Rózsa Zoltán gitáros régi motoros a rockszakmában. Tehetségét eddig többek között a Gordius, a Kontinens, a No5, a Pandora, a Broadway, a Tompox, a Kugli, a Vírus, a G12, a Pannónikum, a P. Mágnes és a Trust Saga Tribute Bandben kamatoztathatta.
Zolival a készülő Kugli könyv kapcsán kezdtünk beszélgetni. Az első részben a kezdetekről és a korai zenekarokról emlékeztünk meg, majd az élet nehézségei kerültek szóba, mígnem eljutottunk a Kugli 2010-ben átalakuló, megújult formációjáig.
Mutatkozz be, kérlek!
Rózsa Zoltán vagyok, 1967-ben születtem Budapesten, a XIII. kerületben, a Szabolcs utcai kórházban. Tősgyökeres fővárosiként nőttem fel, és már egészen fiatalon magával ragadott a zene világa.
Volt a családban, rokonságban előzménye a zenélésnek, művészpályának?
A zene szeretete családi örökség. Nagymamám rajongott a komolyzenéért, és szívesen ült zongorához; az otthoni muzsikálás természetes része volt a mindennapoknak. A bátyám, Márton István, a rádió gyermekkórusában énekelt, több alkalommal az operában is fellépett világhírű énekesek oldalán. Bár később más irányt vett az élete, a zenei közeg meghatározó élmény maradt számomra.
Mikor és hogyan találkoztál a rockzenével?
Az általános iskolában egy barátom révén jutottunk hozzá néhány Queen lemezhez. Az első a News Of The World volt, majd következett A Night At The Opera. Tátott szájjal hallgattuk őket – elementáris élmény volt. Ott dőlhetett el végérvényesen, hogy nem a lakodalmas zene lesz az én utam. Nem sokkal később berobbant az AC/DC-láz, és azzal minden a helyére került.
Miért pont a gitár?
Az AC/DC-hatás nyomán számomra a gitár vált a legizgalmasabb hangszeré. Döntésemet nem csupán a lelkesedés vezérelte: a gitár praktikus választásnak is bizonyult, hiszen viszonylag könnyen hozzáférhető, megfizethető hangszer volt, és az otthoni gyakorlás sem járt elviselhetetlen hangerővel. Az „elérhető ár” persze a kor viszonyai között értendő – számomra ez egy bolgár gyártmányú Orfeus-t jelentett, miközben a nyugati hangszerekről legfeljebb csak álmodhattam. Abban az időszakban szinte mindenki gitározni akart. Nap, mint nap jelentek meg új felvételek olyan előadóktól, akik máig meghatározó alakjai a könnyűzenének. Különösen nagy hatással volt rám David Gilmour, Steve Lukather, Steve Rothery, Ian Bairnson és Steve Morse, Ian Chrichton játéka. Ők a legnagyobb kedvenceim, de lemezgyűjteményemben számos további kiváló gitáros munkássága is megtalálható.
Melyik volt az első zenekarod?
Az első komolyabb formációm a gimnáziumi évek alatt működő Gordius együttes volt. Több akkori zenésztársam később figyelemre méltó pályát futott be a művészvilágban. Vidovszky György rendező, Fűzfa Zoltán – Kiss Forever Band, Mihalik Attila „Cactus”. Ez az időszak számomra a tanulásról, kísérletezésről és az első igazi színpadi tapasztalatokról szólt.
Készült, maradt fenn abból az időből valami felvétel?
Igen, maradt néhány koncertfelvétel ebből az időszakból. Számomra kedves emlékek, de inkább személyes archívumként őrzöm őket – nem a nagyközönségnek szánva.
Miként folytatódott a pályafutásod?
A katonaság után a Kontinens zenekarhoz kerültem, ahol megszereztem a hőn áhított ORI-vizsgát, amely hivatásos előadóművészi státuszt biztosított. Tíz héten keresztül vezettük a Petőfi Rádió Rock gyermekei slágerlistáját, több televíziós és rádiós felvétel, riport és élő adás is készült velünk. A válogatáslemezre azonban végül nem kerültünk fel: a Bonanza Banzai menedzsmentje sikeresen lobbizott a kiadónál, így ők kapták meg a helyet az albumon. A szerződésben szereplő összegeket kifizették, de a megjelenés elmaradt. Ígéretet kaptunk egy későbbi kiadásra, amely végül nem valósult meg.
Megvan még a felvétel?
