben tovább turnéztak a Dark Side Of The Moon anyagával, továbbra is fejlesztették, módosították, alakították a nagylemez által világsikerré vált szvitet. Mindeközben Nick Mason-ék pedig újra nekiláttak a korábbi tervüknek a stúdióban, hogy háztáji, leginkább konyhai eszközökkel alkossanak meg egy komplett lemezalbumot. A Household Objects anyaga azonban 1973-ban sem akart összeállni, így aztán az 1974-es turnékra Roger Waters előállt három új, hagyományosabb prog rock kompozícióval.
Némi időt nyertek, mikor ’73 decemberében a Dark Side Of The Moon quadrofon változata is a boltok polcaira került, illetve mikor a Live At Pompeii film második verzióját szélesebb körben is elkezdték a mozikban vetíteni, de a kiadói ráhatás, a kapitalista nyomás cseppet sem enyhült. Hát nem volt mit tenni, elkezdték Waters szerzeményeit közösen kidolgozni, majd az akkori jó szokásukhoz híven a koncerteken élőben is tesztelni.
A június 18. és 26. között lezajlott French Summer Tour 1974 alkalmával debütált két új kompozíció. A Raving And Drooling, melyből később majd a Sheep lett és Shine On You Crazy Diamond szvit. Utóbbit akkor még egyben játszották és eredetileg csak nyolc tételből állt. A végső, rekviem jellegű részt csak később illesztette a végére Rick Wright, melybe belecsempészte a Barrett-korszak legnagyobb slágerének, a See Emily Play-nek híres dallamát is.
A francia turnén debütált a Pink Floyd ikonikus Mr. Screen nevű óriási körvászna is, melyre az együttes kreatív holdudvara: Ian Emes, Gerald Scarfe, Storm Thorgerson és mások készítettek screen-filmeket, klipeket és animációkat. A korszak leghíresebb bootlege egy jó minőségű felvétel alapján terjedt el, melyen szó szerint nemzedékek nőttek fel. A legkülönfélébb címeken terjedő rádiós anyag mindenesetre jó szolgálatot tett, hiszen a legkorábbi állapotukban mutatja be a Wish You Were Here és Animals albumok egy-egy kulcsdalát, miközben viszont a Dark Side Of The Moon szvit nagylemez utáni evolúcióját is remekül archiválta.
Időközben a Harvest újra kiadta egy dupla albumban az első két Pink Floyd lemezt – a borítón rengeteg korai floydos utalással. 1974. január 18-án jelent meg A Nice Pair című válogatás vagy kettős újrakiadás, mely az első két Pink Floyd albumot, az 1967-es Piper At The Gates Of Dawn-t és a ’68-as A Saucerful Of Secrets-t tartalmazza. Legalábbis a brit változat, mert az 1973. december 5-én kidobott USA verzión az Astronomy Domine 1967-es stúdiófelvételét lecserélték az Ummagumma koncertlemezen hallható 1969-es élő változatra, David Gilmourral.
