- Szomszéd várak barátsága
2025. november 29-én Miskolcra, az Adyba érkezett a Road zenekar a tízéves M.A.T.T. albumát ünneplő turnéjával.
Emlékszem, annak idején a gimi végén a legtöbb haverom imádta a Depressziót meg a Roadot, akik akkoriban robbantak be a köztudatba. Úgyhogy kénytelen voltam én is hallgatni, de csak az utóbbi banda zenei világa ragadott igazán magával. Pedig eleinte egészen más hangzással és stílussal indultak, mint ami az idén 10 éves M.A.T.T (melynek feloldása, ha esetleg valaki nem tudná: Merni, Akarni, Tudni, Tenni) albumon hallható. A 2015-ös lemez egy elég komoly fordulópont volt a domoszlói zenekar történetében, igen határozottan léptek, sőt döngöltek rá egy olyan útra, amely aztán a védjegyükké vált, és tartós iránynak mutatkozott.
Molnár Máté egy rendkívül tehetséges szövegíró, bár néha elköveti azt a hibát, hogy olyan, mint a pályakezdő költők: annyira „nagyon el akarja mondani a mondanivalót”, hogy didaxis meg közhely lesz belőle. Ellenben amikor ezt el tudja engedni, akkor olyan mesterművek születnek (mind zeneileg, mind szövegét tekintve), mint az egyik személyes kedvencem: a Túlzó kámfor illat. Nem hétköznapi téma, még kevésbé hétköznapi képekkel.
A zenekar hatodik albuma vegyes fogadtatásban részesült, mind a sajtó, a kritika és a rajongók részéről is, hiszen a korábbiaktól igencsak eltérő stílust képviselt, sokkal keményebb, nehezebben emészthető, borúsabb, komolyabb témákat is boncolgató dalokkal. De végül összességében sikerre lett ítélve, épp amiatt, amiért eleinte a kétségek felmerültek.
A Road tehát az idén tízéves album zenei anyagával ától cettig turnéra indult, így a november végi miskolci koncerten az Adyban mi is meghallgathattuk a M.A.T.T. dalait élőben. Abban a sorrendben, ahogy a lemezen hallható. Személy szerint még nem voltam ilyen koncerten, talán csak a Pokolgép Oblatio lemezbemutatóján, de mivel az egy akusztikus album, gyakorlatilag nem számít… Érdekes kísérlet, hogy vajon élőben működik-e az a szerkezeti felépítés és elgondolás, amivel sorrendbe rakták a dalokat, és bár egyértelemű válasszal nem szolgálhatok, az kétségtelen, hogy a Kettő bennem az énnel nyitni meglehetősen erős indítás. Egyébként annak idején engem épp ezzel a dinamizmussal és végtelen energiával vettek meg, amely árad a zenéjükből, a színpadi jelenlétükből és a látványból egyaránt.
Szerencsére ez azóta sem kopott meg, Goya ugyanúgy pörög-forog, ugrik, és valahogy tényleg árad minden tagból az erő. A látvány pedig a modern kor elvárásainak megfelelően fejlődött, digitalizálódott, és nem mellesleg tökéletesen leképezi a zenekar belső zenei világát, és vizuálisan is ráerősít a zenére. A sok kis kivetítőn (mint megannyi figyelő szem) grafikák, vibráló szövegek futnak, ami fokozza az élményt, de nem viszi el teljesen a fókuszt a zenészekről és a színpadi történésekről. Nekem speciel sokszor kifolyik a szemem a koncerteken a háttérben óriási kivetítőn folyamatosan zajló látványtól, a villódzó fényektől, de a Road ezt abszolúte ízléses arany középúton tálalja, a füst is jókor jön. Mondjuk az legalább sok, viszont talán kevésbé zavaró, főleg mondjuk egy szabadtéri buli esetében. Egy szó, mint száz az egyik legklasszabb és legnézőbarátabb látványt hozták el az Adyba, a Megint nyár című kihagyhatatlan sláger alatt a hatalmas lufikkal játszadozva tényleg egy nyári fesztivál kellős közepén érezhettük magunkat.
Merthogy az ünnepelt tíz dal után a kötelező koncertdalok következtek, hiszen ki hallott már Road bulit Fojts meg a sötétben, Nem elég vagy Világcsavargó nélkül? Speciel a Visszahárom meg az Aki szabad című opuszokat hiányoltam, de ez van, most nem egy best of turné volt, csak majdnem.
Miskolcon egyébként a szintén domoszlói Tabu zenekar izzította be a közönséget a főszereplők előtt. Az énekes, Eszlári Geri azonban bükkszentkereszti legény, úgyhogy ez egy apró és szép kis Heves–Borsod kötelék, amelyet Máté is emlegetett az egyik felkonferálás közben, egy kupica pálinkával a kezében – a szomszéd várak barátságának örömére.
Mert ez a koncert tényleg az volt: ünnep, öröm, barátság és felszabadultság.
fotók: Radó Norbert / Photoinvisible
