A tavaszi nagy dobozos készlet után 2023. október 13-án megjelent három önálló Dark Side Of The Moon 50 hanghordozó is. A különálló LP és CD változatok nem sok vizet zavarnak, révén, hogy hangban teljesen megegyeznek a korábbi összkiadásban található darabokkal. A design tekintetében pedig szinte mindenben megegyeznek a korábbi kiadásokkal. Utoljára komolyabb arculatfrissítést 2003-ban, a 30. évfordulóra kapott a legendás album, de ugye akkor még élt és aktívan alkotott Storm Thorgerson…
Érdemi újdonsággal így ezúttal csak az 50. évfordulós Blu-ray szolgál, leginkább a grafikai elemek és csomagolás újragondolásával, majd újragombolásával.
Miben is más az októberi kiadás? Először is, kaptunk egy újabb frontborító-változatot. Ezúttal egy fényes, foltos, pöttyös felület fogja körbe a fehér fényt a spektrum színeire törő prizma képét. Továbbá a bookletben, a melléklet képeslapon és matricákon található régebbi grafikai elemek is változtak kissé. Leginkább az elrendezésükben. De az egyiptomi piramisok képe még mindig masszívan uralja az arculatot. Nem engedve abból, az album szövegeihez kapcsolódó képzettársításból, hogy a kiemelkedő civilizációk csak egy erőszakosan fenntartott hatalmi piramissal és csak és kizárólag olcsó rabszolgamunkával tudták fenntartani nagyságukat. Ami a XIX. és XX. század birodalmaira és szövetségi rendszereire is abszolút igaz, hát még a múltra. Maximum másképp hívták a rabszolgasorsot: kolhoznak, munkaszolgálatnak vagy éppen valamelyik multinál betöltött pozíciónak.
Inkább furcsa, mint érdekes, hogy a XX. éves kiadás radiogram-jai ezúttal ismét összevissza szerepelnek a bookletben, ráadásul most már a dalszövegeket is megkavarták. Vélhetőleg kifogytak az ötletből, de mégis akartak valami változást virítani. Csak, ha már 50 éve pörög a Dark Side Of The Moon biznisz…
Ami viszont már jóval érdekesebb és végre megint egy kreativitásról árulkodó egyedi megoldás, hogy a digipak-ra vagy softpak-ra hajazó borítóban nincs tálca, miként softpak CD-zseb sem. De még csak egy négyszög alakú kartontok sem, a címkéjében ismét új grafikai verziót bemutató Blu-ray számára. Ehelyett a széthajtható karton egyik oldalán rendben megtalálható a bookletnek és az egyéb nyomdai termékeknek helyet adó zseb. A túloldal viszont már egy játékos, bújtatós tok, ahol a BD puha papírtokja egy olyan tartóból húzható ki és tolható vissza, melynek elejét egy háromszög alakú kivágás díszíti. Ezáltal a belül is pöttyös frontborító prizmája a belső keret prizmájába olvad. Ami viszont így, az új hátteret elfedve már az 1973-as LP stilizált prizmájára hajaz, miközben a fekete keret felső és alsó részén olvasható aranyszínű betűk és az aranyozott EGK görbe viszont már a 2023-as szarkofág elemeit csempészi az összképbe.
Magával a konkrét hanghordozóval kapcsolatban érdemes egyből leszögezni, hogy ellentétben a slendrián kiajánlókkal, termékismertetőkkel és az azokat gondolkodás nélkül újraközlő PR cikkekkel, az önálló Dark Side Of The Moon 50 Blu-ray nem a tavaszi monstre gyűjtemény első BD lemeze, hanem a szarkofágos kiadvány két Blu-ray korongjának egyfajta kivonata, metszete. Ami azt jelenti, hogy a 2023-as remaszter három változata, összesen ötféle változatban szerepel az új optikai korongon. Így bár a Blu-ray menü valóban megmaradt az ókori Egyiptom ihlette esztétikánál és szimbolikánál, a zenemenü gazdagabb, mint a dobozok első lemeze. Miközben viszont természetesen szegényebb is az összkiadásénál.