A kirobbanó siker hatására ismét megpróbáltak Syddel egy szólólemezt rögzíteni. 1974. augusztus 12-én meg is kezdődtek a felvételek az EMI Abbey Road stúdiójában, de négy nap után sajnos gyorsan véget is értek. Barrett már nem volt olyan állapotban, hogy komplett szerzeményeket fel tudjon játszani, akárcsak részletekben is. De már az improvizáció sem igazán működöt az őrült zseninél. A teljesen használhatatlan felvételek mindenkit meggyőztek arról, hogy Syd zenei története véget ért. A zenészlét elmúlt és ismét Keith Roger Barrett lett, aki visszavonultságában képzőművészként, elsősorban festőként tengette napjait. Így hát az EMI kényszerűen azzal gazdálkodott, amije volt. 1974. november 14-én a Harvest Heritage sorozatban megjelent A Nice Pair párja is, a szimplán csak Syd Barrett nevet viselő dupla album, Barrett első két szólólemezének újrakiadása, egy szintén utalásokkal teli szuper gatefold borítóban…
A november 6-án kezdődő és december 14-ig tartó British Winter Tour ’74 párhuzamosan egy újabb friss szerzemény bemutatását hozta. A You Gotta Be Crazy, azaz a későbbi Dogs igen jól illeszkedett a másik két új dalhoz. Együttesen ki is tettek egy nagylemeznyi programot, melyet a kalózok gyorsan meg is valósítottak. Ugyanis a francia Europa 1 rádió után ezúttal a BBC rögzítette és közvetítette a turnét, nevezetesen a november 15-én és 16-án elhangzott Wembley program részeit, melyből hamar elkészült egy kvázi új Pink Floyd lemez, British Winter Tour ’74 címmel. Egyébként az új dalcsokrot a Floydok is annyira fontosnak tartották, hogy a komplett szövegkönyvet szerepeltették a javarészt képregényes kialakítású ’74-es műsorfüzetben. A szintén Wembley-ben előadott Dark Side Of The Moon továbbfejlesztett élő változatát pedig Brain Damage néven dobták piacra a bootlegerek. Ezeken a kalózlemezeken szintén generációk nőttek fel. Ismertségükről és népszerűségükről mindent elmond, hogy még a vasfüggöny mögé, a kommunista elnyomás alatt sínylődő Magyarországra is eljutottak, majd a kazettamásolataik minden valamirevaló floydos gyűjteményében gyorsan helyet is kaptak.
Az ugyanekkor rögzített, úgynevezett „szaxofonos Echoes” szintén ugyanakkor került bootlegekre, mely a létező legkülönfélébb ritkasággyűjteményeken terjedt. Ugyanis akkor már velük tartott David Gilmour barátja, Dick Parry szaxofonos, aki a korai visszaemlékezések szerint a Pink Floyd előtt zenésztársa is volt a Jokers Wild együttesben. Míg más, újabb történelmi művek viszont már tagadják ezt. Mindenesetre 1974 végén Perry a Pink Floyd színpadán volt, akárcsak a The Blackberries két tagja, Venetta Fields és Carlena Williams énekesnők, akik a vokálokról gondoskodtak. Majd 1975 januárjában így együttesen bevonultak az Abbey Road stúdióba, hogy az év első felének nagy részében elkészítsék a Pink Floyd soron következő, kilencedik stúdióalbumát.
Néhány hét múlva azonban koncepcionális ellentét alakult ki a főhősök között. Ugyanis Roger Waters úgy ítélte meg, hogy túl sok egyszerre a Shine On You Crazy Diamond kilenc tétele, így kettéválasztotta és előbb egy, majd két dalt kívánt a Shine On tételei közé helyezni. Méghozzá két új dalt, melyek tovább folytatták a Barrett elvesztése miatt érzett szomorúság és hiányérzet témáját. Egyben kellőképpen pellengérre állította a felelősöket: a zeneipar felszínes, önző, kapzsi és hazug szereplőit. David Gilmour viszont nem értett egyet ezzel, ő inkább az eredeti koncepció, a ’74-es brit turnén bemutatott anyag lemezre vételét folytatta volna. Aztán kenyértörésre került sor, mely során egy zenekari szavazáson állítólag 3:1 arányban alulmaradt. Vélhetően sosem bocsátotta meg, hogy a többiek Waters mellé álltak, de akkor le kellett nyelnie a békát.
Roger hamar elő is állt a Have A Cigar című csípős szatírával, mellyel gyakorlatilag frontális támadást intézett a zeneipar, benne a saját lemezcégük és a terjesztőik ellen. A Money folytatásának is felfogható dalban ugyanis összemosódnak a See Emily Play után nyomás alá helyezett Syd Barrett gyötrelmei és a Dark Side Of The Moon után hasonló helyzetbe került maradék Pink Floyd tagság negatív tapasztalatai. Viszont, mivel senki sem volt elégedett a Waters és Gilmour által felénekelt demókkal, utóbbinak ráadásul nem is nagyon akarózott részt venni a dologban, mert nem értett egyet a basszusgitáros karcos fogalmazásával, új énekest kellett keresniük. Akit hamar meg is találtak, hiszen Roy Harper márciusban épp az Abbey Road másik stúdiójában készítette HQ című albumát, David Gilmour vendégszereplésével.
