Reigning Phoenix, 2025
Idestova 8 éve, hogy a United felállású Helloween megkezdte működését, és ez idő alatt semmiféle komolyabb hír nem szivárgott ki zenei vagy személyes nézeteltérésekről, amihez a klasszikus korszakban már 4-5 év is elegendő volt. Úgy fest, ez a csapat immár valóban felnőtt, beérkezett emberekből áll, akik megtalálták a módját az együttműködésnek – minden régi sérelem ellenére.
Az egyetlen tag, akiért kicsit aggódom, az Michael Kiske, aki, akárcsak legutóbb, most sem írt a lemezre egy keserves hangot sem. Az előző korong esetében az volt a mondás, hogy ez így van jól, ő is egyetért ezzel, amit persze el lehet fogadni, ezúttal viszont már vártam volna részéről valamiféle kapcsolódást a kreatív munkához. Csak remélhetjük, hogy ennek nem egy újabb kilépés lesz a vége, mert ez a csapat ebben a formában továbbra is több, mint ütőképes.
Ugyanis a Giants & Monsters-en nincs gyenge nóta. Az előd némileg hullámzóbb, bár összességében hasonlóan magas színvonalú muzsikája után egy érettebb, egységesebb produkcióval rukkoltak elő Tökfejék, ami talán nélkülözi a klasszikus helloween-es szélsőségeket, ám zenei tartalom tekintetében meglehetősen nehéz belekötni.
A szerzőgárda demokratikusan osztotta föl a lemezre került dalokat egymás között: mindenki legalább két dalt jegyez (bár Deris három és felet), és az erős felhozatalra jellemző, hogy egyikük esetében sem merül föl, hogy bárcsak valaki más hozott volna egy nótát helyette. Az album az első hallgatások során Deris-domináltnak tűnik, bár nézetem szerint ez a benyomás később enyhül némileg. Deris letaglózó dallamérzéke miatt ugyanis az általa jegyzett dalokat (A Little is a Little Too Much, This is Tokyo, Into the Sun) jegyzi meg először a hallgató – ez a három nóta már-már a popos slágeresség szintjét nyaldossa, ami persze kinek előny, kinek hátrány. Ha nem lenne más, akkor sok lenne, így viszont kifejezetten jót tesz a lemeznek, párás szemmel felidézhető akár a régi Pink Cream 69 hangulat is.
Hansen dalai érkeznek meg másodjára, a jó öreg Kai nem tagadja meg magát, epikus, inkább metálos témái már régi ismerősként köszöntenek: a We Can Be Gods tőrőlmetszett power metal, kissé tán nyálas refrénnel, de ennyi még belefér – engem pl. a refrén végi dúr zárlat jobban zavar, mint a háttérből előbukkanó zongoratéma. Hansen kapta a záródalt is, ami ezúttal nem nyúlik 10 perc fölé, ám ettől a progresszíven építkező Majestic még egy pompás darab, ahol a rövid, ám elképesztően jól elkapott refrén fogja meg leghamarabb a hallgatót. Aranyos egyébként, hogy Kai énekelget is imitt-amott (főleg az általa írt nótákban) – persze semmi komolyat, ám a zene sokszínűségéhez, a klasszikus hangulat megidézéséhez bizony ez is hozzájárul. És ha már ének: ép ésszel felfoghatatlan, hogy Deris és Kiske honnan szedik elő ezt a teljesítményt uszkve 60 évesen, de a dallamok 100%-ban pontosak, és a feléneklésükhöz sem férhet oda a legkisebb kivetnivaló sem. Az Into the Sun power lírainak föllelhető egy Deris- és egy Kiske-verziója, és mindkettő kiváló – csak ízlés kérdése, melyiket preferálja az ember. A műfajban akármilyen csapat odaadná a bal heréjét egy olyan énekesért, mint bármelyikük, a Helloween-nek pedig van kettő… Külön szívmelengető, hogy nagy barátok, akik mindenféle rivalizálás nélkül, a zene érdekeit szem előtt tartva osztják meg a feladatokat.
Aki leginkább meglepett, az Sacha Gerstner: két nótája kifejezetten erős, különösen az epikus Universe, amiről ha azt füllentik, hogy Hansen írta, simán elhiszem. Klasszikus tempó, jó témaváltások, remek refrén, 80-as évekre hajazó szólóbetétek – mestermunka.
Weikath dalai meg weikath-osak… Haha! Mindkettőben Kiske csillogtatja meg a képességeit, méghozzá kiemelkedő színvonalon. Jutott egy haladós és egy vidámabb/pihenősebb nóta is, de a Weikath-ra jellemző laza hozzáállás mindkettőben dominál.
Lábjegyzetként érdemes megemlíteni, hogy létezik egy bónuszdal is, az Out of Control, amit Grosskopf követett el – olyan tökös riffel, aminek az egész korongon nem találni párját. Hogy mégis kukázták, az valahol érthető – kissé azért halványabb a többi nótánál.
A Helloween-ről tehát elmondható, hogy visszavonhatatlanul dinoszaurusszá vált – olyan csapattá, ami ebből a státuszból már nemigen léphet tovább, bizonyítani nincs már mit – így minden, amit ezentúl tesznek, a zene szeretetéből táplálkozik. Amíg ez megvan bennük, addig szerencsénk van. Esetleg még kiadhatnak néhány ehhez hasonlóan nagyon korrekt, érett alkotást, megkerülhetik párszor a Földet, hogy mindenki megnézhesse őket élőben, aki csak akarja, és ha egyszer abbahagyják, már senkinek nem lesz hiányérzete – ők megtették, amit egy rockzenekar megtehet.
Dallista:
- Giants On The Run
- Savior Of The World
- A Little Is A Little Too Much
- We Can Be Gods
- Into The Sun
- This Is Tokyo
- Universe (Gravity For Hearts)
- Hand Of God
- Under The Moonlight
- Majestic
Zenészek:
Michael Weikath – gitár, vokál
Markus Grosskopf – basszusgitár, vokál
Andi Deris – ének
Sascha Gerstner – gitár, vokál
Dani Löble – dob
Kai Hansen – gitár, vokál,ének
Michael Kiske – ének
