– Budapest, Instant Fogas, 2025. 09. 14.
Földindulásszerű, csodálatos koncertet adott Budapesten az ez évben 15. jubileumát ünneplő Maiden uniteD együttes, mely idén a Gamma Ray énekesével, Frank Beck-kel a fronton és az Iron Maiden egykori gitárosával, Dennis Stratton-nal kiegészülve érkezett a fővárosba, hogy a 2025-ös 15 Trooper Salutes Tour műsorukban elhangzó egyedi feldolgozásaikkal ismét elkápráztassák a magyar közönséget.
A rock és metalélet sok szent őrültje közül is kiemelkedik Joey Bruers, aki tizenöt éve működteti ezt a meglehetősen egyedi Iron Maiden projektet. Ugyanis, míg a magukat tribute vagy cover zenekarnak nevező bandák jellemzően inkább csak olcsó sikereket és könnyű pénzkeresetet látnak a legendás nagy bandák slágereinek eljátszásában, addig van néhány együttes, amelyik komolyan gondolja a tiszteletet, a saját arculatot és az általuk felvállalt művészi hagyaték lelkiismeretes gondozását. Ez esetben például az Iron Maiden repertoár már eleve elég mély merítést kapott, hogy aztán az ötletes, javarészt akusztikus-szerű átdolgozások formájában valóban új életet nyerjenek a legendás kompozíciók az újragondolt előadásokon, illetve Maiden uniteD albumokon.
Az átdolgozást pedig kéretik tényleg komolyan venni! Itt nem csak az a fajta megúszós művészkedő kamuzás van, mint anno az MTV Unplugged vagy mondjuk nagyrészt az MR2 Akusztik adásaiban, hanem komoly átértelmezések, dalszerkezetbeli-, tempó- és stílus-változtatások. Ha teszem azt, azzal jönne valaki, hogy van egy Number Of The Beast feldolgozása countryban, ami ráadásul teljesen működőképes, ugye, hogy a legtöbben azért meglehetősen furcsa tekintettel reagálnánk…? Pedig ennél még vadabb és érdekesebb megfejtéseik is vannak a srácoknak. Így, aki az eddigi életmű végighallgatására vállalkozik, ideje feltennie a bukósisakot. Nagyon nem hétköznapi, amiként a Maiden uniteD tolmácsolja a megunhatatlan klasszikusokat.
Joey pedig tényleg elég komolyan tolja a dolgot, így aztán az elmúlt tizenöt év alatt egymást követték a különféle Maiden uniteD műsorok, miközben elkészített tíz nagylemezt és nagyjából ugyanennyi kislemezt. Melyekhez ráadásul nemcsak a rockélet színe-javát tudta megszerezni, hanem ikonikus Iron Maiden tagokat is. Így történhetett, hogy akár koncerten, akár felvételen, de a Maiden uniteD projekt, mint nemzetközi szupergroup tagja vagy vendége volt már például Doogie White (Rainbow), Perttu Kivilaakso (Apocalyptica), Anneke van Giersbergen (Gathering), Mike Coolen (Within Temptation), Luke Appleton (Iced Earth), Nick Holleman (Vicious Rumors), Ralf Scheepers (Primal Fear), Alexx Stahl (Bonfire), Sharon den Adel (Within Temptation), Lee Morris (Paradise Lost), Leo Margarit (Pain Of Salvation), John Jaycee Cuijpers (Ayreon), Damian Wilson (Treshold), Ruud Jolie (Within Temptation), valamint a néhai Paul Di’Anno és Blaze Bayley, egykori Iron Maiden énekesek is. Elképesztő névsor, olyan hiteles előadókkal és ultramagas szakmai tudással, amire nem igazán vannak már szavak.
