A második részben Jani bécsi éveit beszéltük végig, számos osztrák formációt érintve, miközben ismét szóba került Bencsik Sándor, illetve az olyan ismert magyar zenészekkel közös muzsikálások is, mint Tunyogi Péter, Angyal Károly vagy Auguszt Bárió. Nem hiszem, hogy létezne olyan magyar ember, aki ne vonhatna le értékes tanulságokat ebből az életútból – maradt bár kalandvágyból idehaza, vagy távozott külföldre a családja boldogulása érdekében. Azonban a rockerszív mindenütt ugyanaz marad, aki egyszer megfogott a valódi zene, beton biztos, hogy egy életre el fogja kísérni.
Kovács Balázs, egykori szervező, a Kugli közeli barátja úgy mesélte, hogy Simon Attilával együtt disszidáltatok. Jól emlékszik?
Nem vele, azt nem jól tudja. Attila csak később kért meg, hogy segítsek neki. Pár év múlva jött ki ahhoz a céghez, ahol én dolgoztam, mert ugyanaz a szakmája, mint az enyém: burkoló. Egy vagy két évet dolgozott nálunk, aztán átment egy másik vállalathoz.
Tudsz róla valamit? Többen is kerestük Attilát, hogy őt is megkérdezzük a Kugli-könyv kapcsán, de eddig sajnos nem került elő.
Ő is a XVII. kerületben lakott, mint én, aki Rákoskeresztúrra nősültem. De azóta már elvesztettük a kapcsolatot.
Egyébként visszatérve még kicsit Bencsikre: abban az időben, ha fordítva alakul, és én jövök ki előbb, mint Samuka, tudtam volna neki segíteni. Ugyanis én nemcsak a zenébe kapaszkodtam, és nemcsak gitározni tudtam, hanem volt mellette egy szakmám, egy működő szakmám. Míg Samukának nem volt. Ez volt a végzete. Mert ő csak a zenébe kapaszkodott, de itt Ausztriában nagyon jó muzsikusok vannak. Ide nem kellenek plusz zenészek.
Kőműves, festő, ács, burkoló – ezekre van az országnak szüksége. Akkor az volt a rideg helyzet, hogy ha nincs haszna belőled az államnak, az ország kidob. Én fürdőszobákat gyártottam, és az emberek a világon mindenhol szeretik a szép fürdőt. Mondhatjuk, ez volt a szerencsém. Nekem a Jóisten úgy segített, hogy miután kijöttünk, bejutottam egy jó céghez. De gyorsan azt is el kell mondanom, hogy ezek a vastörvények természetesen arra az időre vonatkoztak, ma már más a helyzet: Magyarország benne van az EU-ban, ha gondolsz egyet, bármelyik országba eltávozhatsz. Ha nem akarsz úgy élni, amit a hazai helyzet éppen nyújtani tud, akkor foghatod a családodat, és elmehetsz. Zöldhatár van. Átsétálsz, majd kapsz munkavállalási engedélyt, kurzusokat, nyelvtanfolyamot: angol, német, bármi, ami ott helyben szükséges. Abban is segítenek, hogy fizetik a lakhatást, amíg beilleszkedsz. Ma már nem olyan nehéz, mint anno volt.
Hogyan folytatódott odakint az életed?
Úgy, ahogy mondtam. Meguntam az otthoni helyzetet, és felelősen átgondoltam a lehetőségeket. Végül 1988-ban kijöttünk Ausztriába. Nekem burkoló a szakmám, a családomat abból tartottam el, hogy fürdőszobákat készítettem. Ez egy nagyon jó szakma. Ráadásul szinte nyelvtudás nélkül, rögtön bekerültem egy komoly céghez, majd tátott szájjal bámultam, hogy mennyire más minden, és mit tudsz elérni a munkáddal egy normális vállalatnál – ami odahaza elképzelhetetlen volt.
Például?
A legegyszerűbbre gondolj: hogy mit tudsz megvenni abból a pénzből, amit itt vagy ott keresel. A kettőt össze sem lehetett hasonlítani, ami akkor az osztrákoknál és otthon volt. Persze az egy egészen más világ volt, de én még most is azt látom, hogy Ausztria sokkal fejlettebb és nagyon más, mint Magyarország.
