LP, Philips 1970
1970 novemberében jelent meg az első Kraftwerk album. A Florian Schneider és Ralf Hütter vezette projekt egyedi világa hamar felhívta magára a figyelmet, idővel pedig valódi együttessé vált és sokszorosan történelmet írt.
Bár a Kraftwerk valóban 1970-ben alakult és szintén ’70-es az első nagylemezük is, korántsem előzmény nélküli a szenzációs bemutatkozás. Ugyanis valójában az történt, hogy az addig Organization néven dolgozó csapat átalakult és új nevet vett fel. Nagyjából, mint mikor a Red Fire Lord néven folytatta, a Griffből Edda lett, az Orientből HIT, a The Tea Set, mint The Pink Floyd Sound koncertezett tovább, a Roundabout Deep Purple-re váltott, az Earth pedig Black Sabbath-ra és így tovább.
A történet kezdetén Florian Schneider-Esleben hegedűs, fuvolista és Ralf Hütter billentyűs a düsseldorfi Robert Schumann Hochschule diákjai voltak. Ami egy egyetemi szintű zeneiskola volt Nyugat-Németországban. Miután összebarátkoztak, ötödmagukkal megalakították az Organisation zur Verwirklichung gemeinsamer Musikkonzepte együttest, ami beszédes zenekarnevet magyarul leginkább úgy lehetne visszaadni, hogy „Szervezet a közös zenei koncepciók megvalósításáért”. A tehetséges ifjak viszonylag hamar lemezszerződéshez is jutottak, így az RCA jóvoltából megkezdődhetett az első Organization nagylemez felvétele.
Ralf Hütter Hammond orgona, Florian Schneider-Esleben elektromos fuvola, altfuvola, harang, tambura, elektromos hegedű, ütőhangszerek, Basil Hammoudi harangjáték, konga, gong, zenedoboz, bongó, ütőhangszerek, ének, Butch Hauf basszusgitár, harangok, kalapács, ütőhangszerek és Fred Mönicks dob, bongó, kolomp, tamburin, ütőhangszerek felállásban, Conny Plank producer vezetésével kezdtek neki a felvételi munkálatoknak. Bár eredetileg csak avantgárd kísérleti zenét kívántak művelni, végül mégis a modern népzene lett a meghatározó. Ugyanis az őket körülvevő közlekedést és technikát, valamint ipari környezetet már korábban sem tudták figyelmen kívül hagyni. Majd, mikor az éppen egy olajfinomító területén lévő stúdióban dolgoztak a felvételeken, ösztönösen is hatott rájuk az ajtón kilépve tapasztalható sokféle ipari zaj. Így lett az Organization csodás Tone Float albuma egy új korszak nyitánya. Bár ezt akkor még csak kevesen tudták.
A korong rendben el is készült, majd 1970 júniusában meg is jelent, de a gyenge eladásokra hivatkozva az RCA szerződést bontott az együttessel. Mivel a zenekaron belül is volt vita a folytatás mibenlétéről és úgy általában a követendő művészi koncepcióról, az Organization feloszlott. Viszont a Ralf és Florian duó együtt maradt, Conny is velük tartott. Majd a Kraftwerk, vagyis Erőmű nevű projektjüket befogadta a Philips, mely a kifejezetten prog rockra fókuszáló Vertigo labelje mellett szerencsére egyéb, nem mainstream zenékre is szakosodott.
Ezúttal is érdemes felidézni, miféle jó érzékkel kötöttek szerződéseket akkoriban a Philips emberei. Ugyanis az évtizedfordulón zászlót bontó zenekarok közül a Kraftwerk mellett olyan nevek vannak még, mint a Colosseum, a Juicy Lucy, a Manfred Mann Chapter Three, a Black Sabbath, a Cressida, a Magna Carta, az Affinity, a Uriah Heep, a Nucleus, a Gentle Giant, Graham Bond, a Beggars Opera, a Frumpy, a Still Life, a Gravy Train, Linda Hoyle, a Jade Warrior és így tovább. Az A-listának is a felső része, az elitnek is az elitje, olyan albumok létrehozói, melyek máig a zenei alapműveltség megkerülhetetlen alappillérei. Elképesztő karrierek első albumai születtek azokban az években és bizony a Kraftwerk kreatív magja is beváltotta a hozzájuk fűződő reményeket.
Bár napjainkból visszatekintve, az immáron negyvenöt éve stabil kvartett Kraftwerk imázs ismeretében akár természetesnek is vehetnénk, hogy a novemberben érkező bemutatkozó LP-n négy nevet olvashatunk, akkor még szó sem volt ilyesmiről. Ralfék duója ugyanis a valóságban csak egy rövid időre egészült ki egy dobossal, majd kicsivel később egy másikkal. De magát az albumot alapvetően ketten hozták össze, nem véletlen, hogy a hátsó borítón is csak kettejük fényképe szerepel. Ráadásul a harmadik alkotótárs jóval inkább Conny volt, mint bármelyik másik korai Kraftwerk muzsikus.
Ennek megfelelően az első Kraftwerk A-oldalán (Ruckzuck és Stratovarius) a Ralf Hütter Hammond orgona, Tubon keytar, gitár, Florian Schneider-Esleben fuvola, hegedű, elektromos ütőhangszerek és Andreas Hohmann dob felállású Kraftwerk trió hallható. Majd a B-oldalt nyitó Megaherz csak a duóé. Végül az albumot záró Vom Himmel Hoch egy újabb rövid életű trió felvétele, Klaus Dinger dobossal, a későbbi Neu! és La Düsseldorf együttesek kiválóságával.
Mint ebből is látható, 1970-ben a Kraftwerk még csak egy formálódó együttes volt, gyakran változó felállásban. Mely viszonyt oly annyira nem engedte el az Organization örökséget, hogy a konkrétan az első lemezük első dalát is a korábbi előd-zenekarból mentették át.
Az újszerű, érdekes, rengeteg elektronikus modulációt tartalmazó monoton muzsikára azonban volt érdeklődés, mely főleg zenészek, egyetemisták és a városi értelmiség részéről volt érzékelhető. Így az első lemez idejében már a nyugat-német média is mellettük állt, akik az elektronikus zene úttörőinek már egészen korai zsengéit is bemutatták. Például a WDR televízió Rockpalast című ifjúsági sorozata vagy fél évvel később a K1 nevű brémai rádió.
Izgalmas, színes és egyedi.
Az első album, amely Kraftwerk név alatt jött ki, több szempontból is különleges. Egy olyan kortalan alkotás, amelyről sem a hangszerelése, sem a dallamvilága kapcsán nem lehet gyorsan rávágni, hogy mikor készült. Ugyanis egy időtlen mérföldkő, melyen sem a kritika, sem az idő nem fog. Leveti magáról az értetlenkedőket és szilárdan áll tovább.
A lemezborítón szereplő terelőkúp vagy közlekedési bója hosszú ideig volt a zenekar emblémája. Plakátokon, válogatásokon, a zenetörténeti mérföldköveknek számító első három nagylemezen. De már az Organization LP-n is szerepel és még az Autobahn kislemezein is használták. Az embléma Warhol-szerű egyszerűséggel tömöríti a modern közlekedés, kommunikáció és technológia világát. Melyre alaposan ráerősít a kihajtható belső borítón látható generátor. Két egyszerű kép, mely többet mond ezer szónál. Erőmű, éééérted? E-rő-mű!
Bár sokat szoktam azon mulatni, hogy az ismerőseim tömegmédiához szokott része milyen arcot vág, amikor felteszem az albumot, valójában nagyon nehéz ezt nem szeretni. Mármint akkor, ha a hallgató kellő időt és energiát fektet bele a mű élvezetébe. Az a négy dal, ami egymás után következik, nem adja magát olcsón. Nem működik házimunka, autóvezetés vagy partnerkeresés háttérzenéjeként. Komoly zene, mely megköveteli, hogy komolyan álljunk hozzá. Meg kell küzdeni érte. Le kell ülni, és oda kell rá figyelni. Többször. De megéri…
Az első felvétel a Ruckzuck. Azon hallgatók számára, akik csak a későbbi „divatos” Kraftwerk dalokat ismerik, szokatlan lehet a hangszerelés. Igen, hiszen a történet elején Florian Schneider, Ralf Hütter és az aktuális társaik még nem számítógépek és szintetizátorok segítségével keltették életre az elképzeléseiket. Hanem orgona, fuvola, basszusgitár, hagyományos dob, ezerféle ütőhangszer és még ki tudja miféle zajkeltő eszközzel dolgozták ki a kompozíciókat. Ennek ellenére már ennél a dalnál feltűnnek azok a monoton ritmusok és főbb dalszerkezeti megoldások, amelyek még 30 év múlva is stabilan visszaköszöntek. Persze teljesen más köntösben.
A szerzemény kifejezetten vidám és játékos hangulatot áraszt. És ezt nem elrontja, hanem inkább felerősíti a középrészen található zajongás. Talán meglepő lesz egy kortárs kísérleti komolyzenei alkotás esetében, de kifejezetten a hagyományos slágerreceptre épül a dal. Elkezdődik egy fülbemászó egyszerű dallammal. Majd a középrészben, amikor már kezdené megszokni és megunni a hallgató, jön az ébresztő, egy elég súlyos téma. Underguound rajongóknak: na, végre valami ütős zene. Aztán másodszorra kapjuk fel a fejünket: ismét elindul a nyitódallam, a főtéma, és örülünk neki. Egyrészt mert az elvetemült középrész után ez már kifejezetten harmonikusnak tűnik. Másrészt, mert ezt a dallamot már ismerjük. És máris ott vagyunk a jól bevált Beatles receptnél. De ezt a szerkesztést követi szinte minden albumán a Pink Floyd is. Egy megfelelően súlyos rész után érkező harmónia kétszer annyira hatásos. Főleg, ha előtte jó alaposan a földbe van döngölve a hallgató. Például zseniális A Saucerful Of Secrets szvit esetében. Az ötlet kétszeresen működik, mert amikor azt hinné az ember, hogy vége van a dalnak: kis csend után újra rákezdenek. Ez ám az igazi Ruckzuck. Az ember egy albumhallgatáson belül másodszorra örül, hogy visszatér a kedves téma…
A következő kompozíció a Stratovarius. Szerintem okulva az Organization féle Tone Float-ból nem véletlen hagyták az oldal végére… Ugyanis egy igazi masszív stockhauseni zajongást, azaz kortárs komolyzenét van szerencsénk hallani. A dal első fele totális káosznak tűnik, majd a második felében megjelenik egy monoton dallam. Ami leginkább törzsi hangulatot áraszt.
Független az elektronikus zajokkal fűszerezett hangszereléstől. A harmadik és a negyedik tétel is egy monoton dallam, ahol fokozatosan őrülnek meg. Tehát egyre gyorsabban és egyre vadabbul építkeznek ugyanabból a témából a szerzők/előadók. Igor Sztravinszkij után szabadon. Frank Zappa biztos örömmel hallgatta ezt a felvételt. De magyar viszonylatban is el tudnám képzelni, mondjuk a Trottel vagy a Vágtázó Halottkémek előadásában.