A Maiden uniteD jelenleg Joey Bruers (Up The Irons) akusztikus basszusgitár, Frank Beck (Gamma Ray) ének, Michiel van den Boer (Backspin) Hammond orgona, Pim Goverde (Extremities) dob és Ricardo Gordo (Terror Empire) akusztikus gitár felállásban turnézik. Speciális vendégük pedig nem más, mint egy újabb legendás ex-Iron Maiden tag, Dennis Stratton gitáros, aki nem mellesleg kitűnő énekes is. Frank és Dennis egy produkcióban? Ráadásul pont a Maiden uniteD kötelékében? Naná, hogy megyek! Úgy is lett, és nagyon nem bántam meg. Mi több, életre szóló élménnyel gazdagodtunk.
Persze, mint oly sokszor máskor, ezúttal is előbújt belőlem az árral szemben úszó alaptermészetem. Gondoltam, úgyis mindenki talpig Maidenben lesz, inkább nem állnék be a sorba, erre az estére jó lesz egy szolid Saxon minta is. Meglepetésemre a helyszínen is elég vegyes volt a trikó és felvarró kínálat. Mert bár a közönség jelentős része természetesen a régről ismert, feketeöves maidenesek közöl került ki, a széles és jó zenei ízlés már e módon is messziről ordított. Széles látókörű, kifinomult ízlésű, döbbenetes gyűjteményekkel rendelkező magas zenei műveltségű arcok gyűltek össze. A Maiden rajongók közül is a krémek krémje. Ennek megfelelően aztán a műértő publikum olyan vérbeli klubhangulatot varázsolt, mintha a hetvenes vagy nyolcvanas években lettünk volna a Ruskin Arms Pubban vagy a Láng Művelődési Házban.
Mindehhez természetesen a zenekar is kellett, akik már jóval Dennis színre lépése előtt, konkrétan az első dallal maguk mellé állították a közönséget. Azért is, mert tényleg mindent beleadva, szívvel, lélekkel játszottak. Meg azért is, mert hihetetlenül szellemesek az átdolgozásaik. Meg persze azért is, mert kivétel nélkül szerethető fazonok, jó arcok, akik spontán lökték vissza a dumát, ha épp valakinek mondanivalója támadt a nézőtéren. Frank pedig nemcsak vérbeli frontember, de egy végtelenül kedves, szerethető fazon. Akinek nemcsak, hogy elhiszed, hogy közülünk való, hanem valóban úgy is viselkedik, mint egy kamaszkorába visszarepülő lelkes Maiden rajongó.
Annakidején, 1988 tájt egyszer majdnem kaptam egy igazán nagy verést Maiden ügyben. Ugyanis egy iskolaudvari beszélgetésen volt merszem azt állítani, hogy nekem jobban tetszik az első két Iron Maiden album, mint a The Number Of The Beast. Szó szót követett és tényleg kevésen múlt, hogy komoly verést kapjak, annyira kiborultak a Bruce fanatikus haverjaim. (Máskor viszont egy Scorpions rajongó ténylegesen a földre küldött, mikor körömszakadtáig védtem a Live After Death vitán felül álló elsőségét a World Wide Live-val szemben.) Mert akkoriban még szó szerint vérre ment a Maiden. Szinte vallásos kötődéssel imádtuk az együttes akkori és egykori tagjait. Persze a Dickinson hívők legalább annyira kirekesztő módon gyakorolták naiv neopogány kvázi vallásuk, mint mondjuk a Gillan fanok a Deep Purple rajongói között.
Mindenesetre már akkor, harmincvalahány éve is megfogalmazódott bennem, hogy oké, tényleg atom jó a nagy Maiden felállás, de milyen jó volna egyszer Dennis-szel is találkozni, tőle, az ő előadásában is hallani a korai klasszikusokat. Mert számomra egy olyasfajta alaknak tűnt, mint mondjuk Anthony Phillips /Genesis egykori gitárosa – 1967-1970/, akit bár a többség sajnos idővel elfeledett, de mégis nagyon komoly teljesítményt tett le az asztalra. Mi több, nélküle valószínűleg egészen máshogy alakult volna a Genesis története.
