3LP / 2CD, Ear / Edel 2025
2025. augusztus 29-én ismét megjelent a Rapture Of The Deep, a Deep Purple valaha készült egyik legjobb albuma. A bónusz LP-vel, illetve CD-vel kiegészített új változat legalább annyira figyelemreméltó, mint az eredeti kiadás. Ugyanis jól hallhatóan már a törzsanyag is alaposan megújult, miként az extrák is érdekesek, ezúttal valóban komolyan vehető, érdemi munka történt az újrakeverés és újraszerkesztés alkalmával.
Az illetékesek most szerencsére nem elégedtek meg a kerek évfordulók esetén szokásos minimális ráncfelvarrással, hangerő-emeléssel, automata szoftveres kiegyenlítéssel és a hasonló parasztvakító kamu remaszterekkel, hanem tényleg odafigyeltek a részletekre. Roger Glover pedig tényleg rendesen odatette magát, így a 20. évfordulóra felfrissített Rapture Of The Deep szinte új lemezként tündököl. Az eleve kiváló szerzemények egy egészen más arcukat mutatják az új mixnek és részben az új dalsorrendnek is köszönhetően, mint az album korábbi kiadásain.
Első körben az időközben modern klasszikussá nemesedett tizennyolcadik Deep Purple albumhoz vezető utat, illetve annak keletkezését és különféle verzióit ismertetjük.
Anno, már 1990-ben, a Slaves And Masters első tíz-húsz végighallgatása után is elképedtem, mert igen jól sikerült, valamint mert már korábban is felfigyeltem arra a jelenségre, hogy a Deep Purple minden egyes addigi tagcseréje után új erőre kapott. Az új felállások első stúdiólemezei mindig hasítottak. Egy-egy megtáltosodott, új szintre került formáció „most aztán jól megmutatjuk” jellegű öndefiniáló, újradefiniáló remekműveiként funkcionáltak, miként még ma is fontos mérföldkőnek számítanak. Így volt ez a Mark II Deep Purple első stúdiólemeze, a Deep Purple In Rock esetében. Majd a Mark III felállás bemutatkozásánál, a Burn lemezzel. Végül aztán végképp mindent überelt a Mark IV Purple a Come Taste The Band-del. Igen tudom, abba a magasságba már sokan nem tudták követni Lordékat. Azt is, hogy idehaza meg aztán végképp betonfejűek a Mark II elkötelezett és egyben csőlátású rajongói. Ettől függetlenül tény, hogy hiába ment és megy azóta is a nagyhangú észosztás, bizony minden időszakban, így aztán az együtt és külön-külön is pótolhatatlannak tartott Ian Gillan, Ritchie Blackmore vagy Jon Lord nélkül is képes volt a banda remekműveket létrehozni.
Bizonyos tekintetben ebbe a sorba tartozik a pénzszagú összeborulás utáni csodalemez, a Perfect Stranger is. Majd jött a Mark V Deep Purple, és elkészítette azt a korongot, ami az újbóli DP összeállás miatt akkor és ott bennragadt az utolsó Rainbow felállás kreatív magjában. De aztán 1989-ben tényleg ott folytatták, ahol egykor abbahagyták és a Slaves And Masters-szel sikeresen be is pótolták a Joe Lynn Turner korszak érdemi lezárását. Minden bizonnyal hasonló mederben folyt volna tovább a munka, de a mammon megint csak nem bírt magával, így a lemezcégnél nyüzsgő kapzsi pénzimádók gyakorlatilag zsarolással kényszerítették a csapatot Joe menesztésére és Ian ismételt visszahívására.
A történteket mindannyian jól ismerjük: készült egy felemás stúdióalbum, amit egy botránysorozatba fulladt horrorisztikus turné követett. Majd a menet közben kilépő Blackmore helyére beugró Joe Satriani nemcsak a lekötött bulikat mentette meg, hanem magát az együttest is. A bootlegeket hallgatva sokáig gyászoltam, hogy a Mark VI formáció sosem készített nagylemezt. Viszont annál nagyobb kíváncsisággal vártam, hogy a Steve Morse érkezésével ismét alaposan megújult társulat vajon mivel rukkol elő. Már csak azért is, mert az addigi tapasztalat alapján borítékolni lehetett, hogy Paice-ék ismét nagyon komolyan meg fogják rázni magukat és újabb csodát tesznek majd le az asztalra. Úgy is lett, a fásult langyos The Battle Rages On dalcsokra után végre ismét egy etalon érkezett. Az akkor új, Mark VII Deep Purple felállás ismét egy remekművel nyitott új korszakot. A kitűnően sikerült Purplendicular pedig még a fanyalgók egy jó részét is sikeresen meg tudta szólítani. Bár tudták volna tartani azt a színvonalat!
