Hatodik koncertjét adta hazánkban a Pink Floyd kreatív géniuszaként aposztrofált Roger Waters. A This Is Not A Drill Tour európai szakasza 2023. április 23-án érintette Budapestet, mikor is a különleges show minden értelemben megtöltötte az MVM sportcsarnokát. A zseniális szerző ismét csodálatos zenével és bombasztikus látványelemekkel kápráztatta el teltháznyi közönségét, miközben Waters erősen sulykolt, vaskos politikai üzenetei is újra és újra beterítették, szinte betömítették a Dome-ot.
A mostani, első búcsúturnéként is hirdetett koncertkörutat megelőző húsz esztendőben ötször adott már koncertet a magyarok fővárosában a Pink Floyd korábbi vezetője. Roger elhalmoz minket, hiszen míg a vasfüggöny lebontása után Nick Mason kétszer is járt hazánkban, addig David Gilmour soha felénk se bagózott.
Úgy tűnik, Waters tényleg szeret nálunk játszani, melynek mindig meg is adja a módját. Kizárólag komoly helyszíneken lép fel és mindig a csonkítatlan teljes turnéműsort hozza, nem pedig lebutított show-val kompenzálja a relatíve olcsó hazai belépőket, mint tették azt már oly sokan mások az előző években.
De Roger megalomán és maximalista. Mindent is akar, ha művészi üzenetről van szó. Ezért aztán persze nem csoda, hogy már az első négy alkalommal is közel tökéletes produkciókat élvezhetett a budapesti publikum. A 2002 In The Flesh a Kisstadionban, a 2007-es Dark Side Of The Moon és a 2010-es The Wall az Arénában egyaránt rocktörténeti mérföldkőnek bizonyultak. Majd a 2013-as Népstadion, a sokadszorra is felújított The Wall műsorral maga volt az etalon, a progresszív- és úgy általában mindennemű rockzenei előadások mértéke, mintája és útmutatója.
Waters mindig is lenyűgözően látványos, audiofil minőségű hangzással és tűéles moziképpel megvalósított monumentális show-kat mutatott be. Ezek az összművészeti előadások egyaránt voltak részben prog rock koncertek, részben rock and roll mozik, részben rockoperák, részben monodrámák, részben pedig végtelenül szájbarágós közéleti kampányok és egyben végtelenül személyes önismereti musicalek is.
A megszokott magas színvonal mellett, illetve annak ellenére a 2018-as Us + Them előadás sajnos sokaknál bizonyult komoly csalódásnak. Ugyanis hiába volt a megszokott ultrabrutális látványvilág, a csúcsszuper fény- és hangorgia, valamint az ezúttal már keresztben is használt kivetítő felület az Arénában, a feketeöves floyderek mégis fanyalogtak. Ugyanis az utolsó előtti turné estében -vizuális tekintetben- ordított a megúszós hozzáállás. Persze ez csak Roger esetében értelmezhető így, mert az ő koncertjein látható, azokhoz fogható extra különleges showlemeket szinte csak őhozzá lehet mérni. A körítés tekintetében olyan kivételes előadóknál tapasztalhat még hasonló maximalista igényességet a közönség, mint mondjuk Peter Gabriel előadásai. De tény, hogy az Us + Them turnéról sokak egyöntetű véleménye, hogy akkor Roger valamiért nem tudta megugrani az önmaga által felállított magas lécet.
Részben, mert míg minden korábbi tematikus turnéja esetén teljes egészében lecserélte a háttérvetítésnél használt, ahhoz tartozó (tehát nem az őseredeti floydos) filmeket és vizuális elemeket, egyben aktualizálva is azokat, addig a 2018-as előadáson feltűnően sok volt a korábban már használt, elhasznált anyag, elsütött poén. Részben pedig, még magától a zseniális szerzőtől sem tekinthetők túl szerencsésnek az olyan finoman szólva is különös húzások, mint például a One Of These Days teljesen indokolatlan átemelése a Dark Side Of The Moon blokkba, ráadásul a dal eredeti mondanivalójától gyökeresen eltérő narratívájú vetítéssel tetézve a képzavart.
Aminek persze biztosan megvan az oka és magyarázata, de a hívei körében szinte félistenként imádott Roger Watersnek kivételesen nem sikerült meggyőznie a kemény magot.
Ugyanígy, az akkor friss Is This The Life We Really Want? album dalainak szetlistába szerkesztése sem sikerült túl jól, így a buli az első blokk közepére szépen le is ült. Majd kellőképpen vontatottá is vált, hogy a közönség egy része elkezdjen közben unatkozni. Ugyanis, ami a Blu-ray és a HiFi előtt ülve még simán elmegy, elviszi a film, meg az otthoni poharazgatós hangulat, arénaméretben már nem feltétlen működik. Így hát végül többen is levonták a konzekvenciát, elég volt az addigi öt-hat-nyolc-tíz-húsz Waters-koncert az életükben, nem kívánják lerombolni magukban azt a képet, melyet a vehemensen politizáló idolról egészen a gyerekkoruktól az utolsó Arénáig féltve dédelgettek.
Persze, aki épp először részesült abban a szerencsében, hogy élőben láthatta Roger Waters őrületes rock színházát, akár akkor, akár most, akár egy még korábbi turné alkalmával, nyilván nem a hibákat, a hiányosságokat vagy az önismétlést szúrta ki, hanem előbb elképedt, majd az utolsó hangok felcsendüléséig a földön keresgélte az állkapcsát. Mert a zene-szöveg-kép-videó-szimbolika ennyire lenyűgöző együttese csak egészen különleges esetekben, például a Kraftwerk audiovizuális előadásain válik még ennyire egymástól elválaszthatatlan, szerves, egységes üzenetté.