Ha már ismét szóba került: szerinted mi történt szegény Samuval? Mindenfélét összehordanak idehaza a nagyokosok, akik a közelében sem voltak. Baleset, öngyilkosság, vagy kidobták az ablakon? Illetve mit szólsz ahhoz a jelenséghez, hogy időről időre előkerül valami önjelölt rocktörténész, majd felkérődzi a pártállami narratívát Bencsikről vagy Radicsról, miközben titeket, a valódi kortársakat, barátokat, kollégákat, szemtanúkat szinte sosem kérdeznek?
Igen, én is olvasom ezeket: mindig kitalálnak valamit. Radics Bélát nem ismertem, de Samukát igen. Nem mondom, hogy a barátom volt, mert nem volt az. Valahol én is a konkurense voltam, ő ezt tudta, de nem félt tőlem. Sőt, volt, hogy felengedett a színpadra.
Hogyan?
Mondjuk, miután vett egy Yamaha gitárt, azt mondta: „Menj fel, próbáld ki!”
Gondolom, ő lentről hallgatta.
Igen, persze. Kipróbáltam a gitárt fent a Dési színpadán a P. Box zenekarral, Vikidál Gyuláékkal. Azt mondta: „Játsszátok el a Maradj a vonalban című számot!”
Tudtad?
Igen, mert nagyon szerettem a dalait, és szép sorban meg is tanultam őket. Visszatérve a történetekre: én mindig sokat olvasgatok, így azt is, amit összehordanak Samukáról, és nagyon sok a kamu, nagyon sok a félrebeszélés. Nem a lényeget mondják. Három héttel a halála után találkoztam a barátnőjével, pont ott pakoltam a Gerbeaud előtt, amikor megláttam.
Mi történt?
Gyorsan odaszóltam neki: „Szia, Mari!”
Megismert?
Persze. Rendszeresen feljártam hozzájuk, személyesen is ismertük egymást. Pont valami baj volt a bojlerűkkel, és megkért, hogy segítsek. Szóltam egy szerelő srácnak, majd felmentünk hozzájuk. Ott ült Mari, az apja és anyja, meg ott volt a kislány is. Sírva panaszolta el, hogy elmentek, és mi történt. Én akkor még nem azonosítottam magam ezzel az egész dologgal, mert még itthon voltam, és csak később kerültem hasonló szituációba kint, Ausztriában. Csak éppen nekem – mint mondtam – szerencsém volt, mert volt egy szakmám, míg neki nem: Samuka csak a zenébe kapaszkodott…
Személy szerint mit gondolsz: tényleg kidobta, egyáltalán kidobhatta-e az ablakon az após, mint azt sokan mesélik, vagy sem?
Samut nem ölték meg. Nem. El volt keseredve, nem találta a helyét. Tudod, ő egy lángelme volt, nem arra született, hogy egy lágerben mosogasson. De ez egy hosszú történet. Tudom, mert én is jártam ebben a cipőben. Szóval ő nem lett öngyilkos a szó hagyományos értelmében, hanem a barátnője úgy mesélte: kidobta a bőrdzsekijét, és kiugrott. Senki sem lökött ki senkit. A lágerben minden ember sokáig várt a sorsára, és Samu nem bírta idegekkel. Ráadásul ott rend volt, ha valaki kilökte volna, vagy bármi ilyesmi történik, az illetőt azonnal letartóztatják.
Az a lényeg, hogy Samuka nagyon el volt keseredve, mert nagyon sokat kellett volna várnia. Ugyanis azt mondták neki, hogy két vagy három évet kell még várnia, mire kimehet az USA-ba vagy valamelyik másik országba, amelyik hajlandó befogadni.
Ezzel nyilván nem volt szegénykém egyedül, hiszen más disszidensek is hasonló elbírálásról, illetve hosszas várakozásról meséltek.