Később, mikor 2002-ben Jon Lord nyugdíjba ment, Don Airey a lehető legjobb választás volt a helyére. Talán ezért sem keltett különösebb izgalmat a közönségben, a lemeztársaságban és még az együttesben sem a váltás. Arra azonban még a legvadabb álmaimban sem számítottam, hogy a Mark VIII felállás bemutatkozása ennyire egyszerű és izgalommentes lesz. Igen, magam is tudom, hogy sokan szeretik a Bananas blues-os világát. Sőt, alapvetően nekem is bejön az ilyesmi. De az, hogy gyakorlatilag friss ötlethalmazokat, kvázi demókat tettek lemezre. Kidolgozatlan, néhol se eleje, se vége dalcsírákat – ez meghökkentő volt. Máig nem tudom hova tenni azt az időszakot.
Aztán 2005-ben eljött a következő lemez elkészítésének ideje, amikor viszont már nagyon is tétre ment a dolog. Kiadó nélkül kezdtek a következő album kompozícióinak összeállításába és végül persze találtak új partnereket, de azért legalább duplán oda kellett tenniük magukat, mint az azt megelőző esztendőkben. Úgy tűnik, bizonyos művészeknek valóban jót tesz a kihívás. Teher alatt nő a pálma.
„Nehéz időszakon mentünk keresztül, amikor elkezdtük a Rapture Of The Deep dalszerzését és produceri munkáját, furcsa módon akkoriban még nem volt lemezkiadónk. Valljuk be, kicsit elveszettek voltunk…” – Roger Glover
Végül viszont egy olyan album született abból a bizonytalan helyzetből, amely a zenekar történetének aranylapjaira tartozik. Tele van csodás kompozícióval, melyeket példaértékű hangszeres játék és stúdiómunka emelt magas szintre.
Miközben Ian Gillan fanyar, ironikus, néhol kifejezetten önkritikus, illetve filozofikus sorai jól illeszkednek a hagyományos Deep Purple feelinghez. A hatás nem is maradt el, így aztán a Rapture Of The Deep ismét az elit rockmezőny éllovasai közé repítette a bandát. A fordulópontot pedig egy olyan kései aranykor, másodvirágzás követte, melyben négy egymást követő stúdiólemezük is listavezető lett. Közte a legutóbbi, 2024-es =1, a Mark IX Deep Purple szenzációs bemutatkozása.
A sorsfordítónak bizonyuló 2005-ös Deep Purple album címe, a mélység megrészegülése, gyönyöre, elragadtatása lett, mely a mélytengeri búvárokat érintő nitrogénnarkózis pszichológiai állapotára utal. Jacques-Yves Cousteau kapitány ugyanis így nevezte a 30 méter mélységben fellépő különös lelkiállapotot.
„Tetszik, mert ellentéteket fejez ki, kettősség jellemzi és mindig is szerettem az ilyesmit. Ha búvár vagy és három atmoszféra alá merülsz, akkor felesleges nitrogén lesz a véredben, amit nitrogénnarkózisnak hívnak. Ez egy ismert veszély. Mert nagyon boldoggá tesz, mintha részeg lennél. A veszély pedig az, hogy mivel elragadtatásban vagy, tiszta öröm és boldogság állapotában, eggyé válsz a világgal és imádsz odalent lenni, a része akarsz lenni, ezért leveszed a maszkodat és meghalsz.” – Roger Glover
A dalcsokor többi része is kellően agyas, melyek még az elsőre egyszerűbbnek tűnő kompozíciók esetében is kellő zenei fifikát, illetve finoman becsomagolt tartalmas üzeneteket hordoznak.
A Rapture Of The Deep gondozását végül a hamburgi Edel csoporthoz tartozó earMUSIC vállalta. Visszatekintve, a dolog végül is adta magát, hiszen már a Deep Purple második EMI korszakában is az ear adta ki Ian Gillan One Eye To Morocco című szólóalbumát. Majd miután megszülettek a szerződések, hogy az amerikai terjesztés az Eagle, a japán pedig a Victor reszortja lesz, elkezdődött a kiadvány-változatok kialakítása és módszeres piacra ömlesztése.
Amivel alaposan megnehezítették a gyűjtők életét. Viszont pont ez, az extra erőfeszítést igénylő kiadványcsalád léte és begyűjtése egyben alaposan be is véste a rockerek fejébe, hogy itt bizony új Deep Purple album van. Amivel feladat van. Máig tisztán emlékszem például, hogy miként vadásztam a limitáltként meghirdetett fémdobozos deluxe kiadásra, mert eltérő extrát tartalmaz, mint a japán kiadás, valamint egy exkluzív videót a stúdiófelvételekről, amit akkor és ott azonnal látnom kellett.