A gyakorlatban tehát kapunk egy atmos, valamint kétféle surround és kétféle sztereó hangsávot. A 24 bit / 96 kHz uncompressed 5.1, a 24 bit / 192 kHz uncompressed 2.0 verziók, valamint a dts-HD Master Audio változatok önmagukért beszélnek. Legalábbis a magunkfajta régisulis, iszapszemű rockereknek.
Ugyanis a csodás hanganyagok tesztelése közben, a széles mosollyal járó megelégedettség mellett bizony az is felötlött, hogy már a második nemzedék nő úgy fel, hogy még életében nem hallott egy percnyi minőségi zenét sem, minőségi hanghordozóról, minőségi hangrendszeren.
Tehát, miközben azzal vigasztaljuk magunkat, hogy hűen őrizzük a lángot, lassan, de biztosan már kifelé tartva a földi létből, a halandóság alá vetett porhüvelyből és úgy általában ebből a világból, addig az egyre önsorsrontóbbá váló önző világrend kulturális értelemben is rohamléptekkel halad az önfeladás felé. Majd, miután a tévé már minden tekintetben figyel minket, egy gombnyomással eltörölhetővé válik bármiféle kulturális vagy egyéb érték. Révén, hogy az összes okostelefon, okosóra, okos-chip egyaránt távoli szerverektől függ. Amiről a tartalmak mellett mi magunk is letilthatók vagyunk, miközben idelenn és odafenn a felhőben is akkor és azt töröl a nagytestvér, akit és amit csak akar. Miközben tehát bámuljuk a távoli központ megtöltötte helyi képernyőket, halálra szórakoztatva, végül semmink sem marad. Ráadásul mindezt az áldozataival kívánja megfizettetni az ördögi gépezet szintén feláldozható kategóriába tartozó hivatali rétege…
Visszatérve az önálló kiadásokra: ez az etap most lehetőséget nyújt mindazoknak, akiknek még manapság is van igénye ilyesmire, viszont márciusban sokallták a nagy doboz -és a benne található többi doboz- árát, hát bepótolva az új verziót, ezúttal inkább egy rajongó-barátabb kiszerelést választhatnak a kibővült kínálatból. Mivel ár-érték arányban messze a Blu-ray a legjobb megfejtés, van is realitása a mostani változatnak.
A 2023-as keverés legfőbb jellemzője a letisztultság, mely leginkább a térbeli keverések által élvezhető a lehető legteljesebben. Már sok jó Dark Side Of The Moon változatot hallhattunk, de ez most annyira naturális, annyira a hangszerekre és a hangszeres játékra fókuszál, hogy talán még sosem lehetett ennyire jól elkülöníteni a progresszív rock alapszvitjének számító nagy mű tételeinek instrumentumait.
Miként a vokális részek elkülöníthetősége is jelentősen nőtt, mondjuk a korábbi James Guthrie vagy Doug Sax keverésekhez képest. Persze valamit, valamiért. Itt már messze nincs meg az az időnként frusztrált, kétségbeesett hangulat vagy a halandóság fölénk tornyosuló súlyának érzete. Viszont ezúttal még határon belül maradtak, hát nem tűnt el teljesen az eredeti atmoszféra sem, mint mondjuk a 2018-as Animals remix vagy a 2023-as Wet Dream esetében tapasztalhatjuk.