Figyelj ide! Ha jött egy orvos vagy egy mérnök, ők nyilván más elbírálás alá estek, előnyt élveztek. Őket egy-két hét alatt elvitték a lágerből azok az országok, amelyeknek szükségük volt rájuk. Viszont te, aki mondjuk egy burkoló vagy kőműves voltál – a zenészekről nem is beszélve, mint szerencsétlen Samu –, legalább két évet kellett várj, mire mondjuk Kanadába, Amerikába vagy Ausztráliába elmehettél. Amikor tehát az emberek sorra kerültek, mindenki bement, és adtak egy interjút a nagykövetségen. Ott rákérdeztek, mi a szakmád, hány gyereked van, és hasonlók, majd annak alapján elkezdték nézni, hogy hol van hely. Addig meg maradt a lágerélet és az idegőrlő várakozás.
Magyarán szerinted Bencsik Samut ez a helyzet küldte végleg padlóra?
Nem volt kétkezi szakmája, ezért – mint már említettem – Ausztriában akkor nem maradhatott. Lelkileg egy nagyon törékeny srác volt. Biztos, hogy nem bírt volna ki két vagy három év várakozást, főleg a bizonytalanra, pláne zene nélkül. Képtelenség. Ezért is bosszant, amit vele kapcsolatban összehordanak. Amit ezzel kapcsolatban még el szerettem volna neked mondani, az az, hogy mindenki csinál ilyen-olyan megemlékezést, emlékkoncertet, de ez mind kamu, üzlet, pénzlehúzás.
Biztos vagy benne?
Igen, abszolút. Szerintem semmi más, csak pénzcsinálás a Bencsik-névből.
Nekem ezekről az utólagos nagy-nagy barátságokról mindig az orwelli történelemhamisítás jut eszembe: „Óceánia mindig is hadban állt Eurázsiával.” Mert ugye olyanok hangoskodnak a leginkább, és mutogatják magukat a nagyjaink ürügyén, akik teszem azt, évekig nem voltak beszélőviszonyban a néhai zenésszel, akik még csak az események közelében sem jártak soha, vagy még csak nem is éltek akkor.
De hagyjuk is, inkább beszéljünk arról, hogy miként folytatódott odakint a zenei pályafutásod?
A kinti első négy-öt évben, nagyjából 1993-ig csak dolgoztam. Megvolt ugyan a gitárom, és bár nagyon hiányzott a zene, de addig nem játszottam együttesben. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ebben az is közrejátszott, hogy közben nagyon vallásos lettem. Egy olyan közösséghez csatlakoztam, amely az egész világon jelen van, a Bibliából ered, a nevük Jehova Tanúi, és alá is merítkeztem. Én a mai napig ebben a vallásban vagyok, és nagyon sokat segített nekem abban, hogy igazi, őszinte ember maradjak, a családomat tisztességesen el tudjam látni, és a gyermekeimet tisztességesen fel tudjam nevelni. A Jóisten mindig segített nekem: kaptam tőle áldást, vezetést. Mert az életben nagyon sokat számít, ha valaki hisz valamiben. De nem mindegy, hogy miben vagy kiben: egy valóságos személyben-e, vagy csak kapaszkodik valamibe, ami nem tud neki segíteni. Én nagyon sokszor éreztem, hogy a Jóisten segít, és igazgatja az utamat. A mai napig tudom, hogy Isten nekem nagyon-nagyon sokat segített. Visszatérve a kérdésedre: odakint is nagyon sok zenekarban játszottam, miközben bejártam Bécs legszebb helyeit. Nagyon sok olyan helyre bejutottam, ahová csak osztrák zenészek szoktak járni, például színészek magánbulijaira.
Mondasz egy példát?
Igen, például zenéltünk öt és félezer ember előtt a Hofburgban, ami egy álomszép, csodálatos császári palota. Ott volt az osztrák tévé, felvették, leadták a műsort, és benne voltunk a híradóban is. Nagyon nívós zenészekkel sikerült tehát összejönnöm, de mire idáig eljutottam, még rengeteget kellett gyakorolnom. Mellette végig dolgoztam, mert muszáj volt. Az első lányunk háromhónapos volt, amikor kijöttünk, utána pedig megszülettek az ikrek. Összesen négy lányunk született, akikről gondoskodnom kellett. Az asszony nevelte őket, én meg keményen nyomtam a melót. Közben, miután Tunyó hazajött a hajóról – ahová a Mobil után ment –, engem is hazahívott körülbelül négy bulira a Balatonra és Budapestre.
Ez mikor történt, és melyik formáció volt?
Valószínűleg szintén 1993-ban – vagy kicsivel utána.
A Tunyogi Rock Band formációról volt szó, ahol ő énekelt, Závodi Janó és én gitároztunk, Kékesi „Bajnok” Laci basszusgitározott, és Döme Dezső, a Hobo Blues Band korábbi dobosa ütötte a bőröket. Tehát elhívott engem gitározni, majd amikor letudtuk a vendégjátékokat, Tunyó arra is megkért, hogy térjek haza végleg, és menjek a csapatba főállású gitárosnak. Nem vállaltam be, mert akkor itt már hivatalos munkahelyem volt és családi kötelezettségeim. Nem engedhettem meg magamnak, hogy tízezer forintért játsszak Magyarországon koncertenként, amikor odakint húszezer schillinget kerestem burkolóként.
Főleg úgy, hogy időközben banki kölcsönből autót és lakást vettem, és azok részleteit muszáj volt rendesen fizetni. Miközben a nejem nevelte a gyerekeket, nekem kellett az egészet fenntartani, amihez biztos kereset kellett. Persze boldog voltam, mert a Tunyogi zenekarban nagy közönség előtt játszottam és sikerünk is volt, de ez csak egy epizód maradt. Önmagában is büszkeséggel töltött el, hogy a Tunyogi Rock Banddel zenélhetek. Kicsit visszatértek a korábbi emlékek, amikor még mi kísértük őt. Amiből akár valami komolyabb is kikerekedhetett volna, ha másképp alakul. Viszont szó szót követett, Tunyóval többször beszéltünk telefonon is, majd én meg azt az ajánlatot tettem neki, hogy inkább ő jöjjön ki Ausztriába, és majd én segítek neki.
Konkrétan mire gondoltál?
Hát arra, hogy csinálunk egy jó kis csapatot, de persze utánjátszóst, mert itt nem lehet magyarul rockozni, meg nem is ismerik a magyar dalokat. De összerakni egy háromórás műsort ismert slágerekből – mondjuk a Status Quo és hasonló rockegyüttesek dalaiból –, egy olyan bulit el lehet adni.
Mit reagált erre Tunyó?
Gondolkodott egy újabb kinti körön, persze nem feltétlenül csak Ausztriában, de végül úgy döntött, hogy otthon marad. Így aztán nem lett a közös terveinkből semmi. Maradtak a helyi zenészek, velük kezdtem újra rendszeresen gitározni. Az első osztrák zenekarom az Excesius Rock Express volt. Egy öttagú banda, amellyel kétórás bulikat adtunk, az előbb már vázolt elv szerint: Deep Purple, Status Quo, Nazareth, Pink Floyd, Gary Moore-számokat tanultunk be, tehát nagyon jó zenét játszottunk. Aztán olyan csapatok következtek, mint a Night-Light nevű tánczenekar, és a Heidi Crew.
Utóbbiról mintha már hallottam volna. Mintha még magyar nevű srác is lett volna benne. Vegyes banda volt?
Nem, osztrákok. Pontosabban kint születtek, egykori jugó szülők gyerekei például. Miletich Viktor billentyűs hangszerek, Heresits Viktor basszusgitár, Zeka Zeka dob, és én, Balogh János voltam az egyetlen friss disszidens, a gitáros.
Bocs, hogy közbevágok, de a vallásod nem ütközött a rockzenével? Vagy eleve csak olyasmit játszottatok, énekeltetek, ami belefér?
De, voltak, vannak néha gondok. Viszont gondosan ügyelek arra, milyen zenét játszom. Tehát távol tartom magam a sátánista zenekaroktól, illetve szövegektől. Bizonyos esetekben meg eleve kizárt volt, hogy ilyesmi elhangozzon.
Mire gondolsz pontosan?
Szalonzenére, gálaműsorokra, hotelekre, kastélyokra, ünnepi előadásokra.