Igen, az interneten is megtalálható. A dal címe Túl kell élni, egy rettenetesen rossz VHS videóról lett digitalizálva, de legalább megvan. A későbbiekben újravettük ezt a számot egy másik felállásban, ez szintén megtalálható a legnépszerűbb videómegosztón.
Melyik volt a következő együttesed?
A Kugli előtt számos zenekarban játszottam, különböző stílusokban. Az igényes rockzenét kedvelők számára talán ismerősen csenghet néhány név: No5, Pandora, Broadway, Tompox. A No5 egy feltörekvő rockzenekar volt, amelyben Somogyi Józsi énekelt, a billentyűs poszton pedig a sajnálatosan fiatalon elhunyt, kivételes tehetségű Csókássy Ervin játszott. A ’90-es évek elején intenzív időszakot éltünk: számos koncertet adtunk, televíziós felvételen is szerepeltünk, és aktív, pezsgő zenei élet vett körül bennünket. Később a Broadway formációban ismét Józsi töltötte be az énekesi szerepet, akkor azonban én már nem voltam a zenekar tagja. Gyermekeim születését követően egy új üzletág felépítésére koncentráltam: az elsők között kezdtem el lézergravírozással foglalkozni Magyarországon, így a zene egy időre háttérbe szorult.
Meddig tartott a szilencium?
2004-ben tértem vissza komolyabban a zenéléshez a Pandora együttesben, ahol ismét kiemelkedő felkészültségű zenésztársak vettek körül: Lovas Jani, Kálmán Gyuri, Nagy Zoli és Antal Gabi. Repertoárunkon a P. Mobil, a Dinamit és a P. Box dalai szerepeltek, és meggyőződésem, hogy előadásainkkal méltó módon járultunk hozzá e zenekarok örökségének életben tartásához.
2006-ban komoly egészségügyi megpróbáltatások következtek: két szívinfarktust kaptam, majd az év végén életmentő műtéten estem át. A felépülés hosszú és fokozatos folyamat volt. Ebben az időszakban kezdtük újra rögzíteni a Kontinens dalait, amelynek köszönhetően csatlakoztam a Tompox együtteshez. Kezdetben a Solaris szerzeményeit játszottuk, majd saját dalok és további feldolgozások is bekerültek a repertoárba. Az első CD-n már nem én játszottam; akkoriban már a Kugli zenekar tagja voltam. Ugyanakkor a King Crimson Epitaph című dalának gitárfelvétele az én közreműködésemmel készült. Óriási élmény volt eljátszani ezt a számot, és Kiss Zoli énekteljesítménye valóban világszínvonalú. Ilyen tehetségű előadóknak a legnagyobbak között lenne a helyük; ha nem ide született volna, biztosan sztár lett volna valamelyik neves nyugati zenekarban.
Mikor és hogyan kerültél a Kugliba?
2010 tavaszán csatlakoztam a Kuglihoz, közvetlenül a második album lemezbemutatója előtt, mindössze két hetem maradt a felkészülésre. Éjjel-nappal hallgattam és gyakoroltam a dalokat; a két korábbi lemez anyaga szinte folyamatosan a fülemben szólt. Kezdetben az egyszerűbb szólamok jutottak nekem, hiszen a szólók jelentős részét akkor még az általam ma is mélyen tisztelt Gönczy Laci játszotta. Az Ady Endre Művelődési Házban tartott lemezbemutató máig élénken él bennem: telt ház, vibráló levegő, felszabadult öröm. Ott vált végérvényessé, hogy nem csupán egy zenekar tagja lettem, hanem egy történet részévé váltam, amely jóval előttem kezdődött.
Mennyire ismerted korábban az együttest?
1978-ban költöztünk Újpestre. A Könyves Kálmán Gimnázium akkoriban a kerület egyetlen gimnáziuma volt, így természetes volt, hogy ott tanulok tovább. Ott ismerkedtem meg a Kuglival egy osztálytársam révén, a nyolcvanas évek elején a Kugli Újpest sztárzenekarának számított. Kalózkazettákon hallgattuk a felvételeiket, koncertjeiket pedig valósággal faltuk. Ezek az estek egyszerre voltak színházi előadások, punkba hajló lázadások és kőkemény rockbulik. A helyi fiatalok számára a zenekar több volt egyszerű együttesnél: identitást és menedéket jelentett.
Megvannak még azok a bootleg kazetták, esetleg azóta már digitalizálva?
Sajnos nem rendelkezem ezekkel az anyagokkal. A válásom során a volt feleségem úgy döntött, hogy visszatartja, illetve eltávolítja azokat az emlékeket, amelyek számomra különösen fontosak voltak. Ennek következtében a korai, saját készítésű felvételeim sem maradtak meg, ahogyan a plakátok és újságcikkek is elvesztek az idő során.