Az évek során felgyülemlett sokféle kiadványverziót összegezve a következő megállapításokat tehetjük. Az alap album minden korábbi kiadáson az alábbi tíz felvételt tartalmazza, ebben a sorrendben: Money Talks, Girls Like That, Wrong Man, Rapture Of The Deep, Clearly Quite Absurd, Don’t Let Go, Back To Back, Kiss Tomorrow Goodbye, Junkyard Blues és Before Time Began. Mely törzsanyaghoz a különféle speciális változatokon egy vagy két extra dal tartozik, az MTV és a Things I Never Said. Néhol a tízek közé szúrva, néhol az alapprogram végén. Ez a tizenkét szerzemény igen komoly felhozatal, mely a műfaji sokfélesége ellenére erős rokonságot mutat egymással. Ugyanis a Rapture-dalok a megszólalásuk, kidolgozásuk, mondanivalójuk, szellemiségük okán tényleg összetartoznak, valóban egy albumot alkotnak. A Rapture Of The Deep ugyanis nem egymás mellé dobált felvételek laza összessége, hanem inkább már majdnem egy koncept-album, melynek van eleje, közepe és vége, miközben egy határozott érzelmi, hangulati ív köti közös műsorrá a karakteres tételeit.
A Rapture Of The Deep album másik sajátossága, hogy talán soha korábban nem volt ennyire kiegyenlítődve az együttes aktuális öt tagjának a szerepe. Senki sincs elnyomva, senki sincs túlságosan előtérbe tolva. Itt nincs Blackmore szerű primadonnaság, miként senki sincs unterman-szerepre ítélve, kizárólag kísérőként, kiszolgálóként alávetve a sztároknak.
Rapture Of The Deep – Standard Edition 2005:
1. Money Talks
2. Girls Like That
3. Wrong Man
4. Rapture Of The Deep
5. Clearly Quite Absurd
6. Don’t Let Go
7. Back To Back
8. Kiss Tomorrow Goodbye
9. Junkyard Blues
10. Before Time Began
Rapture Of The Deep – Japanese Edition 2005 / Collector’s Package Box Edition 2015:
1. Money Talks
2. Girls Like That
3. Wrong Man
4. Rapture Of The Deep
5. Clearly Quite Absurd
6. Don’t Let Go
7. Back To Back
8. Kiss Tomorrow Goodbye
9. Junkyard Blues
10. Before Time Began
11. Things I Never Said
Rapture Of The Deep – Deluxe Metal Box Edition 2005 / Double Vinyl Edition 2005:
1. Money Talks
2. Girls Like That
3. Wrong Man
4. Rapture Of The Deep
5. Clearly Quite Absurd
6. Don’t Let Go
7. Back To Back
8. Kiss Tomorrow Goodbye
9. MTV
10. Junkyard Blues
11. Before Time Began
A 2006-ban érkező dupla CD-s Tour Edition, majd annak különféle későbbi variációi két újabb stúdiófelvétellel gazdagodtak. Az egyik a Clearly Quite Absurd áthangszerelt új verziója. A másik pedig Steve Morse közönség-kedvenc instrumentális fantáziája, a The Well-Dressed Guitar 2003-as stúdióverziója, mely még a Bananas felvétele idején került rögzítésre, de akkor dobozban maradt.
Továbbá, mivel néhány promóciós kiadványt leszámítva a Rapture Of The Deep-hez sem single, sem maxi nem került kiadásra, a londoni Hard Rock Caféban rögzített 2005. október 10-i, kvázi koncert EP felvételei is felkerültek még a duplacédés kiadásokra.
Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a Rapture Of The Deep – Tour Edition volt a néhai Kóbor János Mecky egyik kedvenc kiadványa. Nem is annyira zeneileg, mint inkább kivitelét és tartalmát tekintve. Oly annyira, hogy a fejébe vette, hogy az Égi jel: Omega című albumhoz is készít majd egy hasonló, kibővített kiadást.
Aztán, ember tervez, okostojások végeznek, sok más hasonló terve mellett ezt is sikeresen fúrták meg, siklatták ki, szavazták le az ilyesmikben illetékesek. Lett hát egyféle Égi jel, extra dalok és dalváltozatok nélkül. A bónusz CD helyett pedig egy dokumentumfilm jellegű DVD melléklet, némi official bootleg koncertvideóval megspékelve.
