Bár a stúdiólemezek alapján a kanadai Danko Jones munkássága sokaknak egy kaptafának tűnhet, az élő találkozás azonnal felülír minden elméletet. Az A38 hajón csütörtök este ismét bebizonyosodott: ha a színpadi karizma kőkemény profizmussal és azonnal ható szuper dalokkal párosul, nincs helye hibának, fanyalgásnak vagy szomorkodásnak.
Korábban már többször nekifutottam, hogy megértsem, mitől szeretik olyan sokan a Danko Jonest. Az idén 30 éves kanadai formáció ugyanis töretlen népszerűségnek örvend a zsáner kedvelői körében, külföldön és idehaza egyaránt. Készítettek eddig tizenkét albumot, melyek többé-kevésbé ugyanazokból az egyszerű sablonokból építkeznek. Valami nagyon zsigeri, ösztönös, direkt rockzene ez, melyben ugyanúgy felismerhetők a punk-rock, a dark rock, a hard rock, a glam rock, a hair metal, a hard beat, vagy akár a kezdeteket jellemző korai rock and roll és rockabilly elemek – a lényeg azonban a fogós riffeken, a populáris refréneken, a célratörő, tiszta dalszerkezeteken és a direkt előadásmódon van.
Bele-belehallgattam az albumaikba, időnként belenéztem a neten a koncertfelvételeikbe, de eddig még nem éreztem különösebb indíttatást, hogy elmenjek egy bulijukra is. Talán a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején még más lett volna a helyzet, de mostanában olyan brutális a túlkínálat, hogy mindig volt olyan előadás, ami számomra jobb opciónak tűnt. Most azonban végre eljött az ideje az élő találkozásnak, és nem kellett csalódnom.
Danko Jones ugyanis élőben még karizmatikusabb, mint felvételről – miként a trió másik két tagja, JC, azaz John Calabrese basszusgitáros és Rich Knox dobos is remek fazonok, akik rendesen odateszik magukat. Ebben a formában pedig igencsak van húzása a daloknak, a produkció pedig azonnal berántja a nézőt. Mert a Danko Jones-jelenség ugyanolyan egyszerű, mint maga a zene. Van néhány nagyon jó daluk, meg még több átlagos, melyeket viszont egységesen hatalmas elánnal, lehengerlő erővel, átlagon felüli minőségben adnak elő, a szó legszorosabb értelmében magukkal ragadva a közönséget.
A Danko-veteránok elmondása szerint Jones ezúttal kevesebbet konferált a szokásosnál. Biztosan így volt, mindenesetre nekem nem volt hiányérzetem. A figura ugyanis annyira alfahím, csatár, vezérbika és sodró lendületű, magabiztos, ellenállhatatlan előadó, hogy akár a telefonkönyvet is felolvashatta volna, akkor is tuti, hogy a kezéből esznek az előtte álló zenemániások. Ennek megfelelően mindent éljenzés vagy taps fogadott, amit Danko két dal között, mint okosságot elővezetett. Például mikor megtapsoltatta az előzenekart. Vagy mikor bedobta a teltházas zsűrinek, hogy legközelebb kétszer, sőt négyszer fogják ezt a helyet megtölteni. Meg hogy hiába van csütörtök, itt és most akkor is pénteket vagy szombatot fognak varázsolni. Vagy mikor megköszönte a rajongóknak, hogy jóban-rosszban kitartottak a zenekar mellett. Ez így leírva persze tök bénának tűnik, de élőben garantáltan te is mentél volna vele, annyira szuggesztív egyéniség. Született frontember. Zseni.
Mindezt remekül kiszolgálta a szuper hangminőség és a megfelelő technikai háttér is. Ilyenkor, egy-egy nemzetközi sztár fellépése esetén újra és újra rácsodálkozok, hogy még mindig mekkora szakadék tátong kelet és nyugat, a balkáni belesz.rós buhera-mentalitás és az angolszász szórakoztatóipar vérprofizmusa között. A koncert ugyanis az első hangtól a legvégéig kitűnően szólt; nem búgott, nem gerjedt, és egyáltalán semmi olyan nem volt, amit a hazai előadók fellépésein az első harmadban szinte törvényszerűen el kell szenvednünk. Mély tisztelet a kevéske kivételnek. Ugyanígy, a sallangmentes zenéléshez és a hangulat fenntartásához az is hozzátartozott, hogy láthatóan-hallhatóan a végtelenségig ki vannak gyakorolva a kompozíciók. Persze ezen a szinten, egy nemzetközileg jegyzett, jó nevű produkciónál már nem engedhető meg „az erdő”, meg az összevissza gitározás a „majd a stúdióban kihúzzuk vagy újrajátsszuk” jelszóval való hozzáállás…
Látvány terén semmi extra nem volt, néhány színes lámpa és kész. Nem is kellett több. Ezt a produkciót ugyanis mindenekelőtt a trió karizmája és kisugárzása működteti, meg az a néhány telitalálat dal, ami már első hallásra is heves bólogatásra, valamint táncra készteti a rockerek kilencven százalékát – külön kiemelve a csajokat, akik láthatóan ezen az estén is kitűnően szórakoztak. Márpedig ahol sok lány és asszony van, ráadásul látványosan jól érzik magukat, ott borítékolható a jó buli. Mert a jókedv ugyanúgy ragadós, mint a mókázás és a lendület. Egyikből sem volt hiány az A38-on, a Danko Jones tizenegyedik magyarországi fellépésén. Nem is láttam kifelé sétálva lógó orrú vagy csalódott embert. Bombabiztosan be lett rúgva a gól.
