LP / CD – Arista / MMC 1991
Idén 35 éve, 1991. április 30-án jelent meg a Yes tizenharmadik stúdióalbuma, melynél kacifántosabb, szövevényesebb és kaotikusabb projekt aligha akadt az egyetemes rocktörténetben. Két egymással rivalizáló frakció, az angliai progresszív veteránok és a nyugati parti stadionrockerek anyagaiból a lemezkiadó és a producerek egy gátlástalan stúdióháború során kalapálták össze a végeredményt.
Végül a híres, hírhedt album tételeit ismertetjük, a menetközben megváltoztatott szerzeményekkel és a különféle CD kiadások bónusz dalaival egyetemben.
Amikor a Union album 1991 áprilisában megjelent, a borítón nyolc legendás Yes-muzsikus neve sorakozott – mellettük pedig egy focimeccsnyi stúdiózenész, session-közreműködő és külső segítő. Felhúztuk a szemöldökünket, de a dalok többsége alapvetően működött, így félretettük a kérdéseinket. Majd jött a turné, ahol egy monumentális, az arénákat uraló gigantikus színpadon egyszerre zenélt a két formáció, ami koncertélményként végképp zseniálisnak bizonyult. A stúdióalbum azonban a mai napig megosztja a rajongókat és magukat a zenészeket is. A Dialogue demók és a kiadatlan, eredeti West Coast szalagok ismeretében egyértelműnek tűnik: ha az Arista kiadó hagyja a két zenekart a saját útján járni, 1991-ben egy felemás kompromisszum helyett két korszakos remekművet kapott volna a világ. Ezek a nyers, utómunkáktól mentes, Wakeman és Howe zsenialitását hirdető eredeti verziók szerencsére ma már könnyen fellelhetők. A rocktörténelemben azonban nincs helye a feltételes módnak, így aztán nézzük, hallgassuk végig, mit szültek a hegyek!
Bár a stúdiókban a két frakció teljesen elszigetelten dolgozott, a kiadó mégis megpróbálta valahogy összefésülni a hangzást. Ennek a törekvésnek a legfőbb záloga Jon Anderson és Chris Squire lett. Az énekes nyilván eleve összetartotta az anyagot, hiszen mindkét formáció felvételein énekelt és vokálozott – ráadásul Jon lánya, Deborah Anderson is komoly szerepet kapott, hiszen háttérvokalistaként az összes Elias-féle ABWH-dal kórusait erősítette.
De legalább ennyire fontos, egyben üzenetértékű volt, hogy a legendás basszusgitáros zseniális, magas fekvésű, védjegyszerű vokáljait is rákeverték a legfontosabb ABWH-dalokra és Union fejlesztésekre – mint például az I Would Have Waited Forever, a Without Hope You Cannot Start The Day vagy a Dangerous felvételeire –, ami ha minimálisan is, de képes volt hangzásilag összerántani a produkciót, és hamisítatlan Yes-karaktert kölcsönözni az eredetileg amúgy különálló ABWH-szerzeményeknek.
I Would Have Waited Forever (átdolgozott ABWH szerzemény)
Eredetileg egy tipikus ABWH-dal volt, amely dinamikus, zakatoló Steve Howe-gitárriffel indul. A szerzeményt Bill Bruford poliritmikus, elektronikus elemekkel kevert dobolása és Rick Wakeman virtuóz billentyűs futamai hajtották volna előre, ám Jonathan Elias producer utóbbiakat szinte teljesen eltüntette a végleges keverésből. A helyükre a Toto billentyűse, Steve Porcaro programozott modern szintetizátorszőnyegeket, míg a refrének monumentális vokáljait a Stories-ból ismert Ian Lloyd rekedtes, dögös kórusaival vastagították meg Jon Anderson mögött. Magát a főriffet Steve később a Turbulence című szólóalbumának Sensitive Chaos című számában is felhasználta.
Jimmy Haun session-gitáros később elárulta, hogy az albumverzión Howe valójában csak egy rövid, visszatérő motívumot és a záró szólót játssza, míg az összes többi elektromos, akusztikus és effekt-rájátszást ő maga rögzítette a stúdióban. A kissé sablonos dalszöveg egy elszalasztott szerelemről, a hűségről és a várakozásról szól: Anderson azt az érzést járja körbe, amikor valaki képes lenne az örökkévalóságig várni társa visszatérésére.
