MVM Dome, Budapest, 2025. október 11.
Szombaton este 8-ra már nagyjából mindenki bejutott az MVM Dome-ba, aki Presser Gábor, azaz Pici bácsi koncertjére érkezett. Negyed 9 körül, a két évvel ezelőttihez hasonlóan a helyszín közepén elhelyezkedő színpad körül megjelentek a Földessy Margit Tanoda és a Fitos Dezső Társulat tagjai, akiknek öltözéke a hippikorszakot idézte, és lelkesítő mozdulatokkal, tapsoltatással igyekeztek hangulatba hozni minket.
Öt perccel később az est főszereplője is felbukkant zenésztársaival együtt, de egyelőre azon a nézőtér melletti „játszóhelyen” maradtak mindannyian, amely később a fúvósok helyéül szolgált. Pici bácsi egy kis szintetizátorhoz ült le, és bele is kezdett egy olyan dalba, melynek éneklését általában a közönségre bízza: a Neked írom a dalt volt az este nyitánya.
A közönség persze a zenekarral énekelt, még ha kezdetben nem is annyira lelkesen, de ez megbocsátható, hiszen annyira az elején voltunk még az előadásnak, hogy még a fényeket sem kapcsolták le…
Az ikonikus fúvósrész alatt néhányan felmentek a színpadra. Főhősünket egyelőre három énekestársa követte: a több mint 25 éve vele játszó, a legutóbbi nagykoncert óta a produkciót elsősorban zenei rendezőként segítő Kovács Péter Kovax, a zenekarban két éve debütált Szebényi Dániel énekes-billentyűs, valamint az egyik újonc, Nagy Barnabás énekes-akusztikus gitáros. Velük tartott az este másik újonca, Szabolcsi Bence „Fészek” szólógitáros is. Ekkor a Mi lesz velem című LGT-szerzeménybe kezdtek bele. Az alapot az ütős szekció a színpad mellől szolgáltatta, és erre énekeltek rá négyen, miközben Fészek körbesétált a színpadon.
A forgószínpadra, melyet a két évvel ezelőtti, Papp László Arénában tartott koncerthez hasonlóan több, mennyezetről lelógó, 360 fokos kivetítő egészített ki, ezután a teljes csapat megérkezett. A már említett zenészekhez csatlakozott a ritmusszekció és a női vokál is. Előbbi tagjai Papesch Péter „Stallone” basszusgitáros, Födő Sándor és Holló Aurél ütőhangszeresek. valamint Borlai Gergő dobos, akik mindannyian évtizedek óta Presser zenésztársai. Utóbbiba pedig a már két éve is fellépő Szabó Anna Rozsika, valamint az újonc Cséri Alexandra és Asiama Evelin tartoztak.
A Mindenki blues-verziójával folytatták, mely az LGT Azalbummm című koncertlemezéről lehetett ismerős az értő közönségnek. A produkció hangulatát a színpadra felfutó tánckar és a körbesétálva gitárszólózó Fészek fokozták. Utóbbitól egy teljesen eredeti betétet hallhattunk, viszont már itt feltűnt nekem, hogy a stílusa közelebb áll Karácsony János James-éhez, mint az elmúlt évtizedekben Pici bácsival játszó Sipeki Zoltáné.
Így, a negyedik tétel után, Presser Gábor szóban is köszöntött minket, és elmondta, hogy valójában nincs az estének főszereplője, mivel a 403-as társulat produkcióját láthatjuk-hallhatjuk, melyben, az imént elhangzott dalt idézve, „mindenki mindenki lesz”, és egyetlen fix hely van, a zongorakísérőé, mely pozíciót ő tölt be.
A Nézd, az őrült című LGT-művel mentünk tovább, ahol a fúvós és az ütős témák gyönyörű összhangjában merülhettem el, ahogy ez minden ilyen koncerten megtörténik, hiszen az est zongorakísérője egyben kiváló hangszerelő is – nagyjából 60 éve.
És ha már kerek évfordulók, a továbbiakban arról hallhattunk pár szót Picitől, hogy idén a Mindig magasabbra című LGT-lemez lett 50 éves, amely „nem lett annyira híres, csak a rajta lévő dalok”.