Mindenesetre álmodni sem mertem volna, hogy egyszer tényleg össze fog jönni a találkozás, meg a dedikálás. Lévén, hogy Dennis még 1980 októberében távozott a Maiden kötelékéből és azóta sem játszott soha, egyik későbbi zenekarával sem Magyarországon. Most azonban végre eljutott hozzánk is és egy olyan közönséggel találkozott, hogy ő maga is ugyanúgy garantáltan sokáig fogja emlegetni az élményt, mint a különleges este összes többi résztvevője. Magamat is beleértve.
Mert –és ezt tessék jól érteni- ez az este és ez a koncert határozottan jobb volt, mint az utolsó pár Iron Maiden buli, amit volt szerencsém élőben is látni. Még mielőtt széttép a népharag, azt is gyorsan kifejtem, miért. Egyrészt, mert ez egy baromi spontán, laza est volt, igazi klubhangulattal, amit nyilván lehetetlen egy többtízezres tömegrendezvényen produkálni. Ahol bizony, tetszik, nem tetszik, percre, másodpercre be van tervezve minden kunszt. Másrészt, mert ez a szetlista sokkal bátrabb és egyben rajongóbarátabb volt, mint a még mindig túlságosan megúszós, tuti slágerekre építkező újkori Maiden turnéké. Harmadrészt, mert ezt a tüzet és elánt már jó ideje nem tapasztalni Harriséknél. Az egy jól bezsírozott és még mindig olajozottan működő, hatalmas gépezet. Mely tanítani való módon, tényleg vérprofin tálalja a már jól bevált régi show-elemeket. Míg itt a rock hőskorát idéző nagybetűs ÖRÖMZENE, spontaneitás, móka és kacagás volt tapasztalható, mely oda-visszahatott a művészek és a rajongók között. Persze nagyon jól tudom, hogy nem lehet az almát a körtéhez hasonlítani, de most tényleg határozottan jobban szórakoztam, mint az igazi Maiden-en, miközben a hőskorszak emlékei is szépen előjöttek a korai klasszikusok élményszámba menő előadása és hallgatása közben. Ráadásul Hammond-szóló a Prowler-ben? Az agyam eldobtam…
A mostani Maiden uniteD koncert egy kis Seven deadly sins szavalattal kezdődött, mely az Only The Good Die Young igencsak érdekes feldolgozásába ment át. Frank Beck pedig jött, látott és győzött, az egész együttes nevében. Nagyjából három percbe telt, míg az ujjai köré csavarta a közönséget. Persze nyilván mi is kellettünk hozzá, de egy olyan erős programmal és olyan szerethető fazonokkal telt az este, hogy pillanatok alatt akklimatizálódott a teljes terem. Az Aces High, 2 Minutes To Midnight párosa mindig, minden körülmények között működik. Ráadásul sok másik elkoptatott sikerdallal szemben, ezek valahogy sosem válnak unalmassá. Meg is volt az első néhány nagy közös éneklés, Frank jól láthatóan meg is lepődött, hogy nemcsak a szövegek mennek a rajongói kórusnak, de a kitartott magasak is. Nem hiába volt a sok évtizedes tréning az ország legkülönfélébb klubjaiban és kocsmáiban…
Majd megérkezett a teljesen eszeveszett The Number Of The Beast, amivel aztán jó értelemben véve végleg elszabadult a pokol. Mert bizony a Flight Of Icarus, Revelations párosára még az is Maiden uniteD hívő lett, aki korábban még sosem hallott a projektről és csak Dennis miatt kelt fel a jól bevált otthoni fotelből. Joey és csapata azonban kegyetlenül berúgta az újabb két gólt, mely feldolgozások eredetileg éppen tizenöt éve jelentek meg, az első és egyben az egyik legjobb albumuk, a Mind The Acoustic Pieces CD változatán.
Aztán a lúdbőrös, közösen éneklős Hallowed Be Thy Name végleg feltette a koronát a program első részére. Érdekes módon ez az élő változat jóval közelebb állt a Steve Harrist is ihlető ’74-es Beckett lemezhez, mint a Maiden verziója, mégsem volt zavaró vagy szentségtörő a mutatvány. Meg persze volt „Scream for me Budapest!” is. Természetesen a kívánt hatás sem maradt el. Szóval, ha semmi más nem történt volna, csak ennyi, már akkor is mélyen elégedetten indulhattunk volna nyugovóra. Pedig a java még csak ezután következett.