A felvétel, teljes vágatlan változata a 2002-es In A Word: Yes díszdobozban jelent meg később.
Shock To The System (átdolgozott ABWH szerzemény)
Ez egy hard rockos, agresszív lüktetésű felvétel, amely szinte heavy metalos gitárokkal operál. Rick Wakeman dühös orgonaszólama adja meg az alaphangot, a refrén pedig egy rendkívül erőteljes, monumentális kórusra épül. Bár a nyitó gitárriffet eredetileg Steve Howe írta, Jimmy Haun teljesen újra rögzítette a szólamot, sőt a többi riffet is ő találta ki.
Nem járt jobban Tony Levin sem: az ő fretless futamai mellé szintén Haun játszott fel plusz basszusszólamokat, ráadásul Levin saját basszusfelszerelését használva a stúdióban a szakmai elemzések szerint.
A dalszöveg a politikai lázadásról és a média által keltett sokkhatásról szól. A darab az egyén szabadságyvágyát állítja szembe a politikusok és a hatalmi rendszerek manipulatív világával – teszi ezt azonban kissé óvatos duhajként, afféle fotelforradalmár módra. Tipikusan azoknak a jómódjukban elszállt képmutatóknak az álszent „jóemberkedése” sejlik fel a sorok között, akik maguk is nagyban hozzájárulnak a társadalmi egyenlőtlenségekhez, az emberi léthez méltatlan szegénység és nyomor mindenkori újratermelődéséhez.
A Shock To The System végül nagyszerű koncertdarabbá érett, és az Union turné egyik legmeghatározóbb pillanatává vált. Például a jubileumi Union 30 Live – Nassau Coliseum kiadvány első CD-jén, illetve DVD-jén a bootleg-jellegű hangminőség ellenére is elemi erővel üt át a kompozíció energiája.
Masquerade (ABWH felvétel)
Steve instrumentális darabja a reneszánsz udvarok és maszkabálok rejtélyes eleganciáját idézi meg, egyetlen akusztikus spanyolgitáron előadva. Szövege nincs, a hangulatot tisztán a magával ragadó dallamok mesélik el. Azon ritka felvételek egyike, amelyet egyáltalán nem piszkáltak vagy szabtak át a producerek a kiadás előtt; Howe teljesen egyedül, a saját otthoni stúdiójában rögzítette a tételt. Ez a klasszikus zenei ihletettségű, virtuóz darab éppen emiatt teljesen kilóg a lemez többi részének túlproducerelt, néhol mesterkélten modern villanásaiból – nem véletlen, hogy Grammy-díjra jelölték.
Steve Howe a Masquerade 1992-es Grammy-jelölését a Best Rock Instrumental Performance kategóriában látványos személyes elégtételként élte meg. A stúdiós hercehurcák után szűkszavúan, de rendkívül sokatmondóan így kommentálta az elismerést: „Tiszta igazságszolgáltatás.”
Lift Me Up (Yes West felvétel)
Ez a „Yes West”, vagyis a Rabin-éra legnagyobb kilencvenes évekbeli slágere. Zeneileg egy végtelenül profi, modern AOR és pop-rock szerzemény, amelyet Trevor Rabin jellegzetes, vastag gitárszólama és Chris Squire dübörgő, tűpontos basszusjátéka ural. A refrénben Rabin és Anderson fantasztikus énekharmóniát alkotnak – ez a vokális összjáték valóságos tanítanivaló művelet. A dal igazi motorja azonban Alan White, akinek magabiztos, masszív és feszes dobolása adja meg azt a monumentális rock-alapot, amely a lágyabb verzékből szinte berobbantja a dalt a gigantikus refrénekbe.
A rádióbarát sláger szövegében is rendkívül mély: alapvetően a reménytelenségből való felemelkedésről és a hitről szól. Megjelenik benne egy nagyvárosi hajléktalan fohásza, akit még egy elegáns étterem mosdójából is kiküldenek; a szerencsétlen sorsú ember felnéz az égre, útmutatást várva a folytatáshoz. Ennél erősebb elvágyódás és felemelkedés utáni vágy kevés létezhet végtelenül önző, anyagias, igazságtalan és gonosz világunkban.