Megemlékezésként először a címadó számot adták elő, melynek szövegét anno Laux József írta, akinek ez az egyetlen szerzeménye. Sajnos csak egy rövid, a refrénre fókuszáló változatot hallhattunk, de a három hölgy és Nagy Barni vokálja nagyon erősre sikerült, öröm volt hallgatni.
Az 50 éves mű megidézése a lemez egyik leghíresebb darabjával folytatódott: Egy elfelejtett szót hallhattunk. Az eredetihez képest jóval lassabb, sejtelmesebb volt a megszólalás, helyenként majdhogynem suttogó vokálokkal, és az egész akkor sem gyorsult be, amikor várta volna az ember, de épp ettől volt zseniális az egész! Kivétel volt a gitárszóló, és az azt követő billentyűs rész, melyekkel megidézték az eredeti felvételt. Presser zongorázott, Szebényi Dani pedig Hammond orgonán játszott itt – nem is akármilyenen, hanem Pici bácsi hangszerén, melyet 1968-ban vásárolt.
Itt következett egy hosszabb, a teljes zenekarra kiterjedő bemutatás, beleértve a fúvóskart is, akiknek soraiban régi motorosként ott volt Csányi István szaxofonos, a fiatalabb generációt pedig többek között a nagyszerű Subicz Gábor képviselte első trombitásként, aki nekem a Subtones zenekarból volt ismerős.
A zenészek pihenőre vonultak, a zongorakísérő – ha ragaszkodik hozzá, hogy nem főszereplő, kénytelen vagyok így hivatkozni rá – egyedül maradt a színpadon, és így kezdett bele a 10.000 lépésbe… Majd eljött az este első olyan pontja, amire nincsenek szavak. Egyszer csak megszólalt Sena hangja! Először nem láttam, hogy hol van, de pillanatok múlva rájöttem, hogy a lelátón van ő is, és két széksor között áll a lépcsőn, pár méterre tőlem… Ezt az egy szál zongorás duettverziót nem most találta ki Presser, de ilyen társsal előadva egészen csodálatos élmény volt…
Az énekesnő a dal végére lesétált a színpadig, kísérője elmondta, hogy annyira örül az ittlétének, hogy el se tudja mondani, közben a zenészcsapat is visszaért hangszereihez, és az eredetileg Katona Klárinak írt Mint a filmeken következett. Ezt 2022-ben, a Budapesti Kongresszusi Központban hallhattuk először Senától, de meg tudnám még hallgatni párszor, mielőtt megunom… A csodálatos vokálok, „Stallone” basszusgitárszólója, a hosszú hangszeres részek, és hát Sena, Sena, SENA! Ez volt a koncert egyik csúcspontja.
Szerencsére ez még nem a búcsú volt ettől a kivételes előadótól, viszont érkezett mellé egy olyan társ, akivel újabb csodát tettek a szemünk láttára és a fülünk hallatára: Oláh Ibolya csatlakozott a társulathoz, és a Szívemet dobom eléd következett, melyet Presser és Dusán eredetileg Vikidál Gyulának írtak.
A felejthetetlen duett után Oláh Ibolya és Pici bácsi ketten maradtak a színpadon, és a Voltam Ibojka jött, melynek személyes, drámai hangvétele mélyen megérintette az embert. A végén hatalmas tapsot kapott az előadó, aki maga is meghatódott ettől az egésztől, velünk együtt.
Ezután jól is jött egy kis feloldódás, a Ringasd el magaddal folytatódott az este, ahol Presser Gábor a mi zongorakísérőnkké vált, ugyanis egy idő után inkább a közönség énekelt, ő csak zongorázott és vezényelt, majd mikor úgy látta jónak, egyetlen mozdulattal el is hallgattatott nagyjából 20.000 embert.
Az este leginkább dramatizált része jött ezután: az 1958-as Boogie-woogie klubot idézte meg nekünk a 403-as társulat. Először egy, a korabeli filmhíradók stílusában készült kisfilmet láthattunk erről a klubról, majd a szocialista elvtársnak öltözött, bőrkabátos Novák Péter és egyenruhás kísérői érkeztek a színpadra, akik az egész blokkot figyelemmel kísérték, és vigyázták a szocialista erkölcs integritását… Vagy valami ilyesmi.