Hatalmas ujjongást követően megérkezett Dennis Stratton és a Transylvania örökbecsű dallamával belecsaptak a lecsóba. Nem tudom, mennyire vannak képben, mit jelent nekünk Erdély, de ennél jobb nyitányt nem is választhattak volna. Másodjára szintén egy totális alapmű, a Prowler került terítékre. És igen, erre a bizonyos pillanatra voltam a leginkább kíváncsi, nem csak azért, mert az egyik legnagyobb korai Maiden klasszikus, örök kedvenc, de itt már dalra is fakadtak a fiúk. Nem kellett csalódjak, mert Dennis élőben is remekül énekel. Ami talán meglepő lehet a koca-maideneseknek, de ugye „modern világ, rohanó élet, nem jut idő semmire”, elég online rákeresni és kiderül, hogy volt már ilyesmire példa. Mindenesetre most végre számomra is egyértelművé vált, hogy élőben is nagyon jó a legenda hangja, nem szorul rá semmiféle utólagos stúdióbűvészkedésre, hogy aztán idővel kiadható legyen ez vagy az a koncertfelvétel.
A Can I Play With Madness csodálatos átdolgozása olyan jól sikerült, hogy simán felveszi a versenyt az eredeti stúdióváltozattal. Mi több, volt is olyan maidenes, aki hangot is mert adni az efféle apokrif véleményének. Ami akkor és ott teljesen rendben volt, de azért legyünk realisták, egy sima hétköznap ugyanezért már lazán hülyének néznék az embert.
Miután majd leülepednek a történtek, vélhetően a Strange World ezen verziója kerül a legelőkelőbb helyre az aznap esti emlékink közül. Leköpnek, nem köpnek, vállalom: ezt a dalt sosem játszotta ilyen jól még senki. Mi több, ezzel a Maiden uniteD plusz Dennis verzióval talán az is jobban érthetővé válik, hogy miért is nem fértek össze Steve-vel a zenei elképzeléseik. De szívesen meghallgatnám a Phantom Of The Opera gondosan törölt vokáljait is egyszer…
Egyébiránt, ha valakinek kétségei lennének, nyugodtan hallgassa csak végig Stratton és a Maiden uniteD Live In Zoetermeer lemezét, Doogie White-tal. Azonnal mindent érteni fog.
Charlotte nélkül nincs Maiden. Értelemszerűen most a sztori első része, a debütalbumon szereplő Charlotte The Harlot került terítékre. Ismét komoly közönségéneklés lett a foglalkozás eredménye. Nem tudom, hány napnak kéne eltelnie, mire valóban ráunnánk az ilyesmire. Mindenesetre, ha minden nap lenne valahol a közelben Dennis és Maiden uniteD, egy jó ideig ott érnének véget az estéim.
Bár elsőre talán nem tűnik egyértelmű választásnak a Children Of The Damned, a Strange World-höz hasonlóan nagyon jól áll ennek a társulatnak. Majd egy újabb korai klasszikus, a Wrathchild és egy harmadik Piece Of Mind / Mind The Acoustic Pieces klasszikus, a The Trooper zárta a rendes műsoridőt, mely záróblokkot már teljes extázisban töltötte a nézőtér. Táncoltunk, tapsoltunk, örültünk, meg persze énekeltünk és lelkesen léggitároztunk, kivéve, aki épp rögzítette az adott kompozíciókat.
