Soft Machine: Thirteen

Dyad Records

A hatvanas évtized végén a Soft Machine fontos szereplője volt a brit progresszív rock születésének, a műfajon belül is merész, avantgárd törekvéseivel kitűnt az amúgy sem átlagos mezőnyből. Sokat mozgott együtt a Pink Floyddal, mely akkor még Syd Barrett-tel, kicsit később David Gilmourral is hozzá hasonlóan zenei tabukat döntögetett. Ők is ahhoz a kisebbségben levő halmazban voltak, akik már nem annyira bluesalapú zenét játszottak.

Az alapító tagok közül már senki nem játszik a jelenlegi formációjában, hiszen Kevin Ayers basszusgitáros 2013-ban, Daevid Allen gitáros 2015-ben, Mike Ratledge billentyűs 2025-ben hagyott itt bennünket, egyedül Robert Wyatt dobos tartózkodik a látható világban, ám ő is visszavonult az aktív zenéléstől. Az egyik szerzemény viszont neki szól: a Waltz For Robert a címe ellenére cseppet sem keringőre emlékeztető pszichedelikus, fuvolacentrikus darab nyugodt ritmusalapokon ringatózik és ez az életteli fuvolajáték nagy lendülettel viszi előre zene folyamát. Daevid Allen szellemét is megidézték: egy 2001-ben felvett gitártémáját polírozták ki a felvételek kedvéért, így, ha a stúdióban alkalmazott trükkel is, de jelen van a Soft Machine egyik alapítója.

A kedvencem a The Longest Night, ami 13 perc, hatalmas hangszerszólókkal, elemi erejű dobkísérettel, a billentyűs alap pedig olyan, mintha a banda korai korszakából szalasztották volna. Az egész elég improvizatívnak hangzik, ugyanakkor stabilan áll a zenei váz, a hangszereknek szabad folyást adnak, legyen az gitár vagy fuvola. a témaváltások is nagyon a helyén vannak. Néha olyan érzésem, van, mintha egy francia újhullámos film aláfestő zenéjét hallanám.

A folytonosságot John Etheridge gitáros képviseli, aki 1975-ben lépett be a zenekarba, azóta minden mozzanatnál jelen volt, legyen az akár olyan album, amikor Soft Machine Legacy név alatt játszottak. Az anyag döntő részben az ő gitárjátékára épül, ez leginkább a jazz műfajba sorolható, de hallhatunk melodikus, ugyanakkor pszichedeliával átitatott témákat vagy nem idegen tőle egy-egy elborultabb, zajzene-szerű avantgárd futam sem.

Bár a gitár lényegesen nagyobb szerepet kap, a szaxofoné sem elhanyagolható, Theo Travis a fuvolát is megszólaltatja több helyen, nem csak a már említett szerzeményben. Ebből is látszik, hogy nem csak műfaji szempontból, hanem a hangszerelés oldaláról is nagyon gazdag ez az album. A vázoltakat stabilan alátámasztja a betonbiztos, technikás ritmusszekció, mely, ha kell, önálló éltere kel.

A Soft Machine úgy van jelen a huszonegyedik század derekán, hogy zenéje semmit nem változott a hatvanas években elkövetett produkcióikhoz képest. Mégis friss, energikus, virtuóz ez a zene, melyben megfér a jazz, a progresszív rock és az avantgárd. Ott a Time Station, mely teljesen fülbemászó tenorszaxofon-témával indul, utána megy át a legkomolyabb jazzbe. Kérem, még az ilyen is belefér az amúgy is kanyargós zeni világukba.

Jó olyan zenészekkel találkozni, akik a mai kalkulált világban fittyet hányva a szabályokra, alkotnak és játszanak. Október 22-én az OFF Kulturban élőben is meggyőződhetünk a zenekar zsenialításáról.

Dallista:

01.Lemon Poem Song
02.Open Road
03.Seven Hours
04.Waltz for Robert
05.The Longest Night
06.Disappear
07.Green Books
08.Beledo Balado
09.Pens To The Foal Mode
10.Time Station
11.Which Bridge Did You Cross
12.Turmoil
13.Daevid’s Special Cuppa