LP / MC – EMI / Harvest / Columbia 1981
LP / MC – Hungaroton / Favorit 1983
1981. november 23-án jelent meg a Pink Floyd negyedik válogatása, egyben legnagyobb tánczenei blöffje – melyből ráadásul bő másfél évvel később a vörös cenzúra állatorvosi lova is lett. Amikor a kapzsi kiadói nyomás, a tengerentúli jogi háborúk és a szocialista kultúrpolitika pánikszerű ügyeskedése összeér, abból garantáltan a rocktörténelem egyik legbizarrabb sztorija kerekedik. Míg a nemzetközi piac ’81-ben egy ironikus slágercsokrot kapott, a hazai rajongók 1983-ban olyan világritkasághoz jutottak, amely ma is a gyűjtők egyik szent grálja.
Kiskarácsony, nagy harácsony
A kiadvány története 1981-ben kezdődött, amikor az EMI mindenáron új Pink Floyd-hanghordozót akart az ünnepi szezonra. Nincs évvégi hajsza profit nélkül, így a menedzsment szinte követelte a már akkor is aranytojást tojó brandnek számító formációtól az új terméket. A kvartett azonban az 1979-es The Wall gigantikus sikere és világturnéja után mély alkotói és emberi válságban volt, friss stúdióanyagról szó sem lehetett. A zeneipari vezetés valahogy csak rávette az együttest egy slágerválogatásra, hogy fenntartsák a piaci jelenlétet.
Mivel a progresszív rock köztudottan nem a ritmusos lépésekről szól, a Floyd fiúk – megelégelve, hogy a kiadó csupán könnyen eladható tömegtermékként tekint a művészetükre – gúnyos címmel vágtak vissza: A Collection Of Great Dance Songs, avagy Nagyszerű táncdalok gyűjteménye. A tagság pontosan tudta, hogy komplex, monumentális és gyakran borús hangulatú kompozícióik mindenre alkalmasak, csak bulikázásra nem. A poént végül a Hipgnosis-főnök, a legendás Storm Thorgerson zseniális borítófotója tette teljessé. A dél-angliai Dungeness kietlen, nyílt tengerparti mezőjén egy báltermi párt szó szerint kötelekkel és cövekekkel rögzített a talajhoz, jelezve: a Pink Floyd taktusaira fizikai képtelenség társastáncos értelemben megmozdulni.
De ezzel még nem ért véget a megpróbáltatások sora. Miután kialakult a koncepció, hogy az új válogatáslemez programját az 1971 és 1979 közötti aranykor sikerdalaiból állítják össze, a Money váratlan akadályba ütközött.
A korong legnagyobb gyakorlati érdekességét ugyanis egy tengerentúli jogi háború szülte. Amerikában a Pink Floydot 1975 óta a Columbia terjesztette, mely akkor még a CBS csoport tagja volt, a korábbi albumok tengerentúli jogai viszont többnyire a Capitolnál maradtak. Mivel utóbbi cég nem akarta helyzetbe hozni a rivális kiadót, mereven elzárkózott az eredeti sávok licencelésétől.
David Gilmour viszont nem esett kétségbe: besétált a londoni Utopia stúdióba, és James Guthrie produceri segédletével szinte teljesen egyedül alkotta újra a felvételt. Egymás után játszotta fel a basszust, a billentyűket, a ritmus- és szólógitárokat, a fő- és háttérvokálokat, sőt még az akusztikus dobsávokat is – utóbbit a feszes tempó kedvéért egy tűpontos metronómkattogásra igazítva. Az egyetlen külső segítséget a régi harcostárs, Dick Parry jelentette, aki ismét fenségesen fújta fel a szalagra az ikonikus szaxofonszólót.
Gilmour olyan precizitással reprodukálta az 1973-as felvételt, hogy az átlagos hallgatónak fel sem tűnt a csere. Csupán a vájtfülűek szúrták ki a megszokottnál sterilebb, gépiesebb dobhangzást, a kismértékben eltérő tempót és gitárszólót, valamint a gitáros-énekes érettebb orgánumát. Ez a hajszálpontos másolás valahol a zeneipar akkori kórtünete is: a profitvágy miatt a művészetet technokrata pontossággal kellett utángyártani. Egyúttal ez tűpontos látlelet az évről évre sznobabbá váló gyűjtői rétegről, miközben a felszínes és felkészületlen átlagközönségről is sokat elárul.
Ezzel azonban még nem ért véget a stúdióbűvészet. A vágóasztalon megszületett a Shine On You Crazy Diamond úgynevezett Frankenstein-verziója is. A vinil LP szigorú időkorlátja miatt a bő 25 perces eposzt egy szűk 10 és fél perces változatra csonkították. Többek között teljesen kiirtották a Richard Wright zongoraszólóját hordozó III. tételt, valamint a Dick Parry szaxofonfutamait rejtő V. szakaszt. A szerkesztés során a dal a IV. rész éneke után közvetlenül a VII. blokkra ugrik, majd a jól ismert rádiós sistergéssel úszik át a Wish You Were Here-be. (Senkit ne tévesszen meg a digitális mocsár! Olyanok szerkesztik és írják a netre a téves adatokat, akiknek nagyjából annyi közük van a Floydhoz, mint egy átlagos botcsinálta rockszakírónak a futószalagon érkező kötetei jobb sorsra érdemes tárgyaihoz…)
Hasonló sorsra jutott az Another Brick In The Wall part 2 is. A korlátozott játékidő és az önálló hallgathatóság érdekében leválasztották a The Wall szerves szövetéről. Ez a felvétel a helikopterzaj helyett a kislemez-változatról átemelt, tiszta és taktusos gitár-bevezetővel indul, a lezárást pedig a nagylemez-változathoz képest jóval korábban keverték le. Mindez a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy David Gilmour gitárszólója alatt a stúdióalbumhoz képest hamarabb indították el a halványítást. A szám így hirtelen, a tanár ikonikus háttér-kiabálásával ér véget: „You! Yes! You behind the bike sheds! Stand still laddie!” – ez pedig könyörtelenül elvágja a telefoncsörgést, esélyt sem adva a Mother megszokott beúszásának.
Érdekes módon a floyder kemény mag nem akadt ki a csonkolásokon, valamint az eltérő részek összeillesztésén, hanem kifejezetten jól fogadta ezeket a módosításokat – különösen az Another Brick In The Wall part 2 kislemezes és nagylemezes verziójának összekapcsolását.
A kiadói nyomás és a szerkesztési kényszer során átgyúrt három kompozíció nemhogy botránykő lett volna a komoly rajongók számára, de annyira sikeresnek bizonyult, hogy a Relics után ez a kiadvány is albumszintű elismerést kapott.
Miközben a kocarajongók és a felszínes sznobok lekezelően csak egy újabb érdektelen best of válogatást láttak a korongban, a floyderek a mai napig nagyra értékelik az A Collection Of Great Dance Songs albumot, illetve annak egyedi mixeit.
Doug Sax új dimenzióba helyezte a Floyd-hangzást
Mindezt csak tetézte, hogy a zseniális Doug Sax mesteri masterelésének köszönhetően az anyagon szereplő, egymástól eltérő stúdiókban és korszakokban rögzített dalok – mint a Meddle-ről származó One Of These Days vagy az Animals-en megjelent Sheep – hangzásban makulátlanul egységessé váltak. Ezzel a bravúrral a hifisták is örömmel pörgették a korongot, amely ugyan nem vette át a Dark Side Of The Moon első számú tesztanyag-pozícióját, viszont messze a kortárs válogatások színvonala fölé emelte a brit zenekar ’81-es kiadványát.
Doug Sax és a Pink Floyd története 1979-ben, a The Wall készítésekor kezdődött. A lemez producere, Bob Ezrin, valamint a zenekarhoz frissen csatlakozó hangmérnök, James Guthrie a legmagasabb audiofil minőséget keresték. Doug stúdiója, az 1967-ben alapított hollywoodi The Mastering Lab akkorra már világhírűvé vált az egyedi gyártású, all-tube, azaz teljesen csöves analóg berendezéseiről. Sax virtuóz módon bánt a dinamikával, és a dupla album bonyolult, effektekkel és hangszereléssel telezsúfolt hanganyagát olyan mesterien vágta barázdákba, hogy a zenekar azonnal és végérvényesen beleszeretett a munkájába.
