OFF Kultur

Bp. december 11

Amikor először láttam meg, hogy egyik kedvenc gitárosom fellép itthon, az öröm mellé némi együttérző félelem is társult; hogy lehet egy ennyire rétegműfaj mégoly kiváló képviselőjét ráfizetés nélkül felléptetni idehaza? Jegyvásárlói aktivitást tekintve a legnagyobb ikonokat (Satriani, Vai) leszámítva, nagyon kétséges a kimenetele egy-egy ilyen bulinak. Mindenesetre, ahogy a Hammerfall is mondta: dicsőség a bátraknak!

Nyilván nagy kasza nem egy Loureiro koncertből születik itthon, de azért megkönnyebbült megelégedéssel nyugtáztam, hogy nem volt kínos a nézőszám. Az eleve kisebb koncertek

megrendezésére alkalmas OFF Kultur nézőtere a 20.00 órai kezdésre erős félházat produkált, ami papíron ugyan még mindig szarul hangzik, de a realitásokat figyelembe véve ez az érdeklődés összességében elfogadhatónak volt mondható, ahogy a nyolcezer forintos elővételes jegyár is.

Az OFF Kulturban először jártam. A hely összességében fasza, egyedül az zavart, de cefetül, hogy a színpadvilágítás reflektorait sikerült többször is a közönség felé fordítani koncert közben.

Mint arra fentebb utaltam, az instrumentális gitárzene még a rockrajongók körében is távolságtartással kezelt műfaj, tehát nyilván Loureiro Megadeth tagsága (2015 – 2023) lehetett a szorzó, azzal a nem titkolt elvárással, hogy valamilyen módon megidézi ezt az időszakot. A papírforma szerinti instrumentális dominanciát és gitárvarázslatot reálisan nézve persze semmi nem írhatta fölül, engem mégis meglepett, hogy az általa felgitározott két ‘deth lemezről egyenesen három nóta is bekerült a programba. Kiko hangjával ezek szinte más dalok lettek, nem is voltak így sem rosszak, bár én azon – vélhetően-  kisebbséghez tartoztam, akik sokkal inkább pl. a „Fullblast” albumáról hallgattak volna valami latinos instrut, amely lemez így kimaradt az amúgy arányosan megidézett diszkográfiából.

A brazil gitárzseni legutóbbi két szólólemeze azzal együtt, hogy elképesztő minőséget képvisel, remek dalokkal, némileg töményebb instrumentalizmust rejt, mint az azt megelőzőek. Nem tudom, hogy a Megadeth idők lenyomata-e, de a játékosabb, latinos ízt, a szamba-betéteket felváltotta a harapósabb sound és súlyosabb prog-metal megközelítés. Nyilván ízlés kérdése, mert a kvalitás ugyan továbbra is megkérdőjelezhetetlen, hozzám közelebb áll(t), önazonosabb volt a latin Kiko. Ennek megfelelően nekem a műsor derekán eljátszott „No Gravity” volt a csúcspont, a hosszan elnyújtott latinos szólókkal, ahol bemutatkozhatott a legendás brazil anyabanda, az Angra két muzsikusa is. Bruno Valverde (dob) es Felipe Andreoli (basszus) méltó társaknak bizonyultak a „bűnben”.

Az nem lehetett kérdés, hogy az Angra-időket is megidézik valamilyen formában az est folyamán. A „Nothing To Say” lett a kiválasztott, ráadásul egy magyar vendéggel. A bemutatott András nevű gitárost sajnos a legtöbben nem ismertük, de a gesztus igazán szép volt.

Volt még egy spontán „Stormbringer” is, amivel már ötre emelkedett az énekelt dalok száma. Elfogadom, hogy minden szempontot mérlegelve, a programot így volt helyes összeállítani, én viszont nem bántam volna, ha még fokozza az instrumentalizmust.

Kiko elképesztő gitáros, jó dalokkal, aki ráadásul igazi színpadi ember. Folyamatosan mozgásban volt, nem csak eljátszotta, elő is adta a dalait, ezért a fotókkal is meggyűlt a bajom. Akkor tudtam valamennyire értékelhető képet lőni, amikor az éneklés vagy a wah pedál röghöz kötötte, amúgy ment, mint a mérgezett egér, pedig technikailag elképesztő dolgokat nyomott közben.

Nagy köszönet a szervező Wondergroundnak, hogy ezt a messze nem egyértelmű sikerrel kecsegtető bulit bevállalta. Én meg alig térek magamhoz, hogy rövid időn belül ez már a második olyan koncert (lásd még Yngwie), ahol a virtuóz módon megszólaló gitár volt önmagában a főszereplő.