Az első igazán komoly megmozdulás a Sunshine Band volt, ami egy gálazenekar, egy number one produkció, igazi profi csapat. Velük jutottam be először a már említett csodálatos helyekre. Mindenhol és mindenkinél játszottunk, aki számít, illetve akkoriban számított. Rengeteg magánparti volt ismert osztrák színészeknél.
Meg rengeteg egyéb bennfentes buli: például a városházán, a bécsi polgármester privát partiján szolgáltattuk a talpalávalót. Kifejezetten nívós rendezvényeken.
Utána jött a Die Babenberger. Velük több évig játszottam, átlagban évi hetven bulink volt. Velük készítettünk stúdiófelvételt is, úgyhogy igen, abból az időből már van hanganyagom. Az volt az egyetlen olyan időszak az életemben, amikor szinte csak a zenéből éltem.
Vagyis?
Nagyon nívós helyeken léptünk fel, például Klosterneuburgban is. Annyi volt a fellépés, hogy egy darabig nem tudtam dolgozni, így egy kicsit a szakmámmal le is álltam. Aztán később mégis visszamentem a burkoláshoz, muszáj volt: ugyanis idővel Svájcba mentek turnézni a srácok, amit a családom miatt már nem tudtam vállalni, így kénytelen voltam a zenekarból kiszállni. Németországban még voltam velük játszani, de aztán visszatértem a munkához.
Miért döntöttél így?
Elsősorban a nyugdíjam miatt: a többszöröséről gondoskodtam így, mintha csak zenéltem volna.
Az előbb említettél egy stúdiófelvételt, pontosan miről van szó?
2014-ben készítettünk egy CD-t, amelynek az anyaga az interneten is meghallgatható.
Feldolgozásokat vagy saját dalokat?
Tizenhárom saját számot játszottunk fel, profi stúdióanyag, videóval.
Mi az album címe és pontosan mikor jelent meg?
Do bin I daham, és 2014. augusztus elsején jött ki.
Utána a Die Party Schurken, valamint a Wald4telSound következett, ott egy jó két évet töltöttem.
Párhuzamosan pedig egy magyar zenésszel játszottam – nem tudom, ismered-e – Auguszt Bárióval. Ő egy rendkívül tehetséges énekes és kiváló muzsikus.
Persze, az egykori A.D. Stúdió tagja. Nem is tudom, működnek-e még…
Kijött Bécsbe, ahol az Auguszt Bárió Band tagja lettem. Nagyon sok fellépésünk volt, sok jó koncertet csináltunk.
Csak magyarok voltatok, vagy vegyes felállással zenéltetek?
Auguszt Gábor Bárió, Miklós Miki, Andreas Fischer és jómagam.
Miket játszottatok, a Beatles-műsort?
Azt is. Mindent, amit ő kért. Meg persze saját dalokat is. Olyan is volt, hogy magyar partin játszottunk, amit ő szervezett, akkor egy csomó ismert magyar számot is előadtunk. Bárióval két hónapig minden hétvégén a bécsi Schönbrunn kastély kávézójában játszottunk finom háttérzenét.
Például?
Frank Sinatrát. Aztán szintén akkoriban volt még a Just Live Band, hasonló műsorral: híres rockdalok utánjátszásával.
Ha jól tudom, volt egy közös produkciód az egykori Missió, Su/Color, King’s Cross, Ozone, Classica, Ruff Stuff, Maniak Saint, ARC satöbbi frontemberrel, Angyal Karcsival is…
Angyal Karcsival érdekes módon találkoztunk kint, ugyanis ugyanattól a cégtől béreltük mindketten a bécsi lakásunkat.
Korábban is ismertétek egymást?
Többször láttam őt a Budai Ifiparkban a Missió élén, majd később más formációkkal is, így megvolt az emlékem, hogy ki ő. Személyesen azonban kint, Ausztriában ismerkedtünk össze. A zenéről viszont egy darabig egyáltalán nem beszéltünk.
Hogyhogy?
Mert tudtam, hogy a tudásom nincs akkora szinten, hogy csak úgy odalépjek hozzá, hogy csináljunk valamit. Ő már akkor is elképesztően jó zenészekkel, gitárosokkal dolgozott, kazettákat és CD-ket adott ki.
