Az 1999-ben Bruce Soord énekes/gitáros által alapított brit progrock csapatra sokáig úgy tekintettem, mint a szegény ember Porcupine Tree-jére. Az alapvető stilisztikai hasonlóságok mellett az sem segítette a renomét, hogy a nevük kezdőbetűi és prozódiája is megegyezik, és ott van még a „tolvaj” szó is – mi tagadás, mire a Pineapple kiadta első albumát, az Abducting the Unicorn-t, Steven Wilson zseniális csapata már több fontos kiadványon túl volt.

Soord formálódó alakulata mindemellett teljesen hallgatható szerzeményeket produkált az évek során, ám az igazi szökési sebességet sosem sikerült elérniük – egészen 2016-ig.

Érdekes párhuzam, hogy éppen ez időre tehető Wilson egykori Porcupine-főnök megőrülési folyamatának betetőzése. Az még hagyján, hogy 2010-ben azóta is tartó pihenőre küldte csapatát szólókarrierje kedvéért, ám ez a szólókarrier szigorúan monoton csökkenő színvonalat hozott, mígnem Wilson, kiábrándulva a rockzenéből és a gitárból, elektropop muzsikával ejtette kétségbe népes és reménykedő rajongótáborát.

Mindezt azért mondom el ilyen részletesen, mert Wilson mellett volt egy ember, aki 2002-2010 között oroszlánrészt vállalt a Porcupine sikereiben – ez az ember pedig a szakma által nagy becsben tartott Gavin Harrison dobos volt, aki láss csodát: a 2016-os, Your Wilderness című fantasztikus Pineapple lemezen már session dobosként szerepelt, és ez után állandó tagja lett a gárdának.

Ez a mozzanat teljesen egybevág a Pineapple zenei színvonalának meredek emelkedésével, ami egyfajta letisztult csúcspontot ér el a jelen írás tárgyát képező albumon. A korai korszak tisztes, ám némileg önismétlő és egységsugarú szerzeményei valóságos hiper-űrugráson mentek keresztül az elképesztően színvonalas dobolásnak köszönhetően (Úristen, az a cin- és tamjáték!). Ez a szellős, rafinált, intelligens alap remek táptalaj a klasszikus progrock hangképpel operáló, melankolikus Soord-szerzeményeknek, amelyek így lélegezni kezdtek, és a gyönyörű hangzásnak köszönhetően azonnal rabul ejtik a hallgatót. A dalok változatosak, a maguk meditatív hangulatával együtt is izgalmasak, tele váratlan kiállásokkal, finom részletekkel, szívhez szóló dallamokkal – ilyen lehetne egy modern, bár némileg indiszponált Pink Floyd.

Minden zenészen érezni – és ha valaki megnézi a ’Thief Where We Stood című 2017-es koncertjét a neten, ott láthatja is -, hogy nagyon érti a mesterségét, azzal együtt, hogy semmi látványos virga nem található itt. Sőt: a 2020-as album még az alapvetően szomorgó, a szerelem és megbánás témaköre fölött keringő PT-albumok között is a csendesebbek közül való. Ám az érett zenei megközelítés, ami jellemzi az anyagot, csak a legnagyobbak sajátja. Így nyer hát keretet a párhuzam: Wilson, az egykori bezzegember jelenleg a cipőjét sem kötheti meg ennek a csapatnak. Mindazok a Porcupine-rajongók, akik reményvesztve várták kedvencük visszatértét (hiába), vagy legalább Wilson észre térését (hiába), most megnyugodhatnak. A Pineapple immár lemezek sora óta betölti az űrt, és igazolja, hogy 2020-ban is lehet tőrőlmetszett, minőségi progrock-ot játszani izgalmasan, igényesen – ahogy csak kevesen tudják.

A lemez itt hallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=dgVYzSblOys&list=PLSjb8o68jg5QRxxL99ZcFN76K9Dowzyqj