Deep Purple/Mother’s Cake a Papp László Sportarénában - 2023-07-16

A világ legjobb Deep Purple „cover” zenekara, avagy mi volt Anyuci tortájában

Vannak megismételhetetlen pillanatok az életben. Egy részéről sajnos csak akkor tudjuk meg, hogy nem lesz ilyen többé, amikor már túl vagyunk rajta, és vannak olyanok, amelyekről már előre tudjuk, ez lesz az utolsó. A Deep Purple mostani koncertje sokaknak – köztük nekem is – az utóbbi kategóriába tartozik, és amennyire öröm, hogy részese lehet az ember egy ilyen eseménynek, legalább annyira szomorú, hogy valami szépen lassan, de végérvényesen lezárul. Testvérek között is legalább ötvenöt év telt el az első lemezük megjelenése óta, ám az akkori csapatból ma már csak Ian Paice (dobok) maradt hírmondónak. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sokszor, sokféle felállásban láthattam őket, és a vasárnapi koncert alatt az jutott eszembe, hogy a Purple tényleg olyan, mint egy kiterjedt család, ahol az új rokonok ugyanannyira lojálisak a hagyományokkal szemben, mint a régiek. Sőt!

Másrészről az idő is furcsa találmány, és könnyen becsapja az embert, hiszen a klasszikus II. felállásból még mindig színpadon álló Ian Gillan (ének) – Roger Glover (basszusgitár) és a már említett “Paicey” mellett, a hasonlóképpen rocktörténeti ikon Don Airey is már 21 éve tagja a válogatottnak. Nem beszélve arról, hogy ki, kivel, hol és hányszor játszott együtt, illetve, hogy ez a négy zenész a 70-es és 80-as évek rock históriájának legalább az egy negyedét lefedte a felbukkanásaival. Nagy túlélők, akiket tucatszor temettek, és ténylegesen sokszor a sírból hozták vissza a bandát, mert Gillan nélkül nem lehet – mondták anno (1973), de lehetett. Blackmore nélkül sem lehet (1975), de mégis lehetett. Aztán már Blackmore-ral sem lehetett (1994), de Lord nélkül semmiképpen (2002). Vagy mégis? Végül a legújabb, hogy Steve Morse – aki bármilyen furcsa, de valójában hosszabb ideig volt DP tag, mint Blackmore – családi okok miatt (felesége halálos beteg) nem folytatta. És még most is, és még így is megy tovább a show. Miért? Erre a kérdésre a tegnapi koncert adta meg a választ.

Előtte azonban vegyünk egy szeletet Anyuci tortájából!

Ausztriáról, és azon belül is a tiroli régióról sok sztereotípia beugrik az embernek: jódli, bőrnadrág, havasi gyopár, téli olimpia, és hogy nincsenek kenguruk (!), de az utolsó utáni dolog lenne a pszichedelikus space rock, ami az eszembe jut. Pedig az előzenekar szerepét betöltő Mother’s Cake, innsbrucki székhelyű csapat, és Ferenc Jóska pofaszakállára mondom, nagyon is érzik ezt a stílust. Nyilván nincs igazán új még az osztrák nap alatt sem, de a csapat klassz elegyet képez a hetvenes évek pszichedelikus vonala (Pink Floyd, Van Der Graf Generator) és a kilencvenes évek betépetten agyas zenekarainak (RHCP, The Mars Volta, RATM) munkásságából. A stylist-tal szívesen elbeszélgetnék, mert a srácoknak nem csak a “tortáját” sütötte anyuci, de láthatólag az öltözék nagy része is a mama ruhatárából került elő. Ettől függetlenül hatalmas lelkesedéssel és profin játszottak. A négy főre duzzadt, eredetileg háromtagú csapatból, hárman is énekeltek, köztük Jan Haussels dobos, aki kinézetre és játéktechnikában is kiköpött Taylor Hawkins (Foo Fighters R.I.P.) klón. A kedvencem mégis Benedikt Trenkwalter basszusgitáros, aki bármelyik hetvenes évekbeli amerikai filmben lehetett volna zsaru, a szemüvegével és bajuszával, ugyanakkor egy az egyben hozta a Flea (RHCP) féle őrületes funky slap technikát, és óriási átéléssel zenélt, csakúgy, mint a remek hangi adottságokkal, és ugyan szegényes technikai eszköztárral, de hatásosan gitározó Yves Krismer, valamint a billentyűs hangszereket és hangszíneket alkalomadtán gitárra cserélő, Raphaël Nay Quez is. Összességében jó kis bulit nyomtak, és aztán alázatosan, valamint rendkívül gyorsan elhagyták a helyszínt, mert ők is tudták – mint ahogyan a majdnem teltházas Aréna közönsége is –, hogy a mai este valójában csak egy csapatról szól, és az a Deep Purple.

