BMC Records

Nem tudom, ki hogy van a franciákkal, úgy általában. Engem nem kényeztetett el a sors egyszerű esetekkel, a velük való ritkás találkozásaim során. Legyen az személyes vagy virtuális, bár ezúttal kizárólag az utóbbiról esik majd szó. Méghozzá a címsorban jelzett jazz-trióról, akik cselló, fagott, fuvola összetételben nyomulnak. Ugye, megmondtam? Nem az x plusz n-edik zongora, nagybőgő, dob felállás sokadik története ismétlődik, hanem egy kissé mese-szerű sztori következik. Nem Nyúl Péteres, hanem Nyúl Brúnós. És mint Prokofjevnél a Péter és farkast, érdemes őket is komolyan venni! Ám a nyulak nem esznek Piroskát, én viszont legszívesebben megzabálnám – a zenéjüket, nagy kanállal!

Mért, mért. Mert egyszerre komoly(kodó)ak és virtuózan játékosak, amikor és ahogyan megszólalnak. Nézzétek majd (mert jelzés-értékű) a szövegkönyvben (ami füzet, sokkal inkább) Huszti István fotóját Sophie Bernandoról, ahogyan a fagottját vízszintesen a feje fölé emeli! Egyszerre egyszerű és valószínűtlen az a kép. Csakúgy, mint a trió muzsikája, amelyben a csaj két szám erejéig a visszafogott Björkre hajazó énekkel jelentkezik, ami úgy is érdekes, hogy Sophie hangi adottságai nem ugyanolyanok. (Hiszen mint az anya, Björk is csak egy van.) De persze nem az ének az elsődleges itt és most: jobban járunk, ha a hangszerek megszólaltatására és azok „beszélgetéseire” koncentrálunk!

Mert hiszen nem úgy van az, mint volt régen, elveszett már a trió-formációban a jól bevált szólista – kísérők szereposztás. Immár a francia típusú demokrácia ütötte fel a fejét (ó, te boldogságos Varga János), mégpedig a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava és égisze alatt.

Ha mégis az egyenlőbbet kellene kiválasztanom hármójuk közül, a csellista Clément Petit-t jelölném (akit a Space Galvachers nevű formáció lemezén ismerhettünk meg az idén). Két ok miatt. Az egyik: ő írta a legtöbb számot erre a lemezre. A másik pedig a játékának sokszínűsége, amit a hangszere lehetővé tesz, de hát ki is kell tudni használni a lehetőségeket dallamra és ritmusra egyaránt, amire nem képes akárki. Ennyire magas szinten semmiképp.

Az éneklő fagottos hölgyről már esett szó. Arról azonban ez idáig nem, hogy mekkora öröm hallgatni a jazzben ritkán használt hangszerét, kivételes játék-intelligenciájával megszólaltatva.

A trió harmadik tagja, Jocelyn Mienniel pedig a fuvolát veti be rendkívüli tudással és szabadságfokon.

A több mint háromnegyed órás muzsika minőségét talán az a tényező jellemzi legjobban, hogy két „impromtu”, azaz színtiszta rögtönzés is rákerült a CD-re (a felvételek a BMC stúdiójában születtek). Oké, az improvizáció tudománya minden jazzmuzsikusra alapból jellemző, ám ezek valóságosan elvesznek a megírt darabok között. Akár azt is hihetné az ember, hogy a „mesés” történetek csupán ürügyként szolgálnak arra, hogy a három kivételes muzsikus-egyéniség közösen tehessen le az asztalunkra olyan fajta zenét hanghordozón, amelyik segít elmélyíteni nekünk, hallgatóknak a kamara-jazz szeretetét. Mert ez telis-tele van szórva váratlanságokkal. Figyeld, ahogyan átadják-átveszik a dallamokat egymás közt, ahogyan átkötnek, de azt is, amikor – káprázatos „ecsetkezeléssel” – a játékot színezik éppen!

Nos, ha ilyen tud lenni egy mese-világ-látás, akkor a jazzkedvelők jelentős hányada (e sorok íróját is beleértve) csakis azért szeretne felnőni, hogy efféle, örök-életű és érvényű muzsikákat hallgathasson.