Mik voltak tőlük a kedvenceid?
Különösen a későbbi korszakuk áll hozzám közel. Néhány dal abból az időszakból a harmadik albumra is felkerült – számomra Hit, remény és szeretet és az Átkozott pillanat különösen meghatározó. Ezekben a számokban sűrű, megfoghatatlan feszültség és őszinteség vibrál, ami újra és újra visszahív.
Melyik Kugli-formáció működött, mikor csatlakoztál?
Az akkori felállásban Gönczy Gábor dobolt, Gönczy László gitározott, Vrana Tamás basszusgitáron játszott, az énekes Ifj. Bíró György volt. Dudinszky Zoli billentyűsként a lemezbemutatót követően csatlakozott a zenekarhoz. Ez a korszak alapozta meg azt az örökséget, amelyhez később én is kapcsolódhattam.
Véleményed szerint mi a Kugli jelentősége a magyar kultúréletben?
Elöljáróban szeretném hangsúlyozni, hogy az alábbiak az én szubjektív meglátásaim. Véleményem szerint a Kugli a ’80-as években egy markánsan punk szemléletű zenekarként működött. A „csöves korszakban” olyan együttes volt, amely identitást tudott adni a külvárosi, munkás fiataloknak: azoknak, akik gyárakban dolgoztak, élték a mindennapjaikat, nem tartoztak a kifejezetten lázadók közé, ugyanakkor nem is kívántak beilleszkedni a kispolgári mintákba. A zenekar igazán sikeres időszaka egyértelműen ehhez a korszakhoz köthető. Zeneileg egyszerű, sallangmentes megszólalás, szókimondó szövegek és a hétköznapi problémákat tematizáló dalok jellemezték őket. Amikor azonban egy igényesebb, technikailag kifinomultabb zenei irányba mozdultak el, és professzionálisabb színpadi produkciót kezdtek nyújtani, mintha elveszítették volna korábbi pozíciójukat. A régi rajongók a korábbi hangzást és attitűdöt hiányolták – ez a jelenség a mi generációnk esetében is megfigyelhető volt –, az új közönség pedig nem feltétlenül tudott kapcsolódni a zenekar múltjához. Úgy gondolom, egyértelműbb irányválasztásra és következetesebb építkezésre lett volna szükség. Álláspontom szerint a rockzene a ’80-as évek végére, illetve a ’90-es évek elejére részben éppen emiatt veszített lendületéből. A műfaj egyre inkább a technikai kifinomultság és a zenei komplexitás irányába mozdult el, sok esetben már-már a klasszikus zene igényességi szintjét célozva meg. Ez a fejlődés szakmailag vitathatatlan értékeket teremtett, ugyanakkor az átlagos hallgató számára nehezebben befogadhatóvá tette a dalokat. A könnyűzene bizonyos értelemben „túl nehézzé” vált. Ebben a közegben természetes reakcióként jelentek meg olyan irányzatok, mint például a grunge, amelyek tudatosan visszanyúltak az egyszerűbb, nyersebb, közvetlenebb megszólaláshoz. Ezek a stílusok ismét az ösztönösséget, az érzelmi hitelességet és a közvetlen kifejezésmódot helyezték előtérbe, válaszként a túlbonyolított, technikailag túlfeszített rockzenére. Amikor a Kugli ismét színpadra állt, lényegében hasonló folyamat zajlott le, mint korábban. Az első két lemez tudatosan a korai korszak dalaira és hangulatára épített: egyszerű, energikus, punkos–rockos szerzeményekre, amelyek közvetlenül kapcsolódtak a zenekar eredeti identitásához.
A harmadik album ezzel szemben már ambiciózusabb vállalás volt. Zeneileg és tartalmilag is többet kívánt nyújtani, összetettebb megszólalással és átgondoltabb koncepcióval. Személyesen közel áll hozzám, büszke vagyok rá, ugyanakkor üzleti szempontból elképzelhető, hogy egy tudatosan egyszerűbb, letisztultabb lemez szélesebb közönséghez juthatott volna el.
A Kugli valódi jelentősége abban állt, hogy képes volt megszólítani és képviselni egy külvárosi generációt. Megfelelő médiatámogatás mellett minden bizonnyal a meghatározó zenekarok között tartanánk számon a nevüket – a körülmények azonban másként alakultak.
Folytatjuk!
Képek: Rózsa Zoltán Archívuma, Feil Balázs, Kugli Archívum, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
