CD, Inverse Records, 2022
Ha nem sutáké lesz itt a világ…
A Ghost Toast egy debreceni instrumentális zenekar. A srácok 2008 óta űzik az experimentális, jobb híján rocknak hívott egyedi zenéjüket, melyben kifejezetten sokféle stílus és hangzás keveredik. Mindegyik kompozíciójukra jellemző, hogy erős atmoszférateremtő erővel bírnak, mely az arra hajlamosakat hamar magába tudja rántani. Általánosságban elmondható, hogy bármely tetszőleges Ghost Toast felvétel leginkább egyfajta filmzeneként működik, az életünk kulcsmomentumainak soundtrackjeként. Akár még úgy is, hogy el sem készült a dalhoz tartozó mozi…
A „Shade Without Color” című CD immáron az ötödik Ghost Toast album a sorban, melyet –akárcsak az előző kettőt- a finn Inverse Records gondozásában jelentettek meg. Bár a kinti kiadó bizonyos helyzetekben előnyt jelenthet a nemzetközi promóciót illetően, de sajnos közben itthon ugyanannyi lehet a hátulütője is. Ugyanis, ha egyik hazai gitt-egylet sem érdekelt a produkció sikerében, akkor nem sokan fognak megmozdulni, akár még csak egy néhány meghallgatásnyi energiát igénylő recenzió erejéig sem. Főleg, hogy a csapatot nem a sok évtizede befutott nagynevű ismert rocklegendák alkotják, hanem fiatal művészek. Illetve, hogy a Ghost Toast zenéje nem az a fajta könnyen befogadható motoros rock and roll és nem is az az ál-alternatív, ál-entellektüel, kocsmabölcsességeket felböfögő narkós nyavalygás, melytől sok tízezer kattintást remélhetnek az olcsó népszerűséget hajhászó irományok elkövetői.
A 2022. március 3-án megjelent „Shade Without Color” album tetszetős, a srácok eddigi munkásságához illeszkedő arculattal rendelkező digipak csomagolást kapott, melyben részletesen felsorolásra került a CD-n hallható sokféle kulturális utalás: samplingelt tévéinterjú, televíziós beszéd, filmrészlet, irodalmi- és népdal idézet. Ezáltal azok is könnyen rácsatlakozhatnak az ötödik adag Ghost Toast zenemenüre, akik nem feltétlen tudnak mindent elsőre beazonosítani. Illetve azok is, akik az adott kompozíció címén túl is szívesen elméláznának még, hogy valójában mit is akartak a srácok a zene nyelvén veszett világunkról elregélni.
Mindez pedig a megfelelő arányban adagolva történik. Sem nem nyomja agyon a zeneműveket a sok-sok –látszólag idegen- betét és utalás, de nincs szájba rágva egy konkrét üzenet sem. Mivel pedig nincs túltolva a narráció, de azért a hallgatók sincsenek magukra hagyva, így mindenki szabadon kialakíthatja a személyes véleményét a kompozíciókkal kapcsolatban. Feltéve, ha nem felszínes zenehallgatóról van szó. Hanem inkább olyan, nyitott és befogadó személyről, aki hajlandó annyit áldozni az idejéből, erejéből és gondolataiból, amennyit a Ghost Toast művészete tőle megkíván.
A sokféle stíluselemből építkező anyag kifejezetten jól szól, bármilyen hangképről is lett légyen szó. Mind a metalosabb zúzdák, mind az elszállósabb elektronikus-, mind az akusztikus részek kiállták a hangpróbát, pedig elég komoly hifiben lett a korong kivallatva.
Sajnos az adatot hordozó optikai lemez egy írott CD, mely nem az öröklétnek szól. Ezzel kapcsolatban nemcsak a debreceni művészeknek, hanem az összes magyar zenésznek érdemes volna elgondolkodnia. Ugyanis, oké, hogy most a közönség nyomkodja a telefonját; meg senki semmiért sem szeret fizetni, amiért nem muszáj. Csak, mikor majd bekopogtat a Valóság nevű nagybácsi, és a Nagy Testvér mondjuk egy gombnyomással eltüntet bizonyos előadókat az online streaming kínálatból, vagy egész népek lesznek kirekesztve a digitális mocsárból, akkor mégiscsak az marad nekünk hallgatnivalóként, amik a jelenleg még gyagyásak nézett gyűjtők vitrinjeiben állnak. Akkor viszont már csak a vinilre préselt-, illetve gyári, galvanizált CD-ken szereplő adatok lesznek a biztos befutók. Az ilyen-olyan írott lemezek, digitális adathozdozók esetében pedig még 90% feletti adatvesztés is jóindulatú, szolid becsélésnek számít.
