Három korszakos életmű, három elkötelezett formáció és ismét teljes dicsőségükben ragyogtak a hazai rocktörténelem legfényesebb állócsillagai. 2026 utolsó szeptemberi szombatján a fővárosban gyűltek össze a műfaj legkitartóbb rajongói és legkiemelkedőbb képviselői, hogy nagyjából öt órán keresztül emlékezzenek néhány felejthetetlen példaképre és barátra a legnagyobbak közül.
A magyar rocktörténetnek van néhány minden vitán felül álló legendája, illetve életműve. Ezek közül most hármat idézett meg a kollégánk, Hegedűs István által összehozott Rockcsillagok Útján Fesztivál. 2026. szeptember 26-án a fővárosi STENK-ben gyűltek össze Török Ádám, az Omega és Tunyogi Péter tisztelői, ahol a három rendkívül értékes repertoárból olyan együttesek válogattak, amelyek már szintén túl vannak azon, hogy bárkinek is bizonyítaniuk kellene.
Az estet a Völgyi Bécó vezette miskolci Mini Art-űr nyitotta. Ők nem elég, hogy évről évre egyre jobban játsszák a Mini és a RABB örökzöldjeit, de ráadásul időről időre előásnak olyan kevésbé ismert gyöngyszemeket is, mint mondjuk a Misztikus utazó album Blueskrém-je. Szintúgy Ádám kísérletező, újító oldalát idézik az olyan átdolgozások, mint a Kereszteslovag 2026, ami kellően mai és dögös lett – gondoljunk csak a Mediterrán dreams CD Andalúz éjszaka című tételére! Ez az, amikor egy tribute banda az adott előadó szellemiségét is megidézi, nem csak mások számait játssza jól vagy rosszul.
A második fellépő a nagyszerű Omega Testamentum volt, amelynek besorolásával még most is bajban vagyok. Leginkább egyfajta utódzenekarnak tekinthető, amelyben a legendás dobos, Debreczeni Ciki viszi tovább a stafétát ifjabb muzsikusokkal. Az ötösfogat műsorában megvannak az eredeti dallamok és stílusjegyek, de szintén nem ragaszkodnak szolgaian az albumverziókhoz, hanem a művészek stílusát, egyéniségét is beleépítik a produkcióba. A Testamentum zenekar koncertjeinek nagy erénye, hogy a nagyjából 65 éves életmű szinte minden szegmenséből válogatnak. Így elhangoztak a beatkorszak nagy slágerei, a hard rock és space rock idők emblematikus örökzöldjei, vagy az Égi jel: Omega CD Meghívás (Fényből született lány)-a. Miként a gyakorlatban leginkább Kóbor Mecky szólólemezének tekinthető Testamentum album tételei, például a Mennyben az angyal vagy az Álomszínház sem maradtak ki a szórásból. Mi több, az Omega Testamentum egyik saját dala, az Őrizzük a lángot is műsorra került. A koncert vizualitásában a régi omegás fiúk is megidézésre kerültek, miközben Mecky összetéveszthetetlen éneke is felcsendült felvételről. Így abszolút kerek egész volt az élmény, senki sem távozhatott elégedetlenül.
Végül a Tunyó Öröksége zenekar szántotta fel a színpadot, méghozzá rendhagyó felállásban, hiszen ezen az estén Gál Gábort Somogyi Remig helyettesítette. Rudán Joe és Varga Miklós személyében pedig két olyan autentikus előadó és egyben nagyszerű hang állt még pluszban a mikrofon mögé, akik annak idején sokat énekelték Tunyó klasszikusait. Hiszen a P. Mobil és a P. Box egykori frontembereiként, – illetve Miki a legendás rocktenorok egyikeként is – számtalanszor állt, álltak Tunyogi Péter mellett – vagy éppen a helyén. Lassan közhelyszámba megy, de attól még igaz: sokan látjuk és halljuk úgy, hogy a Tunyó Öröksége mára már jobban és hitelesebben interpretálja a klasszikus P. Mobil kompozíciókat, mint az anyazenekar jelenlegi formációja vagy a különféle klónok, másoldák.
Mindez két okból fakadhat. Egyrészt, mert minden poszton profik állnak – beleértve a meghívott sztárvendégeket és a helyettest is –, jelen esetben Joe, Miki és Remig szabályosan remekeltek a deszkákon. Az érme másik oldala pedig az, hogy a Tunyó Örökségében olyan szív van, ami nélkül egész egyszerűen nem lehet Tunyogi Pétert hitelesen idézni, felidézni. Márpedig Kovács Bence Armand vagy Balázs Patrik tipikusan olyan arcok, akiknek elhiszed, hogy valóban komoly ügyként kezelik Tunyó emlékezetét. Külön pacsi jár a színes műsorért: a Zuhanás az ég felé című saját emlékdal mellett ugyanis felcsendültek a Tunyó-érintettségű P. Mobil, Tunyogi Band, Piramis, Időgép és Kormorán kompozíciók, valamint az eredetileg P. Box szám, A zöld, a bíbor és a fekete mobilos verziója. Még némi Beton, Korona vagy Pardon, és teljesen kerek lett volna a kép – de ne legyünk telhetetlenek! Egy fesztiválba így is bőven elég volt ennyi klasszikus, főleg három ekkora torok közt megosztva.