Ráadásul a The Wall után James Guthrie lett a Pink Floyd hangzásának legfőbb őre. Guthrie és Doug Sax között mély szakmai barátság alakult ki, mivel mindketten már akkor megszállott audiofilek voltak, akik szívből gyűlölték a korai digitális technológia rideg, steril világát. Igen jellemző, hogy Doug még „Stop Digital Madness” feliratú pólókat is osztogatott a szakmabelieknek. Amikor Guthrie-t felkérték az 1981-es válogatáslemez koordinálására, nem is volt kérdés, hogy Saxhez viszi a nyers felvételeket.
Az érme másik oldala, hogy az A Collection Of Great Dance Songs technikailag igazi mastering-rémálomnak számított, amit csak egy olyan kaliberű zseni tudott megoldani, mint Sax. Mint minden válogatásnál, eleve komoly nehézséget jelentett, hogy a lemezre kerülő tételek radikálisan különböző stúdiókban és felfogásban rögzültek. Ráadásul az első és az utolsó felvétel között eltelt kerek egy évtized alatt a zeneipar is hatalmasat változott: a művek más-más mágnesszalagokra, eltérő hangmérnöki megközelítéssel és teljesen különböző akusztikai környezetben készültek.
Doug feladata az volt, hogy ezeket a különálló forrásokat hangszínben, hangerőben és dinamikában úgy fésülje össze, hogy a korszakok közötti szakadék észrevétlen maradjon, a korong pedig egyetlen, a Pink Floydra jellemző egységes műalkotásként szólaljon meg.
Végül a projekt annyira jól sikerült, hogy a Pink Floyd belső köre – különösen David Gilmour és James Guthrie – onnantól kezdve Doug Saxot tekintette a zenekar hivatalos, exkluzív maszterelő hangmérnökének. Ezért kapta meg a bizalmat a következő három stúdióalbum, valamint a kapcsolódó koncertlemezek munkálataihoz is. Ezt a gyümölcsöző együttműködést később a tagok közötti szakítások, perek és újjáalakulások sem tudták megtörni. Ugyanezért nyúltak kizárólag az ő analóg szalagátirataihoz, amikor a kilencvenes évek elején az EMI és a Columbia úgy döntött, hogy a teljes Pink Floyd-katalógust digitalizálni kell. A végeredményben nem is kellett csalódni: a Shine On box és a Remaster-sorozat a mai napig abszolút etalon az újrakiadások piacán.
Jellemző az anyag zsenialitására, hogy az Omega frontembere, Kóbor János is ezt a Sax-féle hangzást vette alapul, amikor a saját zenekara életművét újította fel. Mecky köztudottan megszállott audiofil és hangmérnöki szemléletű muzsikus volt, aki a formáció stúdiómunkáit és digitális örökségvédelmét egyaránt maga vezényelte le a házi stúdiójukban, gyakran Küronya Miklós hangmérnökkel szorosan együttműködve.
A szakmában jól ismert, hogy Mecky a kilencvenes és kétezres évekbeli CD-remasterek – különösen a space rock és a progresszív korszak albumai – során a Pink Floyd Shine On boxát és Doug Sax dinamikatartomány-kezelését tekintette a legfőbb nemzetközi etalonnak és követendő technikai mintának. Kár, hogy váratlan halálával ez a fajta hangmérnöki hozzáállás is elveszett…
Egyszer, amikor egy pódiumbeszélgetésen megkérdezték tőle, melyik a legjobb Omega-lemez, habozás nélkül rávágta: „A Dark Side Of The Moon!” Viccelt ugyan, de közben mégis jóval több igazságot árult el ezzel, mint azt a hallgatóság soraiból bárki gondolta volna…
Best Of Pink Floyd, avagy mikor idehaza kilóg a Gilmour-láb
Ezzel azonban még nincs vége A Collection Of Great Dance Songs meglehetősen furcsa krónikájának. Avagy hogyan szült a kommunista cenzúra világritkaságot? A válogatás legizgalmasabb fejezete ugyanis 1982-ben vett hihetetlen magyar kanyart, s ez a szürreális sztori hűen mintázza a Kádár-korszak kultúrpolitikájának agyament működését. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója, Bors Jenő Londonban járt tárgyalni az EMI-vel. A The Wall mindent elsöprő sikere nyomán ugyanis a Hungaroton sem akart kimaradni a busás hasznot ígérő Pink Floyd-bizniszből. A felek között már élt egy előszerződés a zenekar legújabb stúdióalbumának, a későbbi The Final Cut-nak a hazai megjelentetésére. Odakinn aztán, annak rendje és módja szerint Bors kezébe nyomták a hanganyag promóciós demóját, hogy hallgassa meg.
