Ardo Dombec: 55 éve jelent meg a legendás album

LP / MC – Pilz, 1971

Idén 55 éve, 1971-ben jelent meg a német heavy prog, art rock legenda Ardo Dombec első és egyetlen nagylemeze. A tartós kult státuszba került korong manapság olyan nagyértékű, keresett ritkaságnak számít német nyelvterületen, mint a magyarok körében az első, szintén ’71-es, Ausztráliában készült Syrius LP. A hasonlóságok ezzel messze nem érnek véget. Mindkét csapat hasonló zenei stílusban alkotott, de a további felvételeik már csak posztumusz jelenhettek meg, miután a nagylemezes csapat 1972-ben feloszlott, illetve megváltozott.

A rock, a blues, a soul és a jazz stílusokat ötvöző Ardo Dombec együttes 1970-ben alakult Hamburgban. A csapat akár egy trió felállású, heavy rock és blues rock alapokra építkező zenekar is lehetett volna, de a prog rock, jazz-rock, blues-rock, folk-rock és a soul egyedi fúziójára való törekvésük jóval magasabb horizontok felé hajtotta őket. Mi több, bár ketten is énekeltek és minden felvételüket gazdagon hangszerelték, de a banda legjobb pillanatai máig az instrumentális részekben, illetve a rézfúvós szólókban, szólamokban mutatkoznak meg. Így nem túlzás azt állítani, hogy a Harald Gleu szólógitáros, szájharmonikás, énekes, Michael Ufer basszusgitáros, akusztikus gitáros és Wolfgang Spillner dobos, énekes önmagában is ihletett és kimagasló munkáját Helmut Hachmann szaxofonos és fuvolista játéka koronázta meg. Mi több, talán még az is helytálló, hogy ő maga volt az Ardo Dombec munkásságának főszereplője.

Bizonyos források szerint a bandanevet egy áldás vagy jókívánság ihlette, mely valamelyik akkori helyi cigány dialektusban állítólag annyit tesz, hogy „Adj szerencsét!” vagy „Legyen szerencséd!”

Mivel az Ardo Dombec zenéjében szinte mindvégig a szaxofon, a furulya vagy a herfli volt domináns, nem nehéz párhuzamokat vonni a korszak hasonló, rezes rockot, prog rockot, jazz-rockot játszó bandáival. Így aztán az albumot hallgató személy zenei műveltségének függvényében bárkinek könnyen beugorhat a Colosseum, az If, a Frumpy, a Syrius, a Gracious, a Camel, a Bergendy, a Soft Machine, a Jefferson Airplane, a Jethro Tull, a Mogul Thrash, a Gong, a Focus, a Chicago (Transit Authority), az Affinity, a Mini, az Emergency, vagy a Blood Sweat & Tears. Mi több, az Ardo Dombec kompozíciói akár még a korai, 1972-es fúvós Piramisra is hatással lehettek, hiszen 1971-ben Som Lajos már bőven járkált nyugaton és simán beszerezhette az LP-t. Közismert, hogy Lajos bátyám kifejezetten csípte ezt a stílust.

Az Ardo Dombec, mint pályakezdő banda első megjelenése a Pilz legendás Heavy Christmas című válogatáslemezén történt, két dallal (Heavenly Rose és Open The Door, Open Your Mind), a kiadó egyéb olyan favoritjai mellett, mint a Libido, a Virus vagy a Dies Irae.

Majd a csapat első és egyetlen, azonos című albuma 1971-ben jelent meg, szintén Pilz címkével. Érdekesség, hogy az Ardo Dombec nemcsak LP-n került a boltok és az ínyenc zenebarátok polcaira, de elsők között jött ki az akkor vadonatújnak számító CC, azaz Compact Casette formában is – későbbi népszerű nevén magnókazetta (MC).

A lemezborító már megadja az alaphangot, mely egy véres fagylalttölcsérből előbukkanó kaktuszt ábrázol. Tartalomhoz a forma, ennek megfelelően az Ardo Dombec zenék hangulata alapvetően vidám és világos, de a szövegek annál sötétebbek és cinikusabbak. Mintha a fiúk csak azt akarták volna üzenni, hogy íme, eljött a háború utáni jólét, siker, pénz és csillogás, de azért a felszín alatt ugyanúgy rohadt minden, mint a háború és a korábbi háborúk előtt. Avagy nem kell mindenre ráugranod és ráharapnod, ami vonzónak tűnik. A mérget is mindig a legvonzóbb, legédesebb, legesleg-ínycsiklandozóbb fogásba szokták tenni…

Az albumot indító Spectaculum vegytisztán hozza a korszak fúziós prog rock világát, ez a kompozíció bármelyik korai Chicago, Colosseum vagy Frumpy lemezre simán felfért volna.

