Március 7-én a Dürer Kert falai között igazi időutazás vette kezdetét a retro punk buli keretein belül. A rendezvény visszahozta a régi idők nyers energiáját és szabadságszagú hangulatát. Tiszta 1990-es évek. Legalábbis számomra. Szerencsére a közönség összetétele erre rácáfolt, mert nem csak az ötven pluszos arcok töltötték meg a Dürer Kert kis és nagy termét, hanem a fiatalabbak is. Pedig az előadók már nem a mai gyerekek közül kerültek ki.
Bevallom nekem elsőre a fő csapás a Prosectura volt, mivel egy az egyben a megboldogult gyermekkoromat hozta vissza a „vicces punk” (vagy „pisikaki punk”) hazai úttörője. Imre Norbiék hibátlanul hozták azt, amire szüksége volt a táncolni vágyó közönségnek. A sok régi motoros és fiatal punkok közösen ugráltak már az elején a Sátán sátán hátán című nótára. A szokásos összes Prosectura örökbecsű elhangzott a hangversenyen. És a végén felcsendül az ikonikus Karácsony, melynek során akkora orrba vágást kaptam a tánc során, hogy egy hétig éreztem a következményeit. Öregszem, ez van. Ettől függetlenül jó volt látni, hogy Norbiék még mindig fáradhatatlan energiával tudják a közönséget szórakoztatni.
Be kell valljam, a C.A.F.B. művészetét kevésbé ismerem, de kifejezetten jónak tartottam az előadásukat. Ők is megmozgatták az egybegyűlteket, de kevésbé volt akkora zúzás, mint az utánuk jövő Prosecturán. Kifejezetten tetszett, hogy a frontember Szakácsi és az ős-tagnak számító Sütő váltva nyomták a „lead vokált”. Színvonalas, jó produkció volt.
Mint ahogy a Macskanadrág sem okozott csalódást annak, akiknek szíve csücske a hazai punk életet szintén nagyban meghatározó banda. Nekem kevésbé jött át, de ez az én bajom. A bulit hibátlanul lenyomták, érdemes volt beletekinteni a produkciójukba.
És ejtenék pár szót a nyers hangzású, durvább önkifejezésű, kevésbé felhasználóbarát punk formációkról, akik a kisteremben léptek fel. Nagyon kíváncsian léptem be az Agydaganat nevű formáció előadására. És nagyon meglepődtem, amikor éppen Martin Niemöller német lutheránus lelkész ikonikus szavait adta elő a banda frontembere. Majd lenyűgöző nyersességgel folytatta a zenét a legendás, 1979-ben alakult nyíregyházi csapat. Nem is értem, miért maradtak ki eddig az életemből…
A következő fellépő Lecsa-Punk is hozta az igazi, nyers, durva punk hangulatot. Engem a zenéjünk sokszor emlékeztetett a legendás Catharsisra, amely inkább hard core-punk. De ez teljesen rendben van, klasszikusokat idézni, garancia a sikerre. Mint ahogy a – szerintem – Dead Kennedysre, vagy inkább a The Clashre emlékeztető Csók és Könny. No, ez a fellépés egy igazi unikália volt. Ugyanis a banda a március hetedikei szombatra több év szünet után összeállt egy produkció erejéig, hogy a 23 évvel ezelőtt írt dalaiból előadjon néhányat. Erről a fészbúk oldalukon írtak előzetesen, mely szerint: „Csak a hülye nem lesz ott 21 órakor, meg aki okos, de lekési!” Nem voltam hülye. Megérte.
Nekem a bő hét órás rendezvényre ennyi fért bele. Nagyon megérte, kifejezetten jó hangulat volt. A március 7-i retro punk buli a Dürer Kertben nekem tökéletes emlékeztető volt arra, hogy a punk nem csak egy korszak, hanem egy attitűd. Nem számít, hogy valaki húsz éve jár koncertekre vagy most keveredett ide először – mint ahogy nekem is sok banda csak most először került az orrom elé – amikor megszólalt a torz gitár és beindult a pogó, mindenki ugyanannak a közösségnek volt a része nemtől és életkortól függetlenül.
Fotók: Dávid Zsolt