Néhány évvel később, az Omega 50 jubileumi CD sorozat tervezése idején ismét felmerült a Rapture Of The Deep turnéváltozata, melyet akkor már némileg újradizájnolva, Special Edition-ként árultak a boltokban és a koncerteken. Sok jó ötlet felmerült, miként lehetne az Égi jel: Omega akkor esedékes újrakiadásaként egy hasonló tartalmú duplát összeállítani, majd azt a sorozatot is rutinosan fúrták meg azok, akik bár Mecky lábai nyomáig sem értek, valahogy mégis rangot kaptak…
Rapture Of The Deep – Tour Edition 2006 / Special Edition 2011:
1. Money Talks
2. Girls Like That
3. Wrong Man
4. Rapture Of The Deep
5. Clearly Quite Absurd
6. Don’t Let Go
7. Back To Back
8. Kiss Tomorrow Goodbye
9. MTV
10. Junkyard Blues
11. Before Time Began
12. Clearly Quite Absurd (new version 2006)
13. Things I Never Said
14. The Well-Dressed Guitar (studio version 2003)
15. Rapture Of The Deep (live 2005)
16. Wrong Man (live 2005)
17. Highway Star (live 2005)
18. Smoke On The Water (live 2005)
19. Perfect Strangers (live 2005)
Mindenesetre a Rapture Of The Deep tényleg nagyot futott. Soha korábban nem történt meg, legalábbis a banda aktív korszakaiban, hogy két stúdiólemez között nyolc év teljen el. De a Rapture Of The Deep turné annyira ment és menetközben az egész anyag olyan szépen összeért a régi klasszikusokkal, hogy valóban volt több, mint öt évre elegendő spiritusz a programban. Számomra is a Rapture Of The Deep Tour volt az első olyan Deep Purple műsor, melyet többször is láttam. Egészen elképesztő volt megtapasztani, hogy már egy évvel az első élmény után mennyit érett és fejlődött az anyag. Mely a végére már szinte rutinszerűen elkövetett, csípőből lövő zsenialitássá vált.
Érdekes módon a 2010-es Stargarden fesztiválra pont Mecky jóvoltából jutottam be, mert számomra igencsak meglepő és mélyen megható módon maga a nagy fehér főnök küldött egy mindenhova érvényes előadói karszalagot nekem. (Mint aztán hamar kiderült, az OFC elnök, Balogh Józsi javaslatára. Örök hálám mindkettejüknek a gesztusért!) Talán hiba volt, de nem éltem vissza a helyzettel. Senkihez sem mentem be jópofizni, fotózkodni. Viszont egymás után látva őket, akkor ott, azon az estén végre azt is megértettem, miért is akart Mecky az Égi jel: Omega törzsanyagától elkülönített bónusz CD-re egy olyan koncertblokkot, amin az új számok a korai slágerek között szerepelnek. Bárcsak másnak is leesett volna! Bárcsak jobban odafigyeltek volna rá!
Mindenesetre furcsa dolgokat produkál az élet. Ugyanis míg Kóbor terve sajnos máig nem valósult meg, addig a Rapture Of The Deep 20. évfordulós újrakiadása viszont erősen emlékeztet az Égi jel első változatára. Egészen pontosan a bónuszok tekintetében. Ugyanis míg az eredeti Égi jel: Omega 2006-ban egy érdekes bónusz DVD-vel megtoldva jött ki, rajta a Dalok születése stúdióban című werkfilmmel, addig a Rapture Of The Deep 20. évfordulós újrakevert verziójának extra korongja stúdió-dzsemeket és próbafelvételeket mutat be. Magyarán, mind a 16. Omega soralbum, mind a 18. Deep Purple stúdiólemez esetében is közkincsé tétettek a legérdekesebb munkaverziók, a végleges felvételek, illetve alternatív változatok mellett.
Ugyanis Roger Glover basszusgitáros, hangmérnök a kezébe vette a dolgokat, majd a 2025-ös jubileumi kiadásra készült egy új keverés, illetve egy új analóg masztering a Rapture eredeti stúdiófelvételeiből a hamburgi Chameleon Stúdióban.
A felújított album aztán új dalsorrendet és egy új borítóveziót is kapott. Az archívumból előásott egyéb anyagokból összeállított bónusz blokk pedig korábban kiadatlan stúdiófelvételeket mutat be. Egy extra Rapture CD, illetve LP, részint a dalszerző dzsemelések, részint a stúdiópróbák anyagából.