A B-oldalt nyitó Megaherz már egészen más világ. Bár kerülni óhajtom a közhelyeket és a hatásvadászatot, de ami innét következik a korongon, az megköveteli a forrás megjelölését. Óhatatlanul ismét fel kell tüntetni Karlheinz Stockhausen nevét. Sokak szemében az ő neve szitokszó, egyenlő a káosszal és a zajjal. Másutt, sznob és valóban műértő körökben, pedig egyfajta bálványként tisztelik. Ízlések lehetnek különbözőek, de a zenei életben megkerülhetetlen a munkássága az övé. Ralf és Florian fiatal korukban, Düsseldorfban sokszor részesülhettek abban a szerencsében, hogy hallhatták Stockhausent. Ami ebben a kompozícióban is jól felismerhető. Nem plágiumról van szó, hanem felfogásról. A tételnek szinte nincs is hangneme. Látszólag összevissza hangokból áll. Persze csak látszólag, ahogy a 12 fokú zene megköveteli. És a dal feszültségét és ritmikáját nem a hagyományos eszközök valósítják meg, hanem a hangulati építkezés. Halk cseppfolyós részek, a leheletfinom hangulatkeltés és a katartikus pillanatok ötvözése. Ebben a hangszerelésben érdekes párhuzam lehet a Pink Floyd Sysyphus című felvétele.
Végül a Von Himmel Hoch. A dal két részből áll. Az első felében egy háború hangjaira ismerhetünk rá. Ha figyelmesen koncentrálunk, felismerhetjük a tank, a légvédelmi sziréna, a harci repülő, a robbanások és más effélék hangját. Ezek különböző elektronikus eszközök gerjesztéséből származnak. A dal nagy erénye a térhatás. Egy jó Hi-Fi berendezéssel szinte nyomon követhetjük a cselekményt. Pedig ez nem a megahiperszuperszázhangszórósatmoszszörránd korszakban készült. Hanem a hőskorban. Egy évvel a Pink Floyd klasszikus Ummagumma albuma után, ahol szintúgy a kísérleti zene és a térhatás volt a fő csapásirány. Majd a kompozíció második felében beindul a rock and roll. Persze nem a kifejezés leghagyományosabb értelmében. Inkább olyasfajta hatása van, mint amikor egy betépett kölkökből álló grunge csapat a garázsban egy monoton témát játszik egyre jobban belemelegedve. Egyre vadabbul. A vége felé már egész élvezhető alter-rock produkció kerekedhetne ki belőle… De jön egy újabb zajongás, majd egy újabb robbanás. Talán a feldühödött szomszédok elégelték meg a produkciót.
Ezt az albumot, csakúgy, mint a többi korai Kraftwerk anyagot, tévesen kraut-rocknak hívja az angol-száz média. Tehát az azt koppintó magyar is. Pedig német nyelvterületen sosem volt elterjedve ez a kifejezés. Ralf-ék inkább „Kosmische Musik”-ként aposztrofálták a korai stílusukat. De azt hiszem, nem a címke a lényeg. Mert ez az album beskatulyázhatatlan. Még a többi lemezükhöz képest is egyedi. Egy eldugott helyen lévő drágakő, amelyet csak az élvezhet, aki megdolgozik érte.
Az a hallgató, aki csak kapni akar, eleve ki van zárva ebből a körből. Mert saját magát zárja ki azzal az önző hozzáállással, hogy nem akar saját magából rászánni. Sem az idejéből, sem a szellemi kapacitásából, sem az érzelmeiből. Így viszont vissza sem kap semmit. Marad az egynyári sláger a kereskedelmi rádióból, kereskedelmi tévéből… Valahol itt helyreáll az igazság.
Persze ez az album is eltűnt volna a süllyesztőben, akárcsak a Pink Floyd féle Ummagumma, ha e két nagyszerű zenekar nem produkált volna a későbbiekben hatalmas populáris slágereket is. Hasonlóan igényes zenével, de felhasználóbarátabb tálalásban, hangszerelésben. Így azonban a nagy sikerek árnyékában, ha másért nem, a név miatt, de fennmaradtak az utókornak ezek a kevésbé populáris albumok. És adott mindannyiunk számára az esély, hogy részesülünk-e abból az egészen különleges élményből, amit az első Kraftwerk korong jelent. A borítóján piros bójával és KRAFTWERK felirattal.