Gondolom, a híres Ozone-albumra utalsz most…
Igen, persze. Úgy történt, hogy 1994-ben átjöttek hozzánk látogatóba a nejével, Ilonkával, amikor az ikreink születtek. Nagyon kedvesen készültek: hoztak virágot, valamint az akkor friss CD-jét. Belehallgattunk, és valami fergeteges metal zene szólalt meg. Majd jött az ének, kitartott, magas hangokkal, angolul. Mondtam is magamban: ez hihetetlen teljesítmény!
Kicsit furcsálltam ugyan a zenekarnevet, hogy Ozone, de aztán megszoktam. Tudni kell, hogy a csapat csúcsszuper zenészekből állt, de a projekt kompletten Karcsié volt. Nagyon érdekes, ritmikailag rendkívül összetett zenét játszottak. Biztos emlékszel rá, még a Missióban volt mellette egy rendkívül jó gitáros, Cziránku Sándor. Ő egy teljesen sajátos, egyedi zeneiséget képviselt, játszott a Gépfolklórban és a P. Mobilban is. Nos, az Ozone hasonlóan különleges ritmusvilággal rendelkezett, miközben Karcsi olyanokat énekelt rá, mint a hőskorszakbeli Dio, a Rainbow-lemezeken. Konkrétan ledöbbentem.
Tudom, 1993-ban láttam őket élőben. Lehengerlő volt a produkciójuk, azóta vagyok Ozone-rajongó. Még magyar nyelvű kazettám és hivatalos osztrák turnépólóm is lett. Utóbbi persze csak addig, amíg ki nem nőttem… (nevetés)
Aztán eltelt körülbelül tíz esztendő. Ezalatt én a különféle zenekaraimat Karcsi próbatermébe vittem, mert ő a kiköltözése után fenntartott egy próbahelyet idekint, a Römergassén.
Hogyan ment egy ilyen próbahelybérlés akkortájt?
Odamentünk a zenekarral, odaadta a kulcsokat, ő ment tovább a dolgára, mi meg begyakoroltuk az aktuális műsorunkat. Végül sok-sok év után elkezdtünk a zenélésről is mélyebben beszélgetni. Azt mondtam neki: „Figyelj ide, Karcsi, itt vagyunk két magyar, te is itt élsz Bécsben, én is, hátha össze tudnánk hozni valamit…”
Mit felelt ő erre?
Karcsi azt mondta, hogy neki van két rockzenekara, az bőven elég. Inkább csináljunk egy olyan műsort, ahol megtanul világslágereket, mi pedig két gitárral kísérjük az énekét. Ehhez jött még az otthoni gépdobbal, billentyűkkel, MIDI-alapokkal feljátszott fél-playback alap. Megoldottuk: csináltunk egy demó CD-t, majd körülnézett, merre lehetne bulikat kötni. Túl sok fellépésünk nem volt együtt, nagyjából hat-hét hónapig csináltuk. Majd egyszer csak szólt, hogy lenne egy üresedés a saját zenekarában, és gitározzak inkább ott.
Mivel indokolta a váltást?
Azzal, hogy az a produkció teljesen élő, nagyon egyben van, és tökéletesen el tudna benne képzelni egy másodgitárost. Volt egy rettentő jó gitárosa, egy akkor huszonhét év körüli srác, aki a korához képest talán már túlképzett is volt. Szóval megtisztelő volt a felkérés, de végül mégsem mentem el, mert volt másik zenekarom. Ráadásul ők nagyon kemény metal zenét játszottak, ami nekem már enyhén szólva sok volt; én jobban elvoltam a régi, jól bevált rockslágerekből álló nosztalgiaműsorokkal. Ennek ellenére továbbra is összejártunk Karcsiékkal, mindig megnéztünk egymást, ki éppen melyik bandában játszik, hogyan és kikkel. Mindez egészen addig ment így, mígnem egy nap bejelentették a nejével, hogy eljött az idő, és hazaköltöznek.
Mit reagáltál erre?