A ráadásra előbb magában jött ki a Maiden uniteD ötöse, egy ismét meglehetősen agyasra sikeredett The Evil That Men Do átdolgozás erejéig. Majd újra a deszkákra lépett Dennis, hogy a Wasted Years-szel búcsúzzanak a magyar Maiden fanatikusok lelkes táborától. Érdekes módon már a dal felhangzása előtt is azon filóztam, hogy ha lazán, természetesen, minden izzadtságszagú erőlködés nélkül beleférne ebbe még egy Maiden tag, akkor az feltétlen Dennis utódja, Adrian Smith volna. Erre az utolsó hangok lecsengése után kis különbséggel hirtelen ketten is odafordultak hozzám, ugyanezzel a megjegyzéssel…
Az estnek ezzel természetesen még nem volt vége. Dennis már a koncert előtt is kijött a közönség közé, akkor nagyjából félórát dedikált, illetve fotózkodott a rajongókkal. Majd a zene végeztével, ismét közénk vegyült, immár a teljes csapat társaságában és újabb egy órát töltöttünk békében, szeretetben és barátságban. Miközben új ismeretségek is születtek, mi több, talán új projektek is lesznek még ennek a jó kedélyű estnek a következményei.
A közönségben természetesen szinte az összes hazai Maiden fanatikus megjelent. Mondjuk Szakáll úr sziluettje nélkül meglehetősen furcsa volt Maideneket énekelni. Lénárd Laci is többször eszembe jutott. De ennyire fájó hiány talán nem is volt több. A többiek pedig szinte még a koncertnél is zajosabban ünnepelték a kedvenc zenekaruk, legkedvesebb korszakait. A teljesség igénye nélkül jelen volt, fotózott, énekelt, barátkozott, pengetőket gyűjtött, dedikáltatott és persze az elhangzottakkal kapcsolatban azonnal szakértett is Polgár Peti, Töfi, Scholtz Gyula, Linka Peti, Bertus Laci, Kurucz István Eddie, Gyárfás Zoltán Trükkös Béla vagy Fekete Laci és Sallai Ági. Utóbbi páros immáron Guinness gyanús is lett, hiszen aznap este megszerezték a tizenegyedik(!) Iron Maiden tag aláírását is a már sok mindent látott piros-fehér-zöld Maiden zászlójukra, mely ma már jóval inkább egy rendkívül értékes rocktörténeti ereklye, mint egy sima rajongói kellék.
Dennis minden aláírása során nagy műgonddal rajzolt még két kalapácsot is a kézjegye alá. Reflexszerűen megmutattam neki a bőrdzsekim hátát, rajta a Pink Floyd The Wall-jának kalapácsaival, amire ugyan mosoly volt a válasz, de nem láttam a szemében, az igen, ez az csillogást. Hát rákérdeztem arra, amivel nyilván eleve kezdeni kellett volna: West Ham United? Yes! Naná! Mi más is lenne. Főleg, ha megvan még hozzá az a tudás is, hogy a West Ham nemcsak Kelet-London okán kapcsolódik, de a logójukban szereplő kalapácsok „The Irons” néven is közismertek arrafelé… Mit is akartam én a Floyddal…? – vigyorogtam később magamon röhögve.
Végül, de nem utolsósorban azt is érdemes kiemelni, hogy milyen profi és széles kínálatú merch pulttal készült a Maiden uniteD stábja, még erre a kisebb léptékű, pesti klubbulira is. LP-k, CD-k, férfi- és női ruházat, nagy választékban, csodás mintákkal. Szépen kipakolva, egyértelműen elrendezve, reális árakon és kifejezetten türelmes, kedves kiszolgálással. Tisztelet a kivételnek, de fogalmazhatunk finoman úgy, hogy nem feltétlen ehhez vagyunk szokva. Egy újabb kellemes meglepetés. Így is lehet.
Száz szónak is egy a vége, ez egy százpontos buli volt. Mely akár még az év bulija is lehet a 2025-ös összesítésnél. Ezerszeres hálás köszönet Frank Beck énekesnek, Michiel van de Boer orgonistának, Ricardo Gordo gitárosnak, Joey Bruers basszusgitárosnak, Pim Goverde dobosnak és persze az élő legendának, Dennis Stratton-nak! Minden elismerésem! Up The Irons!
Videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Fotók: Fekete László, Gyárfás Zoltán, Polgár Péter, Szigeti Zoltán, Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Nyitókép, fotóalbum: Polgár Péter