Amikor Morse leköszönt, én is elgondolkodtam, hogy akarom-e még hallani őket az új gitárossal, hiszen kis túlzással már tényleg szinte csak egy cover (dale nélkül) zenekar áll a színpadon. Tavasszal azonban belenéztem a “TeCsövön” egy felvételbe, amin már Simon McBride gitározik a bandában, és olyan energiával tolta a Lazy-t, hogy azonnal elhatároztam, ezt a fickót élőben is látnom kell. Azt kell, hogy mondjam, egy pillanatra sem csalódtam. A Highway star nyitó akkordjaitól egészen a lezáró Black Night, Airey-McBride, hetvenes éveket idéző billentyű-gitár felelgetéséig, minden a helyén volt. Ez az ember tényleg egyéniség, és ráadásul számomra valahol Blackmore és Morse között helyezkedik el, elképesztő adag Gary Moore feeling-gel a kabátzsebében. Ránézésre egy “pofátlan utcagyerek”, aki csípőből tol mindent, és úgy színezi a blues alapú dalokat, mintha Chicago-ban nőtt volna fel. Ugyanakkor elképesztő technikai tudása és zenei alázata van. Nemcsak a kisujjában, de az összes többiben is ott van az utóbbi 40-50 év teljes technikai arzenálja, mégis a saját stílusában csepegteti őket a szólóiba. Sosem hallottam még ilyen brutális és csontszáraz Smoke on the Water-t, ilyen keményen blues-os Lazy-t, vagy éppen elszállós Black Night-ot. Imádom Blackmore régi dolgait, és mindig az egyik legnagyobb hősöm marad a játékával és az imidzsével együtt, de attól tartok – és milyen furcsa ezt leírni –, ebbe a bandába már be sem férne. Különlegesség volt az Anya (angolul kell olvasni!) bekerülése a programba (a mostohagyerek, ‘93-as The battle rages on-ról), de nagyot ütött.

Persze tudom, mindenki arra vár a cikk eleje óta, hogy Gillan milyen volt. Olyan. 78 éves öreg nagypapa, szemében rengeteg jósággal. A parkinson-os kézremegés látszott, a totyogó járása pont olyan, mint a magyar kórházak parkjaiban látható hasonló korúaké, de kit érdekel ez, amikor a Perfect Strangers végén felhangzik az ikonikus “I don’t want to taste your poison” sor, a Jézus Krisztus Szupersztárból, azon a hangon, amit annyiszor hallgatott az ember gyermekkorában. A műsor úgy volt összeállítva, hogy 5-6 percnél többet ne kelljen egyszerre színpadon lennie. Szólózott McBride, Airey és Glover is (utóbbi miértjét értettem is, meg nem is). Paice viszont nem vállalta, pedig volt Space Truckin’. Én az ő dobolását bármeddig tudnám nézni, de a 75 év rajta is meglátszott. Minden ott volt pontosan, a kezek azonban már láthatóan sokkal közelebbről és jóval erőtlenebbül ütöttek. Airey szólói mindig élményszámba mennek, és most is nagy zenei utazást tett. Korokban és stílusokban ugrándozni, neki érezhetően nem jelent problémát. Glover pedig a 78 évéből legalább tizenötöt letagadhatna. Fáradhatatlan mosollyal és a jól ismert mozgáskultúrájával lakta be a színpadot, majd a koncert végén ő maradt fent legtovább, integetve és megköszönve a rajongók szeretetét, talán Magyarországon tényleg utoljára.

Most válaszolnám meg a cikk elején feltett kérdést, hogy miért csinálják még mindig ezt az egészet. Mert ezek a “vénemberek” még most is imádják a zenét, és imádnak a színpadon lenni, még akkor is, ha már teli vannak az öregedés összes nyűgével. Biztos vagyok benne, hogy belül még mindig huszonévesek, és naponta újra és újra megírják az újabb generációknak örömet jelentő, When the blind man cries-t vagy Into the Fire-t.

Márai Sándor a Füves könyvében az alábbiakat mondja azzal kapcsolatban, miért is jó valójában embernek lenni, és itt élni ezen a bolygón: “És ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf -áramnak és a maláj nőknek, a földrengésnek és Lao-cénak. Mindehhez közöd volt, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza.” Én ehhez csak nagyon halkan és szerényen tenném hozzá, hogy talán sokaknak amiatt is, hogy még hallották a Deep Purple-t élőben játszani, és általuk részesei lehettek a zenetörténet egy igazán izgalmas szeletének. Remélem McBride-dal lesz még idejük egy jó ütős lemezt készíteni, de ha nem, már akkor is örökre tagjai a legendák csarnokának.