Különösen, mert ez a fajta lendület és a rock and roller dögösség már a bemelegítésről gondoskodó Split Dogs műsorát is bőséggel jellemezte. A brit punk-rock formáció elképesztő elánnal és minőségben szólaltatta meg a jelenkorban már leginkább hagyományőrzőnek számító kompozícióit. Mert ez a fajta punk zeneileg már negyven évvel ezelőtt is idejétmúlt volt, a mai világban pedig végképp archaikusnak tűnik, valamiért mégis nagyszerűen működött.
Sőt, ha belegondolunk, hogy a punk a hetvenes évek Angliájában abszolút a fennálló rendszer, egyben az akkori nyugati világrend elleni lázadás volt, mára szinte az egész műfaj önmaga paródiájába fordult. A jelenleg aktív, önmagukat punkként meghatározó együttesek ugyanis simán lefekszenek az éppen kiépülő új világrendnek. Mi több, többségében önként és lelkesen dalolnak az olyan, az egész földkerekséget letarolni hivatott főhatalmi eszméknek, szervezeteknek és ideológiáknak, mint a cancel culture, a BLM, az LMBTQ és egyéb, progresszívnek gondolt, haladónak előadott társaik. Nagyjából olyan a helyzet, mintha az 1984 Nagy Testvért támogató „lázadói” arról énekelnének, hogy mennyire menő az „újbeszél”, és milyen nagyon gyűlölik Emmanuel Goldsteint…
Az elméletet azonban ez esetben is simán felülírja a gyakorlat. Nevezetesen az, hogy a Split Dogs magját képező Harry Atkins énekesnő és Mil Martinez gitáros párosa milyen kitűnő előadók. Ezért bár némileg más ágát művelik a rocknak, nagyon jó választásnak bizonyultak a Danko Jones programja elé.
A 2020-ban indult formáció messze kitűnik az amúgy általában halálos unalomba fulladó neopunk színtérből. Egyrészt, mert Martinezék irgalmatlanul precízen, pontosan játszanak, és iszonyat jól is szólnak. Minden túlzás nélkül állítható: míg idehaza a legkomolyabb jazz-rock formációk sem viszik túlzásba a próbálást, náluk minden hang a helyén volt, és minden ütem olyan pontosan ütött, hogy az már önmagában hatott. Másrészt a szövegek bár társadalom-kritikusak és néhol erősen megosztóak, az énekesnő szuggesztív előadásmódja, testbeszéde és mimikája olyannyira összhangban volt a zenével és a szöveggel, hogy önmagában is hitelesítette a banda mondanivalóját. Akár malájul is énekelhetett volna, akkor is simán átjön, hogy hisz abban, amit előad – mi több, személyes élményeken alapul és valódi érzelmeket közvetít. Ennél pedig nem kell több, hogy elkezdjen élni, sőt égni a színpad.
Így, bár a Split Dogs elsőre egy múltban ragadt vagy egyenesen a múltból érkező zenekar érzését is kelthette, hamar kiderült, hogy nagyon is maiak és igencsak ott vannak a szeren. Anno a hőskorszak punkjai ugyanis nem rendelkeztek ilyen jó cuccal, nem tudtak rendesen zenélni, némelyikük még tisztességesen pengetni sem. Ehhez képest, amit most láthattunk és hallhattunk, annyira kigyakorolt, vérprofi és precíz volt, hogy egy felsőkategóriás prog-rock vagy technikás thrash együttes komplex témáinak előadását is simán lehetővé tenné. Ilyenkor nyer újra és újra megerősítést az a régi igazság, hogy a punk valójában hozzáállást jelent. Egy olyanfajta ösztönös, zsigeri lázadást a különféle társadalmi diszkomfort-jelenségek kapcsán, amit nem lehet tanulni vagy tanítani. Vagy van, vagy nincs. Vagy gyáván belesimulsz a rendszerbe, majd próbálod sunyin kicselezni a szabályokat, vagy olyannyira ellenkezik belsőd, a szíved, a veséd és a lelked, hogy képtelen vagy az alakoskodásra. Ez bizony nem az udvarias képmutatók zenéje, sokkal inkább azoké, akik akkor is a szemedbe mondják a frankót, ha tudva tudják, hogy a tükör és az igazság rosszul fog érinteni. De ők legalább vesznek még annyira emberszámba, hogy megajándékozzanak az őszinteségükkel. Ennél többet és jobbat pedig nem adhat egy punk-rock koncert, ezért a foglalkozás elérte a célját.
Videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Fotók: Polgár Péter