(Mikor e sorokat megfogalmaztam, nem sokkal utána érkezett a hír, hogy David Gilmour és a Pink Floyd az összes felvételét letiltotta a streaming-szolgáltatóknál Oroszországban és Fehéroroszországban. Lám-lám, úgy néz ki, hogy mára már a nagytesóra sem kell várni ahhoz, hogy cenzúrával vagy kollektív büntetéssel találkozzon egy random zenerajongó…
Majd a cikk leadása után jött az újabb fejlemény, hogy a radír csak az 1987 utáni felvételekre, tehát a Gilmour érára vonatkozik, mert nincs egyetértés az ügyben az egykori zenekari tagok között. De még ezzel sincs vége. Nemrég a több, mint tizenöt éve halott Syd Barrett is csatlakozott a bojkotthoz… Legalábbis valaki oly annyira fontosnak érezte, hogy ily módon is eljárjon az elhunyt művész nevében, hogy sikerült átvernie a törlést a rendszeren. Ez utóbbi mozzanat már nem csak az 1984-et idézi, de a Brian életét is… Vajon Mozart mikor kerül sorra?)
Mindezeket azért tartottam fontosnak már egyből az elején leszögezni, mert a Ghost Toast nagyon jó. Rétegzett és tartalmas muzsikájuk, mint egyfajta kortárs magaskultúra, magabiztosan magaslik ki a hazai mezőnyből. Ilyen jellegű produkciót, főleg ilyen kiemelkedő színvonalon jellemzően inkább csak az Óperencián túl szoktak tudni létrehozni, illetve működtetni. A „Shade Without Color” album világszínvonalú kompozíciókat tartalmaz, világszínvonalú hangszereléssel és megszólalással. Ráadásul a szerzeményeik alapvetően hangszeres jellege mellett a fiúk azért megtalálták a módját a komoly mondanivaló becsomagolásának és művészi átvitelének is. Aki eddig is ismerte őket, kizárt, hogy csalódjon. Aki pedig mostanában csatlakozik, garantáltan fel fogja túrni az előzményeket, így hamarosan újabb meglepetésben részesül…
A srácok által küldött promóciós anyagban olyan előadók szerepelnek fő hatásokként, mint például a Tool, az Orbital, az Ulver, a Mastodon, a The Mars Volta, A Perfect Circle vagy a Nine Inch Nails. Ami nyilván mind korrekt és valós közlés. Azzal együtt, hogy több esetben is könnyen előfordulhat, hogy valójában sokkal inkább áttételes hatásokról van szó. Azokról az alapvető bandákról és zeneszerző óriásokról, akik már a Ghost Toast tagjai által felsoroltakat is ihlették, ezernyi más művész mellett.
A „Shade Without Color” első végighallgatáskor nekem speciel a következők ugrottak be: King Crimson, Robert Fripp, a Liquid Tension Experiment, a Bozzio-Levin-Stevens trió, Peter Gabriel, Steve Hackett, Brian Eno, a Tangerine Dream, az Enigma, Jean-Michel Jarre, a Recoil, a Deep Forest, a Beckett, a Kraan, az Iron Maiden, a Mekong Delta, az Atheist, a Forbidden, a Coroner, a Ministry, Angelo Badalamenti, a Queensryche vagy a The Orb. Illetve itthonról a Slogan, a Másfél, a Trottel, a Special Providence, a Perihelion, a Thy Catafalque, a VHK, a Korai Öröm, a Mini, a Panta Rhei, az After Crying, a Djabe és a Solaris.
Másoknak meg nyilván mások fognak beugrani. Annak megfelelően, ki mit hallgat; illetve, hogy ki mennyire művelte ki magát az előző évszázad második felének megkerülhetetlen klasszikusait illetően. Mindez persze nem véletlen és mesze nem előzmény nélküli összefüggéshalmaz, hiszen az egykori nagy újítók úttörő munkásságából mára már stílusok és alstílusok százai alakultak ki.
Kicsit hasonlóan ahhoz, mikor 1991 nyarán interjút készítettem a Leukémia együttes tagjaival, akik a „Kívül” című kazettájuk kapcsán lelkesen mesélték az olyan hatásaikról, mint a Prong, a Primus vagy a COC. Miközben én meg csak csendben meredtem magam elé, hogy a KC „Red” albuma vajon miért nem hangzott el, azonnal, elsőként…, majd egyből utána a Black Sabbath „Master Of Reality” LP-je?