Sajnos tényleg sokan voltak, sokszázas, sokezres gyűjteménnyel rendelkező, a floydos körökben tekintélyesnek számító Pink Floyd rajongók, még klubtagok is, akik a ’18-as csalódás miatt kihagyták az idei szeánszot. Magam is bizonytalan voltam, mire számíthatunk, pedig már az első nap megvolt a jegyem. Aztán első fecskeként megérkeztek a külföldi rajongói klubok hangzó bootlegei, majd a szépen összevágott amatőr videók is és akkor már megnyugodtam.
Roger Waters ezúttal végre ismét egy teljesen megújult turnéprogramot rakott össze. Amiben csak az ős-floydos elemek maradtak, de azok is visszafogottan és persze alaposan átidealizálva, radikálisan átpolitizálva. Melynek különféle üzeneteivel ugyan lehet, sőt szabad is vitatkozni, de a mesteri körítéssel tálalt gondolatébresztő előadást ezek mellett, ennek ellenére is csak szuperlatívuszokban szabad emlegetni. Roger művészileg magára talált és ismét hozta a tőle elvárható maximális színvonalat.
Persze embere válogatja, hogy ki, éppen mit és miért emel ki a Dome programjának svédasztalszerűen gazdag és pazar kínálatból, melyet 2023-ban kaptunk az This Is Not A Drill műsor keretében a prog rock egyik, talán legjelentősebb kreatív zsenijétől. De bármi is legyen az, nem szabad a kontextusaiból kiemelni, mert akkor csakis a szélsőséges vélemények maradnak, akár a művész, akár a zsurnaliszta részéről, amik könnyen megtéveszthetik a kívülállókat.
A This Is Not A Drill program dalokban
Az előadás gerincét természetesen most is a három legsikeresebb Pink Floyd album kompozíciói adták. A Dark Side Of The Moon és a Wish You Here Here nagylemezekről 5-5, a dupla The Wall-ról pedig 7 tétel hangzott el. A setlist váza a következőképpen összegezhető:
I. rész
I/1. kezdőblokk, The Wall:
– Comfortably Numb (a 2022-es single változat)
– The Happiest Days Of Our Lives
– Another Brick In The Wall part 2
– Another Brick In The Wall part 3
I/2. szólódalok
I/3. Wish You Were Here blokk:
– Have A Cigar
– Wish You Were Here
– Shine On You Crazy Diamond part 6
– Shine On You Crazy Diamond part 7
– Shine On You Crazy Diamond part 5
I/4. lezárásként egy Animals dal
II. rész
II/1. kezdőblokk, The Wall:
– In The Flesh
– Run Like Hell
II/2. Is This The Life We Really Want? blokk
II/3. Dark Side Of The Moon blokk:
– Money
– Us And Them
– Any Colour You Like
– Brain Damage
– Eclipse
II/4. ráadások
– a legvégén az Outside The Wall zárta az előadást
Mint jól kivehető, a legfontosabb részeken végig a kötelező mutatványok szerepeltek. Amit a közönség nyilván el is vár, de vélhetőleg a főhősnek sincs ellenére. Hiszen Roger láthatólag még a nyolcadik ikszhez közelítve is fürdőzik a sikerben.
Ráadásul ezek a kezdéskor és a katarzis-pontokon elhangzó örökzöld slágerek jelentik számára a szólásszabadságot. Mely bár elvileg mindenkinek jár, de persze a gyakorlatban már messze nem jut mindenkinek, a mindig vannak egyenlőbbek világában. De míg ilyen megasikerekkel turnézik, Waters papát nemigen lehet elhallgattatni, sem pedig a koncertjeit megfúrni.
Az óriási érdeklődéssel együtt járó hatalmas üzleti haszon várományosai többnyire örömmel hajlandók elnézni a rocklegenda ilyen-olyan politikai megnyilvánulásait. Néha még annak ellenére is, hogy Roger Waters egyik-másik üzenete ellentétes a személyes véleményükkel, vagy annak a szekértábornak az itinereivel, ahová az adott illető ilyen-olyan okból elköteleződött.
Viszont a biztos bombasikerek csak a jelenleg is futó turné programjának nagyjából a felét teszik ki. Ugyanis Roger konok makacssággal kitart az egyéb korábbi remekművei mellett is. Nagy-nagy szerencsénkre Waters továbbra sem hanyagolja a tömegmédia által feledésre ítélt, valamint a felszínes rajongók által ignorált nagylemezeket. Így hát ezen az estén is kaphattunk egy-egy zseniális részletet az Animals, a The Final Cut, a Radio KAOS és az Amused To Death lemezek anyagából. Nem csak zenei csemegeként, hanem fontos koncept-albumok fontos üzeneteit közvetítve, melyek a jelenben is érvényesek. Sőt, napjainkban talán még aktuálisabbak, mint valaha. Hiszen ez a világ úgy rohan a vesztébe, mint egy megbokrosodott expresszvonat a feneketlen szakadékba…
Mindezeken túl elhangzott még egy új dal, a The Bar, az érdemes művész egyfajta kései ars poetikájaként. Továbbá két tétel Roger Is This the Life We Really Want? című legutóbbi stúdióalbumáról, melyek önismétlő jellegűk miatt zeneileg talán az est leggyengébb pillanatainak bizonyultak, egyben egyfajta hangulati mélypontot is jelentettek. De ez a fajta depresszív blokk is ütött, mert igen csak jól illett az idei előadás fő mondanivalóihoz.
Folytatjuk!
