A Soen esetében nem tartok haszontalannak egy rövid képbehozást arról, hogy ki fia-malaca ez a csapat. Mert, noha az Imperial már az ötödik lemezük, mégsem bukkan föl a nevük rendszeresen a szaklapokban. A velük kapcsolatban megemlíthető anyacsapatok, források és hatások azonban annál beszédesebb márkanevekkel rendelkeznek, így mindenki vágja majd, milyen muzsikáról lehet is itt szó: Opeth, Katatonia és nem utolsósorban a Tool.
A Soen első két-három albuma tulajdonképpen maradék nélkül levezethető e három csapat zenéjének uniójából, akár dalról-dalra eltérő arányokkal; mégsem szívesen nevezném ezt lélektelen másolásnak, mert ennél azért ez a gárda többet tud, és többet is mutat.
A főkolompos, a volt Opeth-ütős, Martin Lopez, akinek kifinomultan rafinált játékát annyira szerettük a svéd progresszív csapat korai korszakának albumain. Ő és Joel Ekelöf (pl. Willowtree) jelentik az állandó tényezőt a Soen lemezeken, ami 2012 óta biztosít egy igen kellemes integritást, egységet a banda hangzásának.
Már régóta úgy vélekedem, hogy ha egy albumon a ritmusszekció hangzása rendben van, akkor azzal olyan nagy baj nem lehet; ha erre volt figyelem, energia, akkor a végeredmény is minimum tisztességes. Az Imperial tankönyvi példája lehetne ennek: elképesztően él, lélegzik a dobsound, Lopez játékát pedig továbbra is élmény hallgatni. Ha semmi más nem lenne a lemezen, már akkor is hallgatható lenne. Az alapkoncepció az, hogy ezeket a míves alapokat közérthető, nagyívű dallamok díszítik, igen masszív, összetett riffelések közepette. Tuti siker, nem igaz? A gitározás leginkább Opeth-et idéz, amikor épp nem toolos, vagy katatoniás. Zakatoló, töredezett témák, simogatóan kerek, ám masszív hangzással, amikre a szinte himnikusan áramló dallamok hézagmentesen illeszkednek, és azonnal megveszik kilóra az affinis hallgatót. Ekelöf hangja is kissé megidézi a katatoniás Jonas Renskét (különösen a Modesty-ben, a legaltisabb nótában), bár kevésbé jön belőle a gyötrelem – direktebb, erősebb orgánum ő, de nem a hangterjedelme, hanem a dallamai miatt lehet szeretni.
Lopez egyébként a banda karrierjének elején nem is tagadta ezeket a hatásokat, bár a Tool esetében azzal mozogta ki a kérdést, hogy a Tool nem is csapat, hanem műfaj, így természetes, hogy rengetegen merítenek a munkásságukból. Hmm… voltak idők, mikor ily érvelésre automatikusan érkezett volna a szánakozó mosoly, de manapság nagyobb az ínség, hasonló zenék terén annál, hogy erre késztetést érezzünk. Az idők múltával különben is sikerült a nyersen direkt Opeth/Katatonia/Tool ötvözetet jó hatásfokkal levetkőzni, mégpedig úgy, hogy Lopezék a közérthető dallamosság felé mozdultak el a muzsikával. Vannak itt nóták, amik oly egyszerűek, mint a desztillált víz: csak áradnak a dallamok, az akkordok, andalító tempóban. Ilyen példának okáért a Monarch (bár nem így indul), az Illusion, vagy a záró Fortune. Nem történik ezekben az égvilágon semmi, de nem bánjuk, mert a feelingre gyúrnak rá, és abban jól teljesítenek. Szépen ellenpontozzák az olyan sötét riffgyárakat, mint az Antagonist vagy a Dissident, ahol szilánkosra tördelt témák között evickél a hallgató, széles vigyorral az arcán.
A Soen erőssége tehát a minden másodpercben tetten érhető zenei minőség, szívhez szóló dallamokkal, dinamikus, ütős hangzással és olyan dobjátékkal, amire még az is felkapja a fejét, aki nem szokta az ilyesmit direkt figyelni zenehallgatáskor. Akik szeretik az inkriminált forráscsapatokat, de nem ismerik a Soen-t, azoknak egyszerűen kötelező ez a lemez ugyanúgy, mint az elődei. Mindenki másnak pedig egy kellemes hallgatnivaló, amihez a dallamvilágon át vezet az út.
