Esoteric Antenna
Érik az embert meglepetések meglett rocker korára. A Rolling Stones jövőre új lemezt ad ki (Mick és Keith 82 – csak szólok), Geddy Lee és Alex Lifeson találtak egy megfelelő dobost, Anika Nillest a pótolhatatlannak tűnő néhai Neil Peart helyére, így bejelentették a jövő évi Rush-turnét. Ám az, hogy az Atomic Rooster is új lemezt ad ki, álmomban nem jutott volna eszembe.
A Rooster alapítója, Vince Crane 36 éve odaát zenél, de özvegye 2016-ban beleegyezett, hogy a banda menjen tovább. Azért van valami kontinuitás a történetben, hiszen Steve Bolton gitáros tagja a jelenlegi reinkarnációnak, aki közreműködött a negyedik lemezen 1972-ben, a ’Made In England’-en, ezen Chris Farlowe énekelt. Manapság nem szokatlan, hogy egy zenekar úgy működik, hogy egyetlen alapítótag sem játszik berkeikben. Jó példa a Yes és a Colosseum jelenlegi formációi.
Idén, 42 év után új albummal jelentkezett az Atomic Rooster. Majd egy évtized kellett, hogy az újrakezdés után eljussanak idáig, volt jó néhány tagcsere is 2016 óta.
Hallok különbséget a korábbi albumok és a jelenlegi produktum közt stílusban, legyen az a hetvenes vagy a nyolcvanas évek elején született lemezek, bár az a bizonyos 72-es LP és az utána következő (’Nice ’n’ Greasy’ 1973) Farlowe hangjával más, nem annyira nyers, mint a többi. Az Atomic Rooster egy billentyűs-központú zenekar, ebből azt gondolná az ember, hogy egy cizellált progresszív rockzenei produkcióval állnak elő, azonban ez nem fedi a valóságot. Ahogy régen, most is a Hammond orgona viszi a prímet és a már említett nyersesség épp úgy megvan, mint a több évtizedekkel ezelőtt született lemezeken. A banda valahol a progresszív rock és a hard rock mezsgyéjén mozgott mindig is és a jelenlegi mű sem tér el ettől a szemlélettől. El kell ismerni, Adrian Gautrey megtévesztő hűséggel hozza Vince Crane stílusát a billentyűkön, ez mellett magára vállalta az énekrészeket is. Ötletes témákon alapszanak a dalok, a lemez nem hosszú, 37 perc, amire rápakoltak 10 dalt, szinte valamennyi Hammond dominanciájáról szól, nem mondhatni, hogy unalomba fullad. A nyers zenei szemlélethez ugyanilyen énekhang is párosul, Adrian Gautrey cseppet sem cizellált hangja jól megy a Hammond dübörgéséhez. A színvonal végig egyenletes, nem tudnék kiemelni egyetlen szerzeményt sem, ami elviszi a teljes lemezt, viszont mélypontok sincsenek amikre azt mondanám, hogy nem kellett volna felrakni az anyagra.
Kétféle érzés kavarog bennem. Egyrészt örülök, hogy egy nem mainstream, ám kultikus, tiszteletnek örvendő formáció hallatott magáról, másrészt aggódom, hogy ki tud-e törni az ántivilágból az említett szemlélete miatt. Lehangoló véleményeket is olvastam a lemezről (önmaguk paródiájává váltak, ötlettelen az egész stb.), én nem így látom. Tény, nem egy rocktörténeti léptékkel mérhető alkotás, de megállja a helyét.
Megtévesztően hozza a mai formáció a régi stílust, ami egyik részről jó, hiszen nem adták fel a zenei tradíciókat, másrészről a jelen hangjainak ilyen szintű mellőzése kizárja, hogy új rajongókat szerezzenek. Nekem nagyon bejön ez a retrospektív szemlélet, a kérdés, hogy a fiatalabb generációnak nem avítt-e a produkció.
Dallista:
01, Fly Or Die
02, Circle The Sun
03, Never 2 Lose
04, Walk With Me
05, Rebel Devil
06, No More
07, Pillow
08, Last Night
09, First Impression
10, Blow That Mind
Zenészek:
Steve Bolton – gitár, ének
Adrian Gautrey – billentyűsök, ének
Shug Millidge – basszusgitár
Paul Everett – dob