A Lift Me Up nemcsak a Rabin-éra, de a Yes egész kilencvenes évekbeli történetének legnagyobb slágere lett. A dal hat hétig vezette a Billboard Mainstream Rock Tracks listáját, ami elképesztő teljesítmény volt egy olyan időszakban, amikor a grunge éppen átvette a hatalmat a rockzenében.
Nem véletlen, hogy a szerzemény az Union turné abszolút fix pontjává vált: azon kevés Rabin-korszakos darabok egyike ez, amelyet a rajongók keményvonalas, hetvenes évekbeli progresszív rockhoz szokott szárnya is zokszó nélkül, sőt lelkesen fogadott a koncerteken.
A Lift Me Up monumentális korabeli koncertváltozata helyet kapott a turnét összegző Union 30 Live sorozaton, de a dal utóélete itt nem ért véget. Évtizedekkel később a Anderson, Rabin és Wakeman alkotta Yes featuring ARW formáció is elővette a kompozíciót a zenekar alapításának 50. évfordulóját ünneplő turnéján, amelynek lenyűgöző lenyomata a 2018-as Live At The Apollo című koncertalbumon és filmen is hallható.
Without Hope You Cannot Start The Day (eredeti Union kompozíció)
A Without Hope You Cannot Start The Day egy lassú, színházi jellegű, musical-es hangulatú ballada, amely finom zongorafutamokkal indul, majd egy súlyosabb, monumentális progresszív rockos középrésszé alakul át, gazdag szintetizátor-hangzással. A kompozíció zenei alapja Jonathan Eliastól származik, aki egyetlen délután alatt vette fel a szám vázlatát, majd elküldte a szalagot Rick Wakemannek, hogy billentyűs szólamokat adjon hozzá.
Elias és Jon Anderson azonban elégedetlenek voltak Wakeman közreműködésével. Ők ugyanis valami egyszerűbb és gyengédebb megoldásra vágytak, ehelyett egy olyan sűrű anyagot kaptak, amely a producer számára leginkább egy Rahmanyinov-zongoraversenyre hasonlított – így végül Elias saját maga rögzített egy új, letisztultabb zongoraszólamot. Wakeman valósággal tombolt, amikor a kész lemezt végighallgatva szembesült a cserével, és azzal, hogy teljesen feleslegesen dolgozott a stúdióban.
A Remény nélkül nem kezdheted el a napot dalszövege a mindennapi túlélés lelki feltételeiről szól. Arról értekezik, hogy hit és pozitív jövőkép nélkül képtelenség elindítani a reggeleket, és méltósággal szembenézni a világ mindennapi kihívásaival.
Saving My Heart (átdolgozott Yes West szerzemény)
A Saving My Heart az Union lemez legkönnyedebb darabja, amely meglepő módon egy laza, pop-reggae ritmusra épül. A végső változat egy alaposan megformált Trevor Rabin-demóból alakult ki, amelynek korai verziójában Rabin egymaga játszott az összes hangszeren. Eredetileg úgy tervezte, hogy a Supertrampből ismert Roger Hodgsonnal közösen fejleszti tovább a számot, ám amikor Jon Anderson meghallotta a nyersanyagot, kifejezetten kérte, hogy ő énekelhesse, mert mindenképpen szeretett volna dolgozni rajta az Union albumra. Végül Anderson és Rabin vokális duettjéből formálódott ki a végleges változat. Összességében egy kifejezetten jól sikerült darabról van szó, amelyben Rabin finom, karibi hangulatú gitárjátéka és Anderson tiszta, popos éneke egyaránt tanítani való.
A dalszöveg az érzelmi óvatosságról szól: a főhős megfontoltan tartogatja a szívét az igaz szerelemnek, miközben tudatosan tanul a múltbeli csalódásokból.
A Saving My Heart szintén bekerült az Union turné műsorába, bár csak néhány alkalommal játszották el. A dal koncertváltozata – a hivatalos dokumentáció szerint a kaliforniai Mountain View-ban rögzített hanganyag részeként – felkerült a 2011-es Union Live albumra, így a turné ezen ritka pillanata is elérhetővé vált a rajongók számára.
