Végre, egy jó lemez, sóhajtottam föl az első végighallgatás után megkönnyebbülten. Mert hát ismét elővett a félelem, látva az előadót a borítón. A félelem attól, hogy megint pusztán hírnevére épített, öntörvényű pénzszivattyúba botlottam, amit dicsérni lehetetlen, szidni pedig szégyen. Én ugyanis nem állhatom a Red Hot Chili Peppers-t, sosem hallgattam őket, vagy ha mégis, abból rendszerint semmi jó nem származott. Hogy remek zenészek, az nem sokat nyomott a latban, bár Flea képességeit nem lehet nem elismerni; ha más nem, gondoltam, hát ez jó fogódzó lesz majd.
Persze, hogy nem lett az. Annyiban ugyan igazam lett, hogy ez valóban egy öntörvényű lemez, csakhogy abból a fajtából, amivel az elkövetője az egész mainstream zeneiparnak belengeti a középsőt. Flea ugyanis egy jazz-albumot készített.
Igen, jól hallottátok. Aki egyszeri Red Hot-rajongóként fülel bele, annak jó eséllyel fogalma nem lesz, mi történik: Flea mindenekelőtt trombitásként mutatkozik itt be, avatott kezű jazz-zenészek közreműködésével, és semmi nem áll távolabb tőle, mint az anyacsapat megidézése. Egy rendkívül elmélyült és elvont muzsikát képzeljetek el, amit ha mindenáron jellemezni kellene, akkor az avantgárd/ambient jazz kifejezés jutna eszembe. Ambient azért, mert gyakran száll alá a lemez szinte meditatív halmazállapotba, és avantgárd, mert legalább ilyen hangsúllyal jelennek meg rajta a jazz-ben szokatlan megoldások, mint pl. a kreatív effektezés, vagy mondjuk a szavalókórus.
Mindjárt a nagyzenekari hangolásra emlékeztető bevezető után ízelítőt kap a hallgató mindebből a Plea (már ez is milyen poén, nem?) című nótában, mely klasszikus jazz jellege mellé tulajdonképpen egy humanista kiáltvány is egyben. Kifejezetten igényes zenei alapok élvezhetőek itt, okos ritmusokkal és harmóniákkal, bár az a különös, kissé nyugtalanító hangulat, ami a korong jelentős részét uralja, rajta hagyja lenyomatát a nótán. Na, ezekre az alapokra kántál Flea jelszavakat fennhangon, görög tragédiákból ismerős férfikórussal lekísérve. Nem olyan jazz ez, ami kiváló háttérként szolgál egy elegáns étteremben elköltött, zavarba ejtően drága vacsorához – inkább olyan, amitől ahhoz támad kedved, hogy begombázz a Joshua Tree-nél.
Mindez hatványozottan igaz a második, Traffic Lights cím alatt futó szerzeményre. Fleának szemlátomást esze ágában sem volt énekelni, az ilyen melót inkább rábízta a profikra – jelen esetben a radiohead-es Thom Yorke-ra. A képzeletedre bízom, milyen dal az, amiben az önmaga jogán is minimum bizarr Yorke képviseli a mainstream-et; akár egy acid jazz-be fojtott Radiohead. Kolosszális.
De, ami végképp megvett kilóra, ami után már tudtam, hogy ez a lemez nagyon bejövős, az a majd’ 11 perces Frailed. Itt minden figyelmeztetés nélkül átcsap a muzsika ambient-be, és lebegünk a pumpáló basszus és okosan, egyénien effektezett ütőshangszerek amalgámjában, miközben csodásan fura trombitadallamok csaponganak a fejünk fölött. Azonnal Steve Wilson és Tim Bowness szép emlékű projektje, a korai No-Man jut az ember eszébe – elementáris nóta, aminél a hossza ellenére föl sem tűnik, hogy instrumentális, nincs egyetlen unalmas pillanata.
A Morning Cry ismét más képet mutat: tőrőlmetszett, száraz és dinamikus jazz, mondhatni klasszikus megközelítésben. Minden hangszert érdemes külön meghallgatni, mert frenetikus, ahogy ezek az arcok a szénné alterált skálákból összerakott futamokat egységgé kovácsolják.
A Maggot Brain-ben ismét megérkezik Flea „üzenete” prózában is, valamint egy meghökkentően egyszerű és szívhez szóló, 6/8-os alapra tett trombitaszóló formájában. A zene annyira ambient, mintha valahonnan máshonnan emelte volna be egy algoritmus: a trombiták helyenként extrém módon effektezettek, ezzel csempészve be ismét némi groteszk hangulatot.
Wichita Lineman címen fut a második énekes szerzemény; ide Nick Cave varázsol valami utánozhatatlan, ugyanakkor kissé megfoghatatlan hangulatot. Maradunk az ambient vonalon, ezt a dalt már abból a bizonyos étteremből sem tiltanák feltétlenül ki – csak éppen azt nem engedi, hogy érzelmessé váljunk általa, a dallamvilág ehhez túlságosan fura.
A Thinkin’ Bout You az első, ami egyértelműen a romantika húrjait rezegteti, avagy profánabbul: itt jutott Flea eszébe, hogy mindenütt jó, de a legjobb izélni. Ezzel együtt a nóta hajlamos elcsúszni az ember mellett; akkor már inkább a szintén dinamikamentes Willow Weep for Me a kiemelendő, ami morbid basszus-szintijével és trombitaszólamával kicsit olyan, mintha egy Chris Cornell-szerzemény elvetemült feldolgozása lenne.
A végére pedig visszakanyarodunk azt avantgárdba a szabadságvágy kiáltványaként is értelmezhető Free as I Want to Be szelíd betonozásával, ami hangulatos lezárás, minden őrült effektjével és makacsul ismételgetett – ezúttal éneklő – kórusával együtt. Azt a gitárszólót pedig nem feledem egy ideig: nekem a néhai Alan Holdsworth világát idézte meg, egyébként már nem először a lemez hallgatása során.
Egészen felvillanyozódtam, mire idáig elértem. Lelkesedésemben kívánni kezdtem lehetetlenséggel határos dolgokat; olyanokat, hogy bárcsak rohadt sokan rákattannának erre az albumra; bárcsak ugyanolyan hatékonyan működne a marketinggépezet, mint az instant szarkupacok esetében szokott; hogy bárcsak marha nagy sikere és visszhangja lenne, világturnéval, miazmás. Hogy legalább hallgatna végre valamit a jónép, ami a változatosság kedvéért építi és pallérozza az ízlését. De persze a második percben már kikacagtam saját magam. Tudom, hogy nem fog megtörténni. De neked, aki ezt elolvastad, azért ott az esély. Tegyél szívességet magadnak, és hallgasd meg figyelemmel ezt a kiváló korongot!
