- Tommy Castro/2023. november 20, Analog Music Hall
Tavaly találkoztam először Tommy Castro nevével, annak ellenére, hogy a tengerentúlon ő már a 90-es évek végétől ismert és elismert gitáros-énekes volt. Műfaját tekintve leginkább a Chicago blues, a soul, az R&B, és a blues-rock jellemzi a repertoárját, de nem idegen tőle a funky, sőt, a country-blues sem. Az első nóta, ami egy zenei megosztó csatorna ajánlására szembe jött velem, a „Had enough” volt, így, ha belegondolok, ez a dal tehet arról, hogy most itt voltam a koncerten. Szerintem, aki azt meghallgatja, örökre rajongója lesz Castronak.
Néhány hónappal azután jött Tommy Castro & the Painkillers Magyarországra, hogy megismertem Castro nevét és a videó megosztón elérhető felvételeit, ebből adódóan tisztességesen bele is szerettem a zenéjébe. Így nem volt kérdés, hogy megyek-e a koncertre, naná, hogy mentem! Mivel fotóstársam szintén nagy rajongó, így tavaly is együtt utaztunk az Analog Music Hallba.
Legnagyobb boldogságomra a 2023. évi The Bluesman came to towncímű európai turnéja állomásaként ismét útba ejtette Budapestet. Hónapokkal ezelőtt, talán az év első negyedévében hirdette meg a LOTS Music ezt a koncertet, és én még aznap be is írtam az eseményt a naptáramba. A mostani, november 20-i koncertnek szintén az Analog Music Hall adott helyszínt, melyért nagy-nagy köszönet a szervezőknek. Külön köszönet a kimagaslóan jó hangosításért (a koncertcsarnok minden pontján ugyanazt a tökéletes hangzást kapja a közönség), és a kitűnő világosításért – ami leginkább a fotósoknak okozott nagy örömet.
A kétszeres Blues Music Award díjas Tommy Castro zenész pályafutása során több zenekart is jegyzett, több formációban is megfordult. A mostani csapata, a Painkillers 2011-től működik a négytagú – gitár/ének, basszusgitár, billentyű, dob – formációban. Jelenlegi tagok Tommy Castro mellett Randy McDonald basszusgitáros, Michael Emerson a billentyűk mögött, és Bowen Brown a doboknál.
A koncert az európai turné címadó számával, a The Bluesman came to town-nal indult, amit a közönség a refrén közös éneklésével hálált meg. A folytatásban a blues, a blues-rock, a rock & roll, a soul, a funky, de a rockabilly, és a country-blues is előfordult, változatos zenei élményt adva a közönségnek – amit mi, azaz a közönség, lelkesen meg is háláltunk.
Ha már a közönséget említettem, három észrevételt megosztanék. Az egyik, hogy méltatlanul kevesen ismerik kis hazánkban ezt a kiváló amerikai zenészt, mert bár sokan voltunk, de az én értékrendem alapján már a koncert előtt több héttel „sold out”-tal le kellett volna zárni a jegyértékesítést, ezzel szemben még közvetlenül a koncert előtt is lehetett jegyet kapni. A másik, hogy hazai ismertsége és rajongótábora jellemzően a közép- vagy idősebb korosztályra korlátozódik. A harmadik, ami feltűnt, hogy a közönség soraiban szép számmal megtalálhatók voltak külföldiek is.
A hangulat az egész koncert alatt a topon volt, még percekre sem voltak hullámvölgyek. Hatalmas szólók, közös éneklés, jamelés, a közönséggel együtt tapsolás – azaz megtalálható volt minden klasszikus koncertelem, de semmi sem tolakodóan. Castro és zenésztársai színpadi jelenlétét ugyanis végtelen szerénység, a zene és a közös játék szeretete, és a közönség iránti tisztelet jellemzi. Szokás szerint most sem írtam setlistet, de ki kell emelnem néhány nótát a koncertről: a nyitódal mellett a Freight Train marad emlékezetes a slide gitár miatt, de ugyancsak felejthetetlen a Prisoner’s Blues, a Can’t Keep a Good Man Down, vagy a fergeteges Make It Back To Memphis. Ha őszinte akarok lenni, felsorolhatnám az összes nótát az elsőtől a ráadásként eljátszott Shakin’ the Hard Time Loose-ig.
Amikor vége lett a koncertnek, arra gondoltam, hogy ilyen gyorsan ritkán megy el másfél óra, és a véleményemmel nem voltam egyedül. A koncert után néhány perccel Castro már az előtérben volt, és kedvesen fogadta a közös fotót vagy dedikálást kérő rajongókat. Amikor a második közös fotót kértem, közölte, hogy én vagyok az ő kedvenc közönsége. Megnyugtattam, hogy ő pedig az én kedvenc amerikai gitárosom. Ennyiben maradtunk… Rövidesen zenésztársai is megjelentek, és a legnagyobb természetességgel „vegyültek” közönségükkel.
Amit nagyon sajnálok, hogy nem hoztak magukkal női pólót, pedig szívesen megleptem volna magam eggyel. Remélem, jövőre pótolni tudom!
Fotók: Kurucz Attila