Miracle Of Life (Yes West felvétel)
A Miracle Of Life egy komplex, többtételes Rabin-szerzemény, amely az Union album egyik abszolút csúcspontja. A darab egy monumentális, templomi orgonát idéző intróval indít. Ez a felütés Tony Kaye klasszikus Hammond-orgonajátékának és Trevor Rabin modern szintetizátortextúráinak zseniális keveréke, amely hirtelen vált át egy rendkívül bonyolult, szinkópált és technikás hard rock riffeléssé.
Ez a zaklatott, feszült és agresszív riffelés nem véletlen: tökéletesen ágyaz meg a dal drámai és megrázó szövegi hátterének. Ebben a feszült zenei környezetben Alan White valóságos ritmikai mestermunkát végez: a gitártémát követő, kiszámíthatatlanul lüktető dobolása és precíz hangsúlyai nélkül ez a komplex struktúra könnyen széteshetett volna, így azonban a Rabin-éra egyik legizgalmasabb progresszív alapjává vált.
A dal szövege első hallásra az élet keletkezésének és a modern technológiának a kontrasztjáról értekezik: a létezést, mint csodát mutatja be egy olyan világban, amelyet egyre inkább a gépek és a modernizáció uralnak. Az üzenetet azonban egy jóval prózaibb és egyben szomorúbb esemény ihlette: egy televíziós híradás a feröer-szigeteki delfinek és bálnák mészárlásáról. Rabin a megrázó képsorok utáni dühében és elkeseredettségében, egyfajta tiltakozó dalként vetette papírra a gondolatait.
Silent Talking (átdolgozott ABWH szerzemény)
A Silent Talking egy misztikus, sejtelmes hangulatú progresszív rock szám. Steve Howe jellegzetes, ujjal pengetett gitárstílusa keveredik a producer által utólag hozzáadott, vastag, modern elektronikus szőnyegekkel és hangeffektekkel. Jimmy Haun lecserélte Howe fő gitárriffjét – mivel elmondása szerint az eredeti sávban időbeli csúszások voltak –, így a stúdióban megpróbálta a lehető legpontosabban reprodukálni Howe egyedi hangzását. Steve többi riffjét és finomabb gitárdíszítését viszont megtartották a kompozícióban.
A dal üzenete a szavak nélküli, telepatikus és spirituális kommunikációt járja körül. Két lélek mély, belső kapcsolatát írja le, ahol a hagyományos beszéd már teljesen feleslegessé válik.
The More We Live – Let Go (Yes West felvétel)
Chris Squire és Billy Sherwood közös szerzeménye egy végtelenül finom, mély, atmoszférikus pop-prog alkotás. A dalt Sherwood hömpölygő, dallamos nyolchúros basszusgitár-játéka, Squire karakteres alapjai és a monumentális, többszólamú vokálok uralják, szinte hipnotikus hangulatot teremtve. A felvétel különlegessége, hogy a Rabin-féle szólógitár, valamint Anderson éneksávjainak kivételével szinte minden hangszerszólamot és zenei alapot maga Sherwood játszott fel a stúdióban.
A dalszöveg az elengedés művészetéről és az élet múlandóságának méltó elfogadásáról szól. Arra tanít, hogy minél többet tapasztalunk és élünk meg a világból, annál inkább meg kell tanulnunk elengedni a múlt terheit és a felesleges ragaszkodásokat.
Angkor Wat (eredeti Union kompozíció)
Az Angkor Wat című mű – amely a híres kambodzsai templomkomplexumról kapta a nevét – Jonathan Elias, Jon Anderson és Rick Wakeman tollából származik. A szám megszületését Jon Anderson ázsiai utazása inspirálta: az énekest mélyen megrázta az ország kultúrája, valamint a vörös khmerek diktatúrája alatt elszenvedett szörnyű népirtás tragédiája.
A stúdióban Elias arra kérte Wakemant, hogy rögzítsen néhány atmoszférikus, sejtelmes billentyűs témát. Ez a tétel azon ritka és kivételes pillanatok egyike az albumon, ahol a producer végül nem törölte le vagy cserélte session-zenészekre Rick játékát. Az általa feljátszott sávokat finoman egymásra rétegezték, majd egy hipnotikus számmá formálták, amely végül Pauline Cheng khmer nyelven elszavalt, Kambodzsa fohásza című verselésével zárul.
