Egyszerűen hátborzongató, hogy ez a kiadvány a Dream Theater 40-ik évfordulójának hivatott emléket állítani. Még élénken él bennem az a délután, talán 89 végén vagy 90 elején, amikor szokás szerint nagy lendülettel csörtettem be kedvenc lemezboltomba – mert akkor még ilyenek is voltak -, és nekiálltam átnyálazni a friss kínálatot. – Ezt hallgasd meg, kartárs -, nyújtott felém egy CD-t az eladó, mindentudó mosollyal az arcán. – Ettől leteszed a hajad.

Kétkedve bámultam a borítót: Dream Theater? When Dream and Day Unite? Az meg mi? Ha olyan jó volna, már hallottam volna róla, ötlött föl bennem az arrogáns gondolat, de mivel mindig nyitottan álltam az újdonságokhoz, megfogadtam a jó tanácsot, és belehallgattam. Bár nem fogott meg azonnal, a potenciál nagyon is benne volt, így hát megvettem. És bizony, az eltelt 35 évben ki is tartott a csapat iránti szeretetem és elkötelezettségem, ami a legsötétebb időszakokban is legföljebb enyhülni tudott.

A keserű pirula mellé, hogy mindez 35 éve történt, azt is le kell nyelnem, hogy ez egy koncertalbum, amiket sehogy sem állhatok. A koncert maga, az más. Ott, élőben születik egy mágikus energiaáramlás, amit volt lehetőségem 6-8 alkalommal a DT előadásában is átélni, és megvan a maga varázsa a dolognak, de hogy ezt konzerváljuk és lemezről próbáljuk nyakon csípni, az nekem sose ment. Nem beszélve a setlistről, ami mindig súlyos hiányosságoktól szenved; ráadásul, ha kedvelem a dalok stúdióverzióját, akkor azért idegesít az élő verzió, ha pedig nem, akkor meg azért. Úgyhogy látható: bonyolult helyzetből indítunk.

Mindezek fényében talán meglepő, de nyugodt lélekkel kijelenthető, hogy ez egy baromi jó kiadvány lett. Akadtak ugyan a múltban problémák a csapat élőben nyújtott teljesítményével – nem a hangszeres szekcióra gondolok…-, ami óvatosságra intheti a rajongót, ám ezeknek itt nyomát sem találni. Az most mindegy is, hogy ez mennyiben utómunka vagy bravúros élő előadás: a lemezen ez hallható. LaBrie már egy ideje elengedte a korai dalok hangjegyhű megszólaltatásának hiábavaló erőltetését, és itt is tetten érhető a tudatos dallamátírás annak érdekében, hogy ne legyen katasztrofális az eredmény. Nem is az.

És újra Portnoy a dobos! Már csak emiatt is indokolható egy ilyen monumentális koncert megörökítése, mert vele visszatért a lüktető, lélegző hangzás is. Az egész koncert amúgy is elképesztően tisztán szól, a dobokkal az élen, de minden hangszer tisztán követhető. Talán a basszus lehetne hangyányival pregnánsabb (főleg a szólisztikus részeknél), de ez tulajdonképpen mindig is így volt. A gitár és a billentyű is annyira a helyén van, és olyan dinamikával szólal meg, ami párját ritkítja még stúdiólemezeken is.

A setlist pedig (ami ismerős a tavalyi turnéról) egyszerre bőséges és hiányos, mint az általában lenni szokott. Az anyag hossza karcolja a 170 percet, így aztán nehezen lenne védhető egy olyan vélemény, hogy ez kevés, ám ekkora életműből bizony még így is sok fontos darab kimaradt. Lehetne pl. lamentálni, hogy a 24 perces Octavarium helyett akár három rövidebb dal is beleférhetett volna, vagy ott lehetne az A Change of Seasons, de tudjátok mit? Jó dolog, hogy ezt a kolosszust is megörökítették az elérhető élő anyagok között. Mert azért van Metropolis pt. 1, Under a Glass Moon, The Mirror, meg Home, Pull Me Under – ezek azért a legtöbbünket jókedvre szokták deríteni. Vagy említhetnénk a 14 perces verzióban elővezetett Hollow Years-t, amitől sokadjára is leesik az ember álla, és egymaga erős érvet állít ki az élő előadás pozitívumai mellett.                          

Nagyon szépen adagolja a csapat a durvább és melodikusabb hangulatokat, nagy ívben szánkázunk az olyan masszívumok mentén, mint a Constant Motion és az As I Am kettőse, hogy aztán percekre lenyugtasson egy nagyzenekari medley csapat nótáiból (egyedül itt idéződik föl az a bizonyos első album), majd a böszme Night Terror és az Under a Glass Moon után ismét pihenőre megyünk a This Is the Life és a Vacant elmerengő tételeivel. LaBrie jó 15 perces, megérdemelt pihenőjét a brutálisan ütős, emocionális atombombaként működő Stream of Consciousness, valamint az Octavarium eleje alatt veszi ki.

A zenei teljesítmények? Emberek, hogy csak föl is tehetitek ezt a kérdést..! Ez a csapat új értelmet adott ennek a kifejezésnek már évtizedekkel ezelőtt, és nem ez az album az, ahol ennek vége szakad. Van az a szint, ahol a hallgató csak élvezi a magas színvonalú zenét – ez a lemez egyébként működik így is -, és van az, amikor az egyszeri amatőr gitáros, ha csak egy csöpp önostorozó hajlam is van benne, időnként megindul, hogy keressen egy jó erős ágat, amire felkötheti magát. Mert amit Petrucci elkövet ezen a lemezen, attól bizony elég könnyen sírva tudnék fakadni, de feltehetően hasonlókat élnek át a billentyűs és dobos kollégák Rudess és Portnoy megmozdulásainak hallatán. Az önvédelem utolsó mentsvára lenne, hogy biztos utómunka, de ahhoz túl sok koncertjükön voltam már, hogy ezt el tudjam hitetni magammal. Mert nem az.

Fantasztikus mementója ez a lemez a banda 40 éves történelmének. Ott vibrál benne az idő, amit megéltek együtt és külön, elválás és egymásra találás, az érett zeneiség, a virtuozitás és igen: a lélek. Merthogy van benne ilyen, bárki bármit is mondjon a tízezres nagyságrendben lejátszott hangok nyers zenei értékéről; ez a csapat elsősorban nem ez utóbbiról szól. Hanem akkor miről? Hallgasd meg ezt, és meglásd, kitalálod.