A felsorolt művészek sokszínűsége egyet azért mindenki számára biztosan elárul, hogy a Ghost Toast muzsikájának befogadása feltétlen megkíván némi nyitottságot. Akik beszorították magukat két-három stílus alapvető jegyei és jellemző hangszerelései közé, nem biztos, hogy azonnal tudják majd venni a lapot. Miként a finom üzenetek esetében is azok indulnak előnnyel, akik rendelkeznek némi önálló gondolatisággal, nem csak a hétköznapok primitív szekértábor-logikája mentén képesek létezni és a dolgokat (félre-)értelmezni.
A zenei elemzést ezért most messze nem tartom fontosnak, mert miként a Ghost Toast szerzemények társadalmi, társadalomkritikus üzenetei is felnőtt, okos hallgatókat feltételeznek, a zenei gyökerek és a párhuzamos művek kibogozását is érdemes a nagyérdeműre hagyni. Ugyanis nem direkt nyúlásokról van szó, még csak nem is feltétlen nagyon hasonló hangszerelésekről, hangképekről, harmóniamenetekről; hanem jóval inkább egy, a hőskorban gyökerező gondolkodásmódról, mely a zenei önkifejezést nagyon komolyan veszi. Egy művészeti minőségről, mely valódi gondolatokkal rendelkezik, épp ezért nem szorul didaktikus szöveg- vagy konferálás elemekre, miként a közönséget hétről-hétre bűvölő bértollnokokra sem.
Mivel a magam részéről mindig is többre tartottam egy zenemű hangulatát, illetve szellemiségét, a hangszeresek virtuozitásánál vagy a zeneszerző stílus- és zeneelméleti matekozásánál, bármennyire is komplex és érdekes dalszerkezetekről is lett légyen szó, örömmel adom át magam a zenei élmény által kiváltott utazásnak. Feltéve, ha a mutatvány képes bármi ilyesmit kiváltani. Feltéve, ha nem öncélúan húz magával a sötétbe. Hanem az érzelmi hullámzás tart valahová, mikor a végére legnagyobb ördögi dráma is megváltásban, katarzisban oldódik fel.
Szerencsére a Ghost Toast legénysége mindezt tudja, sőt zsigerből hozza. Mindenféle mesterkéltség nélkül, lazán vezetik elő a zeneileg magas szintű, „utazós” kompozícióikat. Melyben bár még a rendkívül színes stílus-kavalkádnak is megvan a maga dramaturgiája, mégsem izzadságszagú, mégsem szájbarágós. Hosszú és tartalmas szerzeményeiket hallva egy másodpercig sem érzed magad lenézve. Se hülyének nézve. Nem blöffölnek, nem kamuznak, nem megúszós öncélú virtuózkodásban utaznak az előadók. Ugyanis a srácok nem kérkednek a képességeikkel, hanem használják azokat. Céltudatosan, az adott kompozícióknak és azok üzenetének alárendelve a zenei építményt, a hangszerelést, a zeneelméleti- és hangszeres tudást.
Rózsavölgyi Bence gitáros, Stefán János basszusgitáros, akusztikus gitáros, billentyűs, programozó, Pusker János csellista, billentyűs, és az új fiú, Cserős Zoltán dobos, programozó egyaránt urai a helyzetnek, akik magabiztosan képesek világszínvonalúan megvalósítani a zenei vízióikat.
Szilárd meggyőződésem, hogy a Ghost Toast legénysége az eddigieknél sokkal nagyobb médiafigyelmet érdemelne. Már csak azért is, mert a „Shade Without Color” CD-n hallható szerzemények és felvételek vannak annyira erősek, okosak és karakteresek, hogy megfelelő zenepedagógus vezetésével még a következő zenésznemzedék edukációjához is simán felhasználhatók.
Személyes kedvenceim az albumról a „Millenium Bell” árnyalt sokszínűségét idéző tizenkét perc feletti mű, a „Chasing Time”. Az okos építkezéssel haladó kompozíció még zeneszerző füllel is míves remekműnek számít, a részek az egészben való feloldásának csodás iskolapéldája; mely talán a Ghost Toast művészetének esszenciájaként is felfogható. Aztán bivalyerős még a poszt-utópisztikus hangulatban daráló „Deliberate Disguises”. Referenciaként lásd az 1984-es „Végtelen történet” / „The Neverending Story” filmet. (Giorgio Moroder és Limahl csodás betétdalát sem feledve). Szintén telitalálat a csángó dallamokkal fűszerezett „Rejtekből”. Utóbbi hangulata annyira passzol Ady Endre „A perc-emberkék után” című verséhez, illetve annak részletéhez, Bujtor István előadásában, mintha mindig is együvé tartoztak volna. Az ilyen ihletett pillanatokért érdemes alkotni, illetve odaszántan nekiülni és jó minőségű zenét hallgatni.
Kérem a következőt!