Ez egy hamisítatlan new age stílusú, teljesen kísérleti, ambientes zenei utazás, amelynek nyers változatát az ABWH demók közé szokták sorolni. Ebben a tételben egyáltalán nincsenek hagyományos rockhangszerek: kizárólag a recitáló khmer nyelvű szavalat, Anderson suttogó éneke és a lágy, meditatív elektronikus hangképek alkotják a teljes felvételt. A darab a globális békéről, a belső szellemi középpont kereséséről és az ősi khmer kultúra tiszteletéről szól – ha nagyon akarjuk.
Dangerous (Look In The Light Of What You’re Searching For) (átdolgozott ABWH szerzemény)
A Dangerous egy tempós, lüktető, a nyolcvanas évek pop-rock hangzását idéző sláger. Erőteljes basszusfutamok és a korszakra jellemző, rideg, digitális szintetizátor-akkordok hajtják a számot, melynek refrénje kifejezetten rádióbarát, fülbemászó. Ez a gépies, fényes kaliforniai pop-rock hangzás nem véletlen, hiszen a háttérben olyan amerikai stúdió-nagyágyúk finomították az anyagot, mint Steve Porcaro, akiknek a jelenléte végleg zárójelbe tette Rick Wakeman klasszikus billentyűs futamait.
Bár a krediteknél Tony Levin van feltüntetve basszusgitárosként, a valóságban Jonathan Elias producer ezt a dalt is szinte teljesen újrajátszatta session-zenészekkel. A jellegzetes basszusfutamokat valójában Jimmy Haun gitáros és maga a producer programozták be szintetizátoron, vagy játszatták fel Jerry Bennett stúdiózenésszel.
Ez a tétel a leginkább poposított darab az ABWH-vonalról. Eredetileg, a kiadatlan Dialogue demók idején még Watch The World vagy Look In The Light Of What You’re Searching For munkacímeken futott. Akkor még sokkal inkább emlékeztetett az első ABWH-lemez fúziós, progresszív pop világára, mielőtt Eliasék teljesen átfazonírozták volna a nyolcvanas évek végének amerikai rádiós stílusára.
A nem túl bonyolult szöveg az önismeret és a spirituális keresés veszélyeiről szól. Arra figyelmeztet, hogy óvatosan válasszuk meg a céljainkat, mert az igazság makacs hajszolása és a vágyaink kergetése sokszor veszélyes, járatlan utakra sodorhat minket. Magyarán: nem minden arany, ami fénylik. Vagy a jézusi bölcsességgel közelítve a kérdéshez: „gyümölcseiről ismeritek meg a fát”.
Holding On (átdolgozott ABWH szerzemény)
A Holding On egy újabb hamisítatlan ABWH-dal, amely leginkább az Anderson-Howe páros korábbi, klasszikus munkáira emlékeztet. A szerzemény zenei alapjai Steve Mme. Olga című korai instrumentális demójából gyökereznek; az ebből megmaradt népies, folkos hatású gitárjátékot Rick Wakeman gyors billentyűs futamai egészítik ki a háttérben. Bár a hangzás igazi Yes-védjegy, a producerek ezt a tételt sem kímélték: az elektromos gitársávok többségét itt is Jimmy Haunnak kellett újrajátszania a stúdióban.
A dalszöveg a kitartásról és a belső hit megőrzéséről szól. Arra bátorít minket, hogy a világ mindenkori zűrzavarában és nehézségei közepette is kapaszkodjunk bele az igazi emberi értékeinkbe, és legfőképpen egymásba.
Evensong (ABWH felvétel)
An Evensong Tony Levin különleges Chapman Stick-játékára és Bill Bruford törzsi jellegű, elektronikus ütőhangszeres ritmusaira épülő, alig egyperces avantgárd miniatűr. Egyfajta esti zenei ima ez, az anglikán világra jellemző alkonyati áhítat, amely szöveg nélkül csendesíti le az album hangulatát.
A cím közvetlen utalása az anglikán egyház Evening Prayer vagy Evensong nevezetű esti imaórájára pontosan azt a meditatív, áhítatos atmoszférát tükrözi, amit ez a rövid tétel képvisel.
Bár az albumon a kiadó rengeteg utómunkát és vendégzenészt erőltetett rá a dalokra, ez a gyöngyszem szerencsére megmaradt a két progresszív rock-ikon, Levin és Bruford tiszta, sallangmentes avantgárd duettjének. Etalon.
