2025, 2932310 Records DK

Sokat gondolkodtam már azon, hogy vajon kik tesznek a legtöbbet bizonyos műfajok – jelen esetben az instrumentális gitárzene – tovább élése szempontjából. A világ nagy színpadain turnézó gigasztárok, vagy az otthon csendességében, hangyaszorgalommal dolgozó figurák? Néha tényleg nehéz eldönteni. Az viszont biztos, hogy nagy szükség van az utóbbiakra is. És remélem nem sértődik meg, de ebbe a kategóriába tartozik Lipcsei János, alias LIPI, aki az idén októberben, épp a nemzeti ünnepen örvendeztetett meg minket harmadik lemezével.

Kis hazánk innovatív gitárvirtuóza szeret egyedül dolgozni, kompozícióin magányosan barkácsolni, ám ez nem valamiféle lelki problémára vezethető vissza, inkább csak távol áll tőle a csillivilli magamutogatás – azt szeretné, ha a szerzeményei beszélnének helyette. És bizony most is beszélnek, sőt mesélnek. Számomra leginkább arról, hogy LIPI egy jól észrevehető átalakuláson megy keresztül lemezről lemezre. A progresszív rock felől indulva szépen lassan váltott a bluesos, funkys témák felé, majd az új albumon, egy következő állomásként a fúziós jazz országába érkezett. Semmiképpen sem pálfordulás ez részéről, hiszen ahogy egy évvel ezelőtt egy interjúban elmondta, legnagyobb kedvence mindig is Al DiMeola volt, és nagyon jól tudjuk, ő még Malmsteen mestert is el tudta varázsolni, az pedig nagy szó.

Puritán kinézet, egyszerű lemezcím fogad minket, a tartalom azonban sok izgalmat rejt. Először is azt, hogy minden szöszölés, figcsi, dobpergetés, basszusgitár tépés bizony Lipcsei úr két keze által került a lemezre. Ez persze nála nem újdonság. Az inkább, hogy gitártónusokból, majdnem eltűnt a „kosz és a füst”, helyette viszont megérkeztek a Pat Metheny/ Mike Stern vonal finom legatói, és a sok helyen szinte akusztikus tisztaságú ritmusgitárok.

A Brand new day már címében is jelzi a megújulást, és ennek jegyében a verzék lüktetése után klassz, majdnem dúdolható refrént kapunk. Vérpezsdítő basszusriff érkezik a szójátékos címet kapott Slap in the Face nótában. Laza, improvizációs jelleget ölt a szám azáltal, hogy jó értelemben véve nincs túlhangszerelve, így az instrumentumok szabadon beszélgethetnek egymással. Nagyon ötletes megoldás a One direction into another lebegős térbe „száműzött” refrénje és átvezető része. Az Imaginery friends egy folyamatos gitár mese. Ebből a képzeletbeli barátból csak úgy ömlik a szó. Személyes favoritom viszont a Lost Dimension, aminek hallgatása közben, hála az „huncut” akkordmenetnek, és az arra épülő hasonlóan útkereső dallamnak, valóban úgy éreztem, kicsúszott alólam a dimenzió. A lemeznek a Waves című kompozíció ad keretet, számomra kicsit visszautalva az első dal formájára és hangulatára.

Gyorsan eltelik a lemez harminckilenc perce, és igazából ez is komoly értéke a szerzeményeknek: csak annyit mondanak, amennyi feltétlenül szükséges. Nem válnak dagályossá, nem ismétlik önmagukat. Kíváncsian várom merre vezet LIPI útja a jövőben, de jó lenne őt minél többet és minél nagyobb közönségnek látnia, hallania, egyedül vagy (nem) képzeletbeli barátaival. Reméljük lesz rá lehetőség, de addig is hallgassátok, terjesszétek az anyagot – ezt tuti nem büntetik!