A másodikként érkező Supper Time is alapvetően a beatkorszakban gyökerezik, de úgy alakítva azt, miként mondjuk az Affinity tette azt a jazz alapokról indulva, majd progresszíven építkezve.

A Bit Near The Knuckle ismét egy klasszikus prog rock, rezes rock darab. Mely magabiztosan hozza a Chicago, If, Blood Sweat & Tears vonalat. Miközben az intenzitása miatt rokonnak érezhetjük a Twenty Sixty Six & Then és a Frumpy korabeli remekműveivel is.

Az oldalt záró Clean-Up Sunday keretes szerkezetű fuvolás finomsága viszont már a későbbi Camel kompozíciókat jutathatja eszünkbe. Vagy akár a kétezres évek változó felfogású és felállású Mini formációinak progresszívebb darabjait. A kettős középrész jazzes, majd gregorián témái pedig az Affinity-től a Focus-ig bárkinek jól álltak volna, akik bátran mertek a sablonokból kilépve muzsikálni.

A B-oldalt indító Downtown Paradise Lost ismét egy jó hangulatú dal, mely erős kontrasztot mutat a beszédes címével, illetve a piroslámpás negyedről szóló szövegével. A szinte elbeszélő jellegű szám idehaza is simán belefért volna a közrádió programjába. Mondjuk egy Bergendy és egy Fonográf sláger közé.

Az Oh, Sorry szalagos bakija után felhangzó 108 bevezetője ismét a Camel és a Bergendy munkásságát juttathatja az eszünkbe, miként Török Ádám kísérletezőbb jellegű énjét is. Aztán beindul a csodás akusztikus gitár, mely egy hamburgi péntek estére repít minket. Friday Night in Hamburg… Majd visszatér a fuvola, amivel egyben elérkezik az album abszolút csúcspontja is. Ha nem tudnám, hogy Ardo Dombec, simán bemondtam volna elsőre, hogy szerintem Jan Akkerman és Thijs van Leer valamelyik kevésbé ismert közös lemeze lehet…

Az albumzáró Unchangeable Things?! ismét egy lendületes darab. Mely megint csak a Colosseum, Mogul Thrash, Chicago, Twenty Sixty Six & Then korabeli dolgait juttathatja eszünkbe. Csodás lezárás, az ember alig várja, hogy ismét előlröl kezdje az AD zenemenüt.

Mint a felsorolt példákból is látható, bár anno ezt a bandát is megpróbálták letudni a krautrock címkével, a fiúk a valóságban jóval inkább az angolszász prog rock, jazz-rock, blues-rock, rezes rock világával voltak rokonságban, mint az akkoriban kibontakozó új nyugat-német zenei hullámmal. Ráadásul mindvégig angolul énekeltek. Továbbá, mivel a felvételeikben jellemzően nem a gitár, hanem a szaxofon viszi a prímet; valamint, miután jól érezhetően már magukat a kompozíciókat is a fúvósok köré alakították, az Ardo Dombec esetében leginkább azt art rock címke volna a megfelelő. Mivel az Ardo Dombec album teljes anyaga jól szerkesztett, fegyelmezett és dalonként is kitűnően strukturált, jóval inkább a korai King Crimsonnal, illetve a korai Pink Floyd lemezek, Richard Wright kifinomult fúvós dalaival rokon, mintsem a korabeli német kísérleti vonal előadóival.

Ez azonban akkor sem érdekelte a terjesztőket, piacokat, a skatulya erősebbnek bizonyult a valóságnál. Így az album terjesztése és ismertsége is javarészt a német nyelvű országokra korlátozódott, illetve exportban még néhány dél-amerikai országba került belőle valamennyi. Sajnos a kitűnő bemutatkozásnak nem lett folytatása, hiszen az együttes 1972-ben beszüntette működését, majd feloszlott.

A fentieken kívül két felvételük ismert még, melyeket talán egy következő kislemezre szántak. Viszont a Young And Strong / Riverside párosa végül mégsem jelent meg a maga idejében, csak 30 évvel később az Ardo Dombec album CD kiadásának bónuszaként váltak közkinccsé.