Take Water To The Mountain (átdolgozott ABWH szerzemény)
A törzsanyagot záró Take Water To The Mountain egy lassú, himnikus lezárás. Egy grandiózus kórus és Jon emelkedett éneke dominál benne, miközben a zenei alap fokozatosan épül fel a csendből egy monumentális, zenekari hatású finálévá. Bár a végeredmény tekintélyparancsoló, a stúdióban a producerek ezt a tételt is alaposan átformálták: Tony Levin helyett Jonathan Elias és Jerry Bennett programozták be a basszusszólamokat szintetizátorokon, a háttérben hömpölygő monumentális vokálfalat pedig nagyrészt külsős session-énekesekkel dúsították fel.
A dalszöveg egy egyszerű, mégis mély környezetvédelmi és spirituális metafora. A víz hegyre hordása az emberiség természet- és önpusztító folyamatainak visszafordítását, a megfáradt Föld megtisztítását jelképezi. Napjaink aszályos időszakaiban, valamint az impotensnek tűnő, materialista vezetői réteg pro és kontra bénázásának és pofátlan hazudozásának fényében Anderson üzenete aktuálisabb, mint valaha.
Give & Take (átdolgozott ABWH szerzemény)
A nyugat-európai, a magyar, valamint a japán kiadásokat gazdagító extra bónuszdal egy pörgős, vidám hangulatú, ír és kelta népzenei motívumokkal fűszerezett progresszív rock szerzemény. A darabban Steve Howe akusztikus futamai és Jon Anderson karakteres énekritmusa dominálnak.
Az albumot véglegesen lezáró nóta az emberi kapcsolatok alapvető dinamikájáról, az adok-kapok egyensúlyáról szól. Arra világít rá, hogy a valódi közösség megteremtéséhez elengedhetetlen a kompromisszum és az önzetlenség.
Kár, hogy ezt a jó tanácsot végül sem az ABWH tagjai, sem a felduzzasztott Yes, sem pedig az Union produceri stábja nem fogadta meg a stúdióban. Így aztán a maga nemében kifejezetten jó és sikeres lemez, valamint a monumentális turné után a törékeny szövetség kártyavárként hullott szét.
Az album és a turné ultrasikeres volt ugyan, de reálisan visszatekintve az Union korszakra, messze a pénztárgép zenélt a legszebben. A turné monumentális koncertfelvételei azonban máig bizonyítják, mekkora zenei csoda volt ez a felállás.
Különösen, hogy az Union koncerteken Alan White stabil, sziklaszilárd rockalapjai és Bill Bruford kiszámíthatatlan, jazzes poliritmusai nem kioltották, hanem lenyűgöző módon kiegészítették egymást a színpadon. Meggyőző és szilárd alapot adva a többieknek, hogy elővezessék a Yes régebbi és újabb remekműveit.
A folyamatot beindító Jon Anderson pedig leírt egy teljes kört, hiszen az Union turné után mind az ABWH, mind a „Mega-Yes” formáció atomjaira bomlott. A csalódott Bruford, Howe és Wakeman kiléptek, Levin is a pályán kívül találta magát. Így aztán gyakorlatilag újjáalakult a Big Generator után szétesett, eredeti Yes West: a banda soron következő, Talk című albumát pontosan ugyanaz a felállás rögzítette, mint bő tíz évvel korábban a korszakalkotó 90125 nagylemezt.
Mégsem volt ez sok hűhó semmiért, hiszen olyan remekművek maradtak ránk az Union korszakból, mint az I Would Have Waited Forever, a Shock To The System, a Masquerade, a Lift Me Up, a Saving My Heart, a Miracle Of Life, a The More We Live – Let Go, az Evensong vagy a Take Water To The Mountain. Sok más együttes teljes pályafutása vagy évtizedek alatt sem képes ennyi kitűnő szerzeményt és értékes felvételt felmutatni.
Az Union egyik hazai érdekessége, hogy ez volt az első olyan Yes-album, amely Magyarországon is megjelent, hivatalosan, belföldi terjesztésben. Méghozzá a kérészéletű MMC Records gondozásában, amely a Multi Media koncertszervező cég és a Calypso Rádió közös vállalkozása volt. A külföldi nagyágyúk licencelését is felvállaló kiadó háromféle formátumban is piacra dobta az 1991-es Yes-produkciót.