Hát az énekes hamarosan vissza is adta a kölcsönt, cserébe a nyáron felénekelte a kérdéses Pink Floyd dalt. Melyet időközben a Wish You Were Here Tour 1975. április 5-i első előadásától fogva rendszeresen élőben is előadtak, méghozzá Waters új koncepciója alapján. Mely szerint a koncertek első részében előbb elhangzott a Raving And Drooling és a You’ve Got To Be Crazy. Majd a kettéosztott Shine On You Crazy Diamond első öt tétele, aztán a szvitet a Have A Cigar törte meg, hogy végül a hatodiktól a kilencedikig terjedő részek is elhangozzanak. A szünet után pedig a Dark Side Of The Moon és az Echoes újragondolt, extra női vokálokkal és szaxofonnal újrahangszerelt változatait élvezhette a közönség. Melyet alaposan kiszolgált az együttes, akkor még eszük ágába nem lett volna az albumverziók gépies előadásával olcsó sikereket aratni.
A másik új dal szintén egy kőkemény kritikája a szórakoztatóiparnak. Waters a Welcome To The Machine-ben sem finomkodott, kimondta, amit gondolt. Miután a dolog eldöntetett, a Shine On mellé készült még egy harmadik új dal, David Gilmour és Roger Waters közös szerzeménye, mely szintén Syd hiányáról, majd azon keresztül az egyéb hiányokról, így önmagunk elvesztéséről is szól, akiket bedarált a szórakoztatóipar, akiket megmérgezett a mammon imádata. Így aztán a Wish You Were Here is a kettévágott Shine On szvit közé került. Az eredeti felvételen a Floyd tagjain kívül játszott még Stéphane Grappelli hegedűművész, a Quintette du Hot Club de France alapítója. De a játékát végül érthetetlen okból törölték a végleges lemezváltozatról. Bootlegben persze ugyanúgy ismert volt, mint a Have A Cigar korai verziója, vagy a Shine On You Crazy Diamond part 1 eredetije, a Household Objects felvételekről átmentett borospoharas intró.
1975. július 7-én, miközben épp a Shine On You Crazy Diamond keverésén dolgoztak, váratlan vendég érkezett az Abbey Roadra. Egy elhízott, kopasz, szemöldök nélküli fickó. Syd Barrett volt az, akit egy jó darabig egyikük sem ismert fel. Aznap épp jelen volt a teljes zenekar, valamint Storm Thorgerson borítótervező, Andrew King, a Barrett-korszak egyik zenekari menedzsere, Brian Humphries hangmérnök és Phil Taylor road menedzser, aki kihasználva a lehetőséget és néhány fotót is készített a Pink Floyd alapítóinak utolsó találkozásáról. Syd megkérdezte, segíthet-e valamiben, majd lejátszották neki a róla szóló csodaszép rockszvitet, aki azt egy kicsit régiesnek találta. Majd megpróbáltak vele beszélgetni, még egy gitár is a kezébe került, de a zavart zseni ismét furcsán viselkedett, majd nem sokkal később végleg eltűnt. Soha többet nem találkoztak.
Az élmény letaglózta a társaságot, többen sírtak, köztük Waters is, miközben Wright borzasztóan ideges lett. Ebben a hangulatban fejeződött be a keverés, illetve kerültek újabb értelmezési rétegek Roger akkor már kész dalszövegeihez. Miként a már szintén készülőfélben lévő borító-koncepció befejezését és értelmezését is felülírta a rendkívül fájdalmasnak bizonyult utolsó találkozás.
A Wish You Were Here turné utolsó, július 5-i knebworthi koncertje és az Syddel való utolsó találkozás után újabb bő két hónap telt el, mire a stúdióalbum a boltok polcaira került. Elsőként 1975. szeptember 12. és 15. között. Amit különféle licenc változatok követtek. Majd a következő esztendőben, 1976 májusában az SQ quadrofon LP változat is elkészült. A SACD-re pedig egészen 2009-ig kellett várni, de megérte, mert az a keverés szolgált az összes későbbi térhatású DVD-A és Blu-ray kiadás alapjául.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
Fotók: Phil Taylor