A látványra, a fényekre, illetve a kivetítésre egyetlen szavunk sem lehetett, a vizuális élmény tökéletesen kiszolgálta a produkciókat. A hangzással viszont néhol már akadtak problémáim. Míg a Mini Art-űr bulija a hangosítást tekintve gyakorlatilag hibátlanul, kristálytisztán ment le, az Omega Testamentum elején eléggé elmásztak az arányok. Ráadásul a második koncert olyan hangerővel dörrent meg, hogy a színpad előtt videózva a hang szinte használhatatlanná vált: annyira bömböltek a mélyek, hogy a digitális limiter azonnal lefejezte a dinamikát.
Ugyanez a hangerő-probléma jellemezte a Tunyó Örökséget is, azzal a különbséggel, hogy a hangszerek mélyeinek túlvezérelt aránya mellett itt-ott szinte teljesen elveszett a vokál és a szólóének. Persze jómagam sem vagyok már mai gyerek; nyilván összeszedtem már némi halláskárosodást az eddigi, durván négyezer koncert alatt elszenvedett decibelektől. Mégis akadtak pillanatok, amikor csak a belső magnómból tudtam odagondolni egy-egy sort vagy szót, mert érteni egész egyszerűen nem lehetett – hiába láttam közvetlen közelről, milyen gyönyörűen, tisztán artikulál Ézsiás Peti vagy éppen Varga Miki. Viszont a szintén ex-mobilos Gulyás Máté príma dobszólója alatt, az addig kíméletlenül megküldött mélyek csitulásával kis időre feloldott a limiter, így a Pokolba tartó vonat után igazi felüdülés következett…
A ránézésre bő félházas rendezvényre hullámokban érkeztek és távoztak az emberek; a legkevesebben sajnos Gyugyó tisztelői, illetve a Mini rajongói voltak. Néhány emblematikus arcot hiányoltam is a nézőtérről – remélhetőleg jól vannak. Az omegás tábor azonban kitett magáért: Németországtól a Garay utcáig gyűltünk szépen össze újra. Ebben a körben most inkább a már egyre nagyobb számban felemlegetett, előrement, az égi közönséget erősítő barátok hiányoztak, mintsem a lusták vagy az érdektelenek. A mobilos keménymag megint csak szép számmal képviseltette magát, sokan vidékről vagy a határon túlról utaztak fel a Pestre a nagy buli kedvéért. Nagy találkozások, anekdotázások és újraegyesülések helyszíne volt az egykori Lovi. Utoljára talán a Világvége turnén, illetve az Égi Zenekar Fesztiválon láttam egységesen együtt ennyi hiteles örökmozgót. Valamint nagy-nagy örömünkre további zenészek és egyéb szakmabeliek is tiszteletüket tették, hogy megemlékezzenek elhunyt szeretteikről, kollégáikról. Jó volt látni, hogy milyen sokaknak fontos még mindig Gyugyó, Füles, Doxa, Mecky, Laci, Misi, Tunyó, Samuka vagy Pityi egykori barátsága, szellemi hagyatéka és művészi öröksége.
Mivel öncélú magamutogatásra itt nem volt lehetőség, sem a régi bolsi sajtót és a megbízhatatlan ügynökjelentéseket felkérődző önjelölt rocktörténészek nem jelentek meg, sem a narcisztikus megélhetési rockerek nem zavarták köreinket, így e tiszteletteljes megemlékezésből hamar egy felszabadult baráti buli, valódi örömünnep kerekedett. Amely közben és után még hosszú órákig beszélgettek, beszélgettünk szeretteinkkel, szeretteinkről, az elmúlt huszon-harminc vagy még több esztendő mélyen bevésődött emlékezetes pillanatairól. Valódi történésekről, valódi emlékekről, valódi barátokkal, valódi emberekkel, valódi emberekről. Miként a néhai Németh Oszi igencsak találó szavajárása volt: „Tudod, én ott voltam!” Akkor is és most is – tehetnénk hozzá mindannyian, akik hűségesen őrizzük a lángot. Folytassa, STENK!
Videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Fotók: Fazekas Dániel Fada