Végezetül az egész csomagot a legutolsó track, a Closing Note koronázza meg. Steve Morse egy újabb csodás gyöngyszeme, mely a The Well-Dressed Guitar-hoz hasonlóan, ezúttal is csak utólag, extra bónuszként jelent meg. De nagyon jó, hogy végül hivatalosan is elérhető vált és végre a diszkográfia részeként hivatkozhatunk rá.
„Ez most egy új album számomra” –Roger Glover
Rapture Of The Deep – 20th Anniversary Remix 2025:
1. Money Talks (2025 remix)
2. Things I Never Said (2025 remix)
3. Rapture Of The Deep (2025 remix)
4. Clearly Quite Absurd (2025 remix)
5. MTV (2025 remix)
6. Back To Back (2025 remix)
7. Wrong Man (2025 remix)
8. Girls Like That (2025 remix)
9. Kiss Tomorrow Goodbye (2025 remix)
10. Don’t Let Go (2025 remix)
11. Junkyard Blues (2025 remix)
12. Before Time Began (2025 remix)
13. MTV (studio rehearsal 2005)
14. Money Talks (studio rehearsal 2005)
15. Back To Back (studio rehearsal 2005)
16. Before Time Began (studio rehearsal 2005)
17. Closing Note (studio rehearsal 2005)
Mivel a 2005-ös kiadás már eleve nagyon jól szólt, ráadásul könnyen hallgatható, miközben a különböző hangulatú felvételei egyaránt tündököltek, komolyan fel volt adva a lecke Glovernek és társainak, ha mindehhez valami érdemit akartak hozzátenni. Jelentem, sikerült! Ugyanis az újrakevert album tényleg újnak hat, köszönhetően az eltérően kevert sávoknak, panorámázott- és kiemelt hangszereknek. Meg persze a jó ízlésnek.
Ian Paice tanítani való dobtémájára és játékára például sokkal több hangsúly került a címadó dal keleties dallamai közben, de úgy, hogy senki más nem lett visszább véve vagy lehalkítva. A riffelős, unisonós részeknél pedig szinte végig előrébb van az orgona, mint korábban, de mit sem vesztett a cucc az erejéből. Sőt! Például a Wrong Man féle döngölések az új mixben még sűrűbbek, szigorúbbak lettek, mégsem ment át az anyag dzsungába. Az új mix jól érezhetően sűrűbb az előzőnél, érzetre többet tartalmaz a 2005-ben rögzített sávokból, egyben többet is mutat meg a zenekarból, mint az eredeti. Összességében tehát nemcsak, hogy baromi jól szól, de közben lett egyfajta jó értelemben vett barokkos telítettsége a felújított albumnak. Miként az újragombolt tracklista is jelentősen javított a Rapture Of The Deep dinamikáján. A két egykori bónusz törzsanyagba illesztése pedig kifejezetten jól ellenpontozza az előttük elhangzottakat. Lehet, hogy már csak illúzió, de mintha még Ian Gillan énekhangja is élénkebbnek tűnne az új kiadáson.
Az mindenesetre jól hallatszik, hogy a cucc nemcsak, hogy valódi komoly instrumentumokkal, például Hammond orgonával készült, de a szalagos munkafázis melegsége is érződik a hangokon. Még a dupla CD-s kiadáson is, hát még a tripla vinil lemezen! Utóbbi kiadvány 45-ös fordulatszámú korongokat rejt, méghozzá olyasféle módon, mint a Djabe Táncolnak a kazlak klasszikusának újrakiadása esetében. Vagyis az újrakevert, újramaszterelt stúdióanyag után, a harmadik korongon következnek az extrák.
Az új Rapture lemezcsomag ennek megfelelően nagyon jól szól, de azért persze az is érződik, hogy az Optimal Media nem Record Industry. Miként a félsebességes vágás is sokat tud hozzáadni egy ilyesfajta, gondosan előkészített hanganyaghoz.
A csomagolás nagyon szép lett. A színezett, festményszerűvé alakított borító jól passzol Gillan néha kifejezetten költői mondanivalójához. Sajnos a dupla CD esetében hiába hirdetik sokan digipak-ként a kiadványt, lemeztálca egyik borítóhoz sem tartozik. Nagyon úgy tűnik, hogy a haszonmaximalizálás ebben a szegmensben is fontosabb lett a tartósságnál és a minőségnél. Miként vélhetően egyre több olyan lemezkiadói munkatárs van, aki nem használ hanghordozókat, csak az okostelefonján lógva butítja magát. Íme, hát a nagyszerű eredmény: a képernyőn csodás, kinyomtatva olvashatatlan borítók után elérkezett a karcos CD-k kora is… Mert nagyon-nagy a fejlődés. Londoni színből a falanszterbe. Valahol ez a mélység is szédítő…
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum
