Kiadó: Madfish /2025/
A prog-közösség médiafelületein hónapok óta újra és újra megjelenik a „The Beard is back!” üzenet, amely egyszerre a meglepetés és az öröm kiáltása. Az amerikai prog-óriás története az utóbbi időben elég hányattatott volt. Kulcsfigurákat és meghatározó dalszerzőket veszítettek el, egyiket a másik után. Neal Morse, Nick D’Virgilio, Jimmy Keegan és a háttérember, John Boegehold – mind távoztak. Elképesztő, hogy a csapat ezek után is föl tudott állni a földről! Ez bizonyítja, hogy itt mindenki – nem túlzok: mindenki! – korszakos zseni. Megrázzák magukat, leporolják a gúnyát, beszerveznek egy külsős dalszerzőt segítségül (jelen esetben: Michael Whitemant), és mennek tovább, mintha mi sem történt volna…
Az új „karmester” a hírek szerint Ryo Okumoto, a különc és bolondos billentyűs, aki nem is olyan régen még egy hiánypótló és egész pofásra sikeredett szólóalbummal is jelentkezett. Jimmy Keegan átigazolása után a Beard „árnyékbandájába”, a Pattern-Seeking Animalsbe Mike Thorne dobolt náluk, de ezt a lemezt már az általam korábban egyáltalán nem ismert Los Angeles-i ütős fenomén, Nick Potters játszotta föl – nyilván a bandához méltó kiemelkedő kompetenciával. Állítólag több hangszeren játszik és jól is énekel, ami – valljuk be – alapkövetelmény ebben a kollektívában.
A legutóbbi, 2018-as „Noise Floor” kritikájában arra a kijelentésre ragadtattam magam, hogy: „Habitusomból adódóan én szeretnék valamivel több hangszeres részt, szólót, elszállást hallani.” Olyan mázlim (mázlink) van, hogy a „The Archeoptimist” tökéletesen megfelel ennek a kívánalomnak. Megint van nagyepika (a címadó pl. 21 perces), Alan Morse gitáros újra hajtóerőként működik, és még új hatások is megjelentek a kompozíciókban: a címadó középrésze például tiszta Toto, a lemezt záró tételt (Next Step) pedig határozottan a Genesis és Tony Banks szelleme járja át. Az új dalszerzők dominanciája miatt most a dallamok is eltérnek a Neal Morse által anno meghatározott, idővel már kicsit kiismerhetővé vált (egyesek szerint olykor negédes) „kánon”-tól.
Az album egyik csúcspontja az „Afourthoughts”. Ez immár a „Thoughts”-sorozat negyedik darabja, amelyet még Neal Morse indított útjára 1996-ban. Az „Afourthoughts” jól hallhatóan többször visszautal az előző etapokra, így bőven rászolgál a névre való hivatkozásra, ugyanakkor újabb zenei elemeket is beépít a tematikába.
Ha valaki alaposabb, számról-számra haladó elemzést kíván olvasni a lemezről (és persze tud angolul), annak föltétlen ajánlom a The Prog Report oldal nagyszerű recenzióját. Én is vagyok olyan lelkes mint „Prog Nick” – ha ékesszólás tekintetében alul is maradok vele szemben. A „The Archeoptimist” alighanem szöszmötölősebb lemez az elődeinél, azaz: kicsit többet kell vele ismerkedni, barátkozni, de megéri, mert a szokásos dimenziók nem szűkültek, sőt talán még tágultak is egy kicsit. Azt kell mondjam, erősre sikerült ez a november. Kiváló lemezek jelentek meg, köztük ez a garantáltan toplistás Beard anyag is. Soha rosszabbat!
Dallista:
1, Invisible
2, Electric Monk
3, Afourthoughts
4, St. Jerome In The Wilderness
5, The Archaeoptimist
6, Next Step Spock`s Beard
Zenészek:
Alan Morse – gitár, ének
Dave Meros – basszusgitár, billentyűsök, ének
Ryo Okumoto – billentyűsök, ének
Ted Leonard – ének, gitár, billentyűsök
Nick Potters – dob, ének