Sajnálkoztam. Aztán amikor végleg hazautaztak, véget is ért a szorosabb kapcsolatunk. De igazából nem volt klasszikus közös zenekarunk, a duónk is csak rövid ideig működött – leginkább azért, mert óriási zenei távolság volt köztünk.
Megmondom őszintén, amit én csináltam a különböző formációimmal, az sehol sem volt Karcsi szintjéhez képest. Neki tényleg a kisujjában volt minden. Semmi olyat nem tudtam volna hozzátenni vagy a koncerteken nyújtani, amire ő azt mondhatta volna, hogy: „hú, ez most tényleg nagyon ott van”. Neki megvoltak a világbajnok gitárosai, megvoltak a kapcsolatai odahaza és kint is. Az osztrák zenészek is rendkívüli módon felnéztek rá.
Miért?
Leginkább a hangja miatt. Képzeld el: négy oktáv! És ez valódi volt, nem kamu. Akkora torok volt, a manus mindig akkorát énekelt, hogy szétszakadt a színpad. Nem létezett olyan magasság, amit ne tudott volna kiénekelni. Egyszerűen hihetetlen volt, azt énekelt, amit csak akartál. A Rainbow-tól a Uriah Heep-en keresztül a Deep Purple-ig bármit könnyedén megoldott. Én még ilyen univerzális embert nem láttam a színpadon. Ezért nagyon megtisztelve éreztem magam, hogy Angyal Karcsival játszhattam, mert ő már akkor is fényévekkel messzebb járt, és nagyságrendekkel többet tudott nálam.
Jelenleg kikkel muzsikálsz?
A mostani csapatom neve Supahödn, osztrák zenészekkel, mivel továbbra is itt élek Bécsben. Az én korosztályom, csupa hatvanpluszos muzsikus mind. Velük játszom most.
A végén még szeretném elmondani, hogy örülök neki, hogy megkerestél, és a készülő könyv kapcsán egy kicsit mesélhettem magamról, meg arról a hangyányi múltamról, ami Magyarországon adatott nekem zeneileg. Ezáltal lesz egy picike nyoma a történetemnek. Azután is, hogy itt, Ausztriában élek ’88-tól, ahol sok zenekarral játszhattam.
Minden magyar nevében mondom, nemcsak a magaméban, hogy nem könnyű, ha az ember rákényszerül, hogy elmenjen egy másik országba, és ott próbáljon boldogulni. A kint élő és dolgozó magyarok pontosan tudják, hogy miről beszélek: itt ötször-hatszor annyit le kell tenni az asztalra, mint egy született osztráknak. Ez mind a munkahelyekre, mind a zenekarokra igaz, egyszerűen többet kell bizonyítani. Nagyon kell hajtani, ha helyt akarsz állni egy másik országban, és el kell tudni viselni, amit egy külföldinek el kell viselnie.
Akármit csinálsz, sosem fognak teljesen befogadni. Akármit csinálsz, ha tízszer többet teljesítsz is, mint egy osztrák, megkapod a fizetésedet, de sosem fogják úgy elismerni, mint a sajátjaikat. Amúgy nem volt problémám ezzel, soha nem szégyelltem, hogy magyarnak születtem. Sőt, büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok. De ez egy olyan alapállás, amit tudni kell kezelni.
Van esetleg még valami, ami egyéb hátulütője volt a váltásnak?
Elmondom most tiszta szívemből: otthon sokkal jobban el tudtam volna viselni, hogy magyarul, az anyanyelvemen működnek továbbra is a zenekaraim, és úgy általában is az anyanyelvemen tudok beszélni. Ahhoz viszont, hogy az életben boldoguljak, meg kellett tanulnom egy idegen nyelvet, majdnem perfektül. Már ebbe születtek bele a lányaim is. Viszont nem vágtuk el teljesen a gyökereket: otthon is van egy házunk, Bécstől egy órára van egy kis birtokunk. Kéthetente hazamegyünk, és ott jól érezzük magunkat. Mert azért egészen más, amikor magyarok laknak körülötted, és magyarokkal beszélgetsz.
Fotók: Balogh János archívuma, Döbi, TTT Nemzeti Rockarchívum
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