A zenekar belekezdett a „Boogie-woogie klub”-ba, de Novák elvtárs pár sor után megálljt parancsolt, és a színpadra szólította „Iván Ivanovics Parazolt”, aki a Mondd, kis kócost adta elő Komár Lászlótól, amely – bár ezt sokan nem tudják – szintén Presser-szerzemény. Eközben a színpadon a táncosok között megjelent egy takarítónő is, aki a korabeli egyberészes munkaruhát viselte olyan cipővel, amit utoljára a dadusnéniken láttam az óvodában 1990-ben. Érdekes módon valahogy úgy volt megvilágítva, hogy nem lehetett látni az arcát… De aztán hamar kiderült, hogy kit rejt ez a jelmez: Falusi Mariann volt ő, szerepe szerint szakszervezetileg aktív elvtársnő, és el is énekelt egy valódi mozgalmi dalt, mely az idősebbekben ismerős nosztalgiaérzést kelthetett.
A Boogie-woogie klub műsorán a következő tétel egy szájharmonikaalapú instrumentális zenemű volt, melynek Szabó Tamás szájharmonikás volt a főszereplője, de Szebényi Dani, Presser Gábor és Holló Aurél is herflit ragadtak, Födő Sándor pedig tangóharmonikát.
Szebényi és Födő ezután a főzongorista mellé ültek, és hárman kezdtek játszani egy zongorán. Hatalmas meglepetésre ebből az Illés-féle Little Richard kerekedett ki, és ezzel zárult a színes-szagos kavalkád, majd ahogy megint egyedül hagyták Pici bácsit, ő némi zongorakísérettel a mikrofonjába dörmögte, hogy „az 1958-as boogie-woogie klubban lett volna jó”.
A vidámság sajnos tovaszállt, és egy súlyos tragédiáról számolt be Presser: előző nap, a koncert Főpróbája előtt, még az épületen kívül, egy ember rosszul lett, és életét vesztette. A következő dalt az ő emlékének ajánlotta. Ezzel a felütéssel a Valaki mondja meg minden eddiginél szívbe markolóbb volt. A nézőtéren rengeteg telefon vakuja világított, és biztos vagyok benne, hogy sokan megkönnyeztük ezt így…
Falusi Mariann tért vissza a színpadra, és az Amíg várok rád című Katona Klári-dallal mentünk tovább. „Marika néni”, ahogy Presser elnevezte pár éve, most is őrületesen énekelt, és a tragikus-megható pillanatok után sikerült visszarántania minket a koncert varázslatos atmoszférájába.
A Nem adom fel következett, melynek előadásában Falusi Mariann is részt vett, valamint újra a színpadra lépett Kovax is, az éneket erősítendő. Ilyen énekkarral hatalmas élmény volt ezt hallgatni, azzal együtt, hogy itt is maradt a lassítós koncepció – már megint a gitárszólóig, amely ebben a tételben is odavágott.
Folytatásként Az ígéret földje jött, melyhez Wunderlich József színművész csatlakozott hegedűje társaságában, majd Lábas Viki érkezett, aki a Miért nem próbálod meg velem című dalt adta elő. A gyönyörű kíséret és Presser vokálja úgy illeszkedtek Viki énekéhez, hogy az újabb meghatódás elkerülhetetlen volt.
A Pokolba már a szép szavakkalhoz szinte az összes eddig látott énekes visszatért a színpadra, kiegészülve a most felbukkanó Rúzsa Magdival. A dalt helyenként soronként más-más énekelte, így nem csoda, hogy egy karmester is érkezett velük a színpadra, Gellért-Robinik Péter személyében. Meghatódás és libabőr volt ez is, szerencsére visszanézhető felvételen.
Az általam akár felvételről, akár élőben látott LGT- és Presser-koncertek során tett megfigyelésem, hogy az És jött a doktort nem szokás 20 percnél rövidebben játszani. Ehhez a 403-as társulat is tartotta magát, de volt pár csavar a történetben.