Amikor azonban Bors elvtárs feltette a fejhallgatót, elöntötte a jeges veríték: a The Post War Dream és a Get Your Filthy Hands Off My Desert című dalokban Roger Waters nyíltan, név szerint gyalázta Leonyid Brezsnyevet és a Szovjetuniót. Bors pontosan tudta, hogy ezt a szovjetellenes élt a hazai cenzúra és a pártközpont soha nem fogja átengedni. A megjelentetés azonnali politikai öngyilkossággal ért volna fel, ám a biztos valutabevételt hozó, kanyarban lévő nagy üzlet egyoldalú felmondása is óriási bukás lett volna. Így született meg mentőövként a zseniális B-terv.
Mivel akkoriban a Pink Floyd név már itthon is aranyat ért, a hanglemezgyári vezetés semmiképp sem akart lemondani a profitról. Hogy a nemzetközi szerződést se kelljen felbontani, Borsék dörzsölt taktikával közölték az EMI-vel: a politikailag vállalhatatlan stúdióanyag helyett inkább a két évvel korábbi, veszélytelen válogatás licencjogait kérik el. Mivel a brit partnernek is csak a jogdíj számított, azonnal rábólintottak a cserére. A legfelsőbb szinteken nagyjából ennyit értek az elvek: kapitalista és kommunista oldalról egyaránt ugyanaz a haspárti, haszonelvű társaság találkozott, amely magasról tett a fennkölt elvekre és a közemberekre erőltetett embargókra.
Miután az elvtársak minden irányban letudták a papírmunkát, jöhetett az újabb Barba-trükk. Hogy a lehető leggyorsabban eladják a hazai vásárlóknak a két évvel korábbi anyagot, és eltereljék a figyelmet a sunyiban elhallgatott The Final Cut-ról, az MHV 1983-ban dörzsölt marketingfogást alkalmazott. Az ironikus eredeti címet egyszerűen elvetették, így a hazai boltok polcaira a korong már a sokkal egyértelműbb Best Of Pink Floyd felirattal került ki. De még ezzel sem ért véget a spórolás és a körmönfont ügyeskedés. Mivel a nyugati borító nyomdai anyagainak és fotónegatívjainak átvétele túl drága lett volna, megbízták a Tóthlaca művésznevű, Tóth Lászlót egy egyedi dizájn elkészítésével. Ő pedig nem ollózott, hanem fogta az ecsetet, és zseniális, többrétegű vizuális tisztelgést festett a Pink Floyd saját története, valamint a Hipgnosis tervezőiroda előtt.
Mivel új grafikát kellett készítenie, a legbiztosabb pontnak az ígérkezett, ha egy már létező, a hazai rajongók által jól ismert brit borító alapkoncepcióját és a Hipgnosis stílusát ülteti át egyedi ecsetvonásaival. A B-tervként elindított magyar lemez így azért vált igazán egyedivé, mégis maximálisan floydossá, mert a csomagolása nyílt, tiszteletteljes és kreatív hazai főhajtásként sikerült a zenekar egyik leginkább kultikus vizuális korszaka előtt.
Magát az alapot Laca az együttes 1969-es Ummagumma lemezéről kölcsönözte, amelynek Droste-effektusa tökéletesen szimbolizálta a tagok tehetségének összeadódását és az egymásra épülő zenei korszakokat. Míg Storm Thorgerson eredeti grafikáján David Gilmour előrenyújtott végtagjai csupán a kiindulópontot jelentették a végtelenített, egymásba ágyazott képek sorozatához, a magyar tervező zseniálisan csavart egyet ezen a logikán. A hazai kiadáson a hatalmas, cipős lábfejet tette meg a kompozíció abszolút előterévé – mintha a néző közvetlenül Gilmour bakancsán keresztül kapna dimenziókaput a Manfred Mann’s Earth Band Messin’ albumát idéző kozmikus térbe. Ezzel teljesen egyedi vizuális nyelvet teremtett, miközben a lábfej mögött feltáruló szürreális, idegen bolygót idéző háttérben pedig Rick Wright és Nick Mason elmosódott alakját, valamint az Animals-koncepció bárányát is megjelenítette.