Az akkortájt végnapjait élő hazai vinil verzió egy igencsak ritka, gyűjtői kincs lett: a szinte kezelhetetlenül hosszú játékidő miatt a magyar korongról teljesen lehagyták az Angkor Wat című dalt, hogy a maradék tizenhárom tétel fizikailag ráférjen az egyetlen nagylemezre.
Az idehaza frissnek számító CD-változat ezzel szemben teljes pompájában érkezett, és tizenötödikként megkapta a plusz Give & Take bónuszfelvételt is, míg tömegesen nyilván a műsoros magnókazetta fogyott belőle, mint a rendszerváltás korszakának jellemző dömpingterméke.
Mivel akkoriban még nem gyártathatott minden futóbolond fizikai hanghordozókat, ráadásul a megrendelések egy igen komoly minőségellenőrzésen is átfutottak, az MMC Yes-kiadványai nem csupán kiadói érdekességként számítanak komoly gyűjtői daraboknak. A Union LP-k, CD-k és kazetták nyomdai- és papírminősége máig példaértékű, beleértve a Roger Dean-féle csodás grafikák és betűtípusok precíz, torzításmentes átvételét. Ráadásul az egyéb szöveges részek sincsenek tele szemet bántó és olvashatatlanságot okozó, durva tipográfiai hibákkal. Egy olyan letűnt korszak mementói ezek, amikor még valóban volt becsülete a lemezkiadásnak.
Zárógondolatként pedig álljon itt még egy érdekesség. Bár ezt hivatalosan soha senki nem erősítette meg – így lehet puszta túlgondolás is –, évek óta nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán éppen a Yes Union projektje katalizálhatta Robert Fripp azon régi törekvésének gyakorlati megvalósítását, hogy újra együtt dolgozzon Bruforddal és Levinnel. Méghozzá egy rendhagyó, dupla zenekaros, úgynevezett dupla trió felállásúvá bővített King Crimsonban. Aztán, hogy ez így volt-e vagy sem, csak az Isten tudja. Mindenesetre az ebből született THRAK album és a kapcsolódó koncertfelvételek legalább annyira izgalmas hallgatnivalók, mint a Union Live kiadványok.
Yes – Union
CD 1991:
Jon Anderson – ének, vokál, akusztikus gitár, ütőhangszerek
Steve Howe – akusztikus gitár, elektromos gitár
Trevor Rabin – elektromos gitár, ének, vokál
Chris Squire – basszusgitár, vokál
Tony Kaye – orgona, zongora
Rick Wakeman – orgona, zongora, szintetizátor
Bill Bruford – akusztikus dob, elektromos dob, ütőhangszerek
Alan White – akusztikus dob, ütőhangszerek
Jonathan Elias – billentyűk, szintetizátorok, vokál
Tony Levin – basszusgitár, Chapman Stick
Jimmy Haun – elektromos gitár, és akusztikus gitár, basszusgitár
Billy Sherwood – basszusgitár, billentyűk, elektromos gitár, programozás, vokál
Allan Schwartzberg – akusztikus ütőhangszerek
Gary Barlough – szintetizátor
Jerry Bennett – szintetizátor, szintetizátoros ütőhangszerek
Jim Crichton – szintetizátor
Pauline Cheng – próza
Gary Falcone – vokál
Deborah Anderson – vokál
Ian Lloyd – vokál
Tommy Funderburk – vokál
Sherman Foote – szintetizátor, vokál
Brian Foraker – szintetizátor programozás
Chris Fosdick – szintetizátor
Rory Kaplan – szintetizátor programozás
Alex Lasarenko – szintetizátor
Steve Porcaro – billentyűk, szintetizátor programozás
Michael Sherwood – vokál
Danny Vaughn – vokál
Mark Mancina – programozás
1. I Would Have Waited Forever
2. Shock To The System
3. Masquerade
4. Lift Me Up
5. Without Hope You Cannot Start The Day
6. Saving My Heart
7. Miracle Of Life
8. Silent Talking
9. The More We Live—Let Go
10. Angkor Wat – CD bónusz
11. Dangerous (Look In The Light Of What You’re Searching For)
12. Holding On
13. Evensong
14. Take Water To The Mountain
15. Give & Take – európai és japán CD extra