Az elején egy másik „doktoros” számba kezdtek bele, ahol Pici bácsi nótaénekesi képességeit is megmutathatta, gyanítom, hogy több mint 60 éves pályája alatt először. Egy meglepő átvezetéssel Födő Sándor egy afrikainak tűnő ütős hangszerrel sétált bele ebbe, amire Sena ghánai gyökereit megidéző énekkel csatlakozott rá, aztán egyszer csak ebből lett az És jött a doktor, az ikonikus fúvós résszel, ahogy azt kell! Hosszú zongorás etapot trombitaszóló követte, melyhez Subicz Gábor felsétált a színpadra csodát tenni. További hangszerszólók és váratlan zenei fordulatok után még a Csík zenekar is odakerült valahogy a színpadra egy néptáncos kíséretében, és ez még mindig ugyanaz a szám volt, tényleg legalább 20 percig!
A Padlás megidézésével folytatódott az este. Wunderlich József érkezett újra, aki a Fényév távolságot adta elő egyedül, majd az Örökre szépeket Rúzsa Magdival, aki utána maradt a színpadon és vezetésével a Kovács Kati-féle Rock and rollerbe csaptak bele.
Magdi, a tangóharmonikázó Pici bácsi, a mandolinozó Födő Sándor, valamint a szájharmonikázó Szabó Tamás a színpadon körbesétálva kezdtek bele ebbe a vidám dalba, majd a Csík zenekar is csatlakozott hozzájuk, igazi bulihangulatot teremtve.
Ezt követően már a fináléra fordultunk, de a vége még picit odébb volt. A bulihangulat mindenesetre egyelőre maradt, az eredetileg az Omegának írt Rettenetes emberek következett, amihez az egész zenekar visszatért, és a tánckar is kitett magáért. Aztán az Embertelen dallal folytatódott a zárás, melyben nagyjából az este összes énekesét hallhattuk. Belegondolva, hogy mekkora munka lehet abban, hogy ennyi énekes hangja szépen, egyben szóljon, egyértelmű számomra, hogy ez igazán méltó zárása volt a 403-as társulat fellépésének.
Egy teljeskörű bemutatás után Presser maradt csak a színpadon, aki elmondta, hogy a protokoll szerint neki is le kéne most mennie, de ettől inkább eltekintene. A Te majd kézen fogsz és hazavezetsz következett, amely közben az egész Dome énekelt, és a vakuk is újra világítottak…
A koncert előtti nyilatkozatokból tudjuk, hogy ez az este azért kapta a 403. billentyű címet, mert Presser Gábor kedvenc hangszerein összesen 404 billentyű van, tehát a 403. az utolsóelőtti, és az utolsó billentyűt a tervek szerint nem üti le…
Ehhez képest végül talán mégis leütötte, de hogy búcsúzóul megénekelte, az egész biztos. A legutolsó tétel az erre az alkalomra írt, Utolsó billentyű című szerzemény volt.
Két éve azt írtam, bízom abban, hogy lesz még az akkorihoz hasonló koncert, és hát minden vágyam így teljesüljön! Az én és a velem lévő családtagjaim ízlésének kicsit kevés volt benne a „rock and roll”, és ha már érkezett a csapatba egy ilyen tehetséges fiatal gitáros, ő is kaphatott volna nagyobb szerepet.
De ezek apróságok, ezen az estén viszont a Piciségek voltak fókuszban! Presser mindig is arról volt híres, hogy azt és úgy játszik, amit és ahogy ő szeretne. Ha neki így esett jól megalkotni a 403-as társulat műsorát, annak biztosan oka volt, és akárhogy is, ez így hibátlan volt!
Ha abból indulok ki, hogy Földes László „Hobo” milyen koncertet adott idén februárban 80 évesen, valamint hogy Zorán is aktív, miközben jövőre már 84 lesz, akkor bármi elképzelhető, de előfordulhat, hogy a most 77 éves Presser Gábor nem vállal már el több ilyen kaliberű fellépést. Ha így alakulna, akkor boldog vagyok, hogy a 2020-as évek mindhárom nagy dobását láthattam élőben, ha pedig lesz egy negyedik, csak még boldogabb leszek, szerintem több tízezer emberrel egyetemben!
Fotók: Jakab Gergely