Végjáték
Miközben itthon Tóthlaca festett, odakinn már tombolt a pokol a zenekaron belül. Roger Waters látványosan távol tartotta magát A Collection Of Great Dance Songs projekttől, így azt Gilmour gyakorlatilag egyedül menedzselte. A borító körüli feszültség ráadásul az utolsó csepp lett Waters és Storm Thorgerson amúgy is viharos viszonyában. Néhány évvel korábban, az 1977-es Animals tasakja miatt vesztek össze végzetesen, mivel a basszusgitáros szerint Storm saját érdemeként tüntette fel a repülő disznós koncepciót. Waters így bosszúból teljesen kitiltotta a grafikust a The Wall munkálataiból.
Amikor 1981-ben David a kiadó kérésére összeállította ezt a válogatást, a basszusgitárossal már alig beszéltek. Gilmour – dacolva a projektet bojkottáló Waters akaratával – újra Thorgersont kérte fel a vizuális világ megtervezésére. Rogernek esélye sem volt beleszólni a munkálatokba, és később mérhetetlenül dühítette, hogy az általa megvetett tervező A Collection Of Great Dance Songs kiadvány kapcsán újra a Pink Floyd név alatt dolgozhatott.
A csel ráadásul annak ellenére sem maradt titokban, hogy az alkotók a tasakon nem a saját nevükön vagy a Hipgnosis cégjelzéssel szerepeltek, hanem a T.C.P. álnév (Thorgerson, Christopherson, Powell) mögé bújtak.
Waters minden volt, csak ostoba nem: azonnal átlátott a szitán, és soha nem bocsátott meg. Mire a The Final Cut lemez és kísérőfilmje elkészült, s a válogatás magyar változata 1983 őszén a boltok polcaira került, a viszonyok végleg elmérgesedtek: a klasszikus Pink Floyd akkorra már nem létezett. Évekbe telt, míg túljutottak a pereskedésen, és a jól csengő márkanév végül a Gilmour–Mason-tengely birtokában maradt.
A válogatásalbum viszont a vasfüggöny mindkét oldalán hatalmas siker lett. Nyugaton platina- és aranylemez, míg itthon a legelső hivatalos Pink Floyd nagylemez a boltok polcain. Egyúttal komoly profitot jelentett a szabadságról és egyenlőségről papoló vezető elvtársak zsebébe is. Mialatt a kiadvány odakinn puszta időnyerés volt az akkor éppen a feloszlás szélén álló zenekarnak, addig idehaza Bors Jenőék politikai megfutamodása a nemzetközi gyűjtői piac egyik legértékesebb kincsét eredményezte, amely egyedi borítója miatt ma is aranyat ér. „Hát így élünk mink…”
Tegyük hozzá gyorsan: az emberi természet, valamint az íróasztalt és rangot kapott illetékes urak, elvtársak hozzáállása vajmi keveset változott az elmúlt évtizedek során. A Kádár-korszak cinizmusa éppúgy jelen van ma is, mint a nyugati központú multik vezetőségének mérhetetlen falánksága. Az idő múlása elhanyagolható változást hozott, ha egyáltalán: jobbára csak még nagyobb egókat és még éhesebb kapzsiságot eredményezett. Kosztolányival élve, lemezt kiadni annyi, mint gúzsba kötve táncolni.
Pink Floyd – A Collection Of Great Dance Songs
LP 1981:
Pink Floyd – Best Of Pink Floyd
LP 1983:
Side A:
1. One Of These Days
2. Money (remake 1981)
3. Sheep
Side B:
4. Shine On You Crazy Diamond parts 1-2, 4, 7 (special edit)
5. Wish You Were Here
6. Another Brick In The Wall part 2 (special edit)
Roger Waters – basszusgitár (1, 4-6), gitár (3), ének-vokál (3-6)
Richard Wright – orgona-szintetizátor (1, 3-6), vokál (3-6)
David Gilmour – gitár, basszusgitár (1-3), orgona-szintetizátor (2), dob (2), ének-vokál (2-6)
Nick Mason – dob (1, 3-6), próza (1)
Dick Parry – szaxofon (2)
valamint a The Islington Green School gyermekkórusa (6)