Mindez persze játék a szavakkal. Mert, mint (amazing) puding próbája az evés, úgy a különféle változatokat is mindenkinek magának kell értékelnie magában. Amihez viszont jó minőségű hanganyagok és szintén jó minőségű hangrendszerek szükségeltetnek, szükségeltetnének. Viszont napjainkban nem csak a minőségi hanghordozók piaca szorul vissza, de már a letöltögetés sem a régi. Erősen csökken az igény a hifi vagy highend hanganyagok iránt. Ráadásul pont azokban a fiatalabb nemzedékekben, akiknek még relatíve jobb fülük van és elvileg még a gondolkodásuk is gyorsabb, mint az ötvenpluszos keménymag még mindig aktív lemezgyűjtő tagjainak. Mára már ott tartunk, hogy egy ilyen Blu-ray lemezt vagy másolatát egy átlagos háztartásban nincs min lejátszani, miközben az esetleg letöltött nagyfelbontású fájlok is csak ócska műanyagdobozokon vagy gyenge minőségű fülhallgatókon szólalnak meg, ha egyáltalán… Mindenesetre 2023-as mix ide, 2023-as master oda, a YouTube, Spotify és hasonló verziók semennyire nem adják vissza a BD nyújtotta élményt, hiszen azok még egy alsó középkategóriás cuccon összehasonlítva is elvéreznek az új CD mellett, hát még egy valódi high-end rendszeren…
Így aztán maga a kérdés, hogy akkor kinek is készültek a jubileumi kiadások, messze túlmutat még azon a szomorú tényen is, hogy a bemutatótermek látogatottsága messze nem érte még el a covid mizéria előtti szintet és pont a surround hangrendszerek piaca omlik épp a szemünk láttára össze. Ugyanis a Pink Floyd művészetét ma már egyaránt magukénak érezhetik a tradicionalista beállítottságú személyek, a karót nyelt sznobok, miként a lázadás illúzióját még mindig kergető öregfiúk és az idealista örök kamaszok is. Mindez így együtt egy érdekes kavalkád.
Mert, míg vannak, akik szinte a klasszikus műveltség részét képező örök értékként tekintenek a Pink Floyd életműre, az összeomló világrend egyre durvább trendjei elleni lázadásként értékelve a stabil értékeinkhez történő ragaszkodást, addig mások az egyre gonoszabb világ elleni lázadásként, a képmutatást konzerválni kívánó erők elleni kívánatos roham zászlójaként és indulójaként tekintenek a Floydra, jellemzően az öt konceptalbum alapvető dalaira.
Hát, egyrészt a politikai szekértáborok és barikádok ellenkező oldalán állók egyaránt a magukénak érzik a Pink Floydot és a Dark Side Of The Moon szövegeit. Másrészt közben már alig hallgat valaki zenét az online terek online háttérzenéin kívül. Ergo, ezt a változatot sem ismerik a kellő mélységében, miként az előző húsz-harminc év termését sem.
Ad abszurdum, néha még a magukat Pink Floyd rajongóknak tartók vagy a tribute műsorok előadói sincsenek kellően képben.
A látszólagos ellentmondásokat pedig maga a mű oldja fel, hiszen a Dark Side Of The Moon egy haldokló visszaemlékezéseit összegzi, miként a végső percekben leperegnek előtte az élete jellemző pillanatai. Egy nyugati átlagemberét, akit a kapitalista rendszer fogyasztói társadalmának rohanó életmódja őrölt fel, majd ölt meg, idejekorán.
Mindez pedig 1971 tele, az szvit első verziójának születése, vagy 1973 tavasza, az első keverés megjelenése óta vajmi keveset változott. Az elmúlt fél évszázadban mindössze csak annyi történt, hogy még inkább elfajultak a dolgok, hogy aztán egyfajta végjátékként a Római Birodalom végnapjaihoz hasonló szinten kulminálódjanak.
Mindezeket figyelembe véve valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha a duóvá fogyott Pink Floyd maradék jubileumi kiadványait és a fő dalszerző Roger Waters újragondolt és újrarögzített változatát egyaránt egyfajta makacs ellenállásként értelmezzük. Mert a Gilmour-Mason féle „csonka Floyd” által piacra dobott, gazdagon körített, javarészt újracsomagolt friss remaszterek ragaszkodnak a tradíciókhoz. Például a kiemelkedő hangminőséghez. Vagy a rock, a prog rock és úgy általában a zenehallgatás, mint önálló program, hagyományos formáihoz. Amihez pont megfelelő az új keverés szellős jellege. Az újra-panorámázás során még inkább elkülöníthető szólamokra való odafigyelés lehetősége. Miközben tartalmas nézni- és olvasnivalót is kínálnak a zenei csemege mellé. Waters pedig a szöveg kibővítésével tette még egyértelműbbé a darab mondanivalóját. Aminek a többszöri figyelmes végighallgatása, majd átgondolása után már az eredeti albumot is más füllel fogjuk hallgatni, ezáltal jobban érteni, tehát még jobban átélni.
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
