LP – Arista / Atlantic 1986
Idén 40 éve, 1986 februárja és júniusa között készült Met Loaf ötödik szólólemeze, mely meghökkentette, majd alaposan meg is osztotta a közönséget. Miközben a hetvenes éveket visszasírók átkozták Frank Farian producer nevét, addig a nyolcvanas évek pop-rock és aréna rock produkciói viszont bőven meríthettek ihletet a Blind Before I Stop végletekig polírozott vérprofi felvételeiből.
Az 1947-ben Marvin Lee Aday néven született Meat Loaf karrierje első szakaszában, 1968 és 1976 között egyaránt remekelt színpadi előadóként, musicalszínészként és session énekesként. Nevéhez többek között olyan produkciók kötődnek, mint a Hair, a Stoney & Meatloaf, a Rainbow, a More Than You Deserve, az As You Like It, a The Rocky Horror Show, a The Rocky Horror Picture Show és Ted Nugent Free-For-All albuma. Mígnem 1977-es első szólólemezével néhány hét leforgása alatt az élvonalba és szupersztár státuszba repült. Billboard első hely, világszerte sokszoros platina-minősítés, telt házak mindenütt. Akkor úgy tűnt, az énekes egy életre sínre került.
Az ultrasikeres Back Out Of Hell és az azt követő gitárcentrikusabb Dead Ringer LP-k anyagát teljesen egészében az a Jim Steinman írta, akivel Meat Loaf szinte a haláláig se veled, se nélküled jellegű felemás viszonyban volt. Mikor éppen jóban voltak, csodákat alkottak együtt. Majd mikor eljött a mosolyszünet, a pereskedés és a csiki-csuki állapot épp blokkolta a kreatív munkát, mindketten másokkal dolgoztak. Érdekesség, hogy eredetileg például a Total Eclipse Of The Heart is Meat Loafnak íródott, méghozzá az énekes, harmadik, 1983-as Midnight At The Lost And Found albumához, de a változatosság kedvéért ott meg a Cleveland kiadó volt rövidlátó és szűkmarkú, mely nem volt hajlandó kifizetni Steinman gázsiját.
Így alakult, hogy az első két, alapvetően musical hangulatú slágerlemez után két kevésbé karakteres korong következett, Jim nélkül, hagyományosabb hard rock dalokkal. Bár a ’84-es Bad Attitude lemezre végül mégiscsak felkerült két, még korábban rögzített Steinman szerzemény, ez önmagában elégtelen volt az üdvösséghez. A közönség egy része is kezdett kiszeretni hősünkből, a zenei világ is elrobogott mellette, ráadásul az eladások is kezdtek visszaesni. Bár az Egyesült Királyságban még aranylemez lett, Amerikába már új változatot kellett készíteni. Eltérő duettekkel felturbózott sávok, eltérő dalsorrend, új keverés. Mindez azonban még mindig kevés volt, így az 1985-ös második Bad Attitude verzióval ismét lezárult egy korszak.
Mivel viszont Meat Loaf-ot továbbra is kötötte az akkori kiadójával, az Arista Records-szal aláírt szerződése, még két albumot le kellett adnia az évtized folyamán. Elkezdett hát John Parr multi-instrumentalista énekes dalszerzővel dolgozni, aki éppen akkor robbantott egy hatalmasat a St. Elmo’s Fire filmzenével. Bár a dalszerzésből Parr végül mégis kimaradt, egy duett erejéig azért ismét robbantottak. Míg a sokféle hátterű sessionzenész és társszerző mellett ezúttal egy dal erejéig Meat Loaf is gitárt ragadott, valamint három erős kompozícióban szerzőként is megcsillogtatta tudását.
A projekthez Frank Farian producert kérte fel, aki viszont éppen akkor jegelte a Boney M. együttest. E valószínűtlen hármas végül egy egészen különleges albumot rakott össze, mely bár egyikük korábbi munkáira sem hasonlít igazán, mégis megvan benne minden, amivel megfogták a nyolcvanas évek lényegét. Az a hangzás, mely nem feltétlen következett a sokévnyi rutinból, jóval inkább a művészi, előadói érzékenységből. Bár az utolsó két lemezén a Boney M. némileg módosított az irányvonalon, zeneileg érdekesebbé és változatosabbá vált, mások mellett az Omega hatására is, de már nem kellettek a diszkós közönségnek. A Modern Talking és az eurodisco vonal újabb sztárjai abszolút letarolták a piacot, a régieknek nem volt többé hely.
Mondjuk Farien érdeklődésétől sosem álltak távol a klasszikus soul-, jazz-, beat- és rock-felvételek. Annyira tehát mégsem volt meglepő, hogy ismét a rock felé fordult. Elég csak az Iron Butterfly ikonikus In-A-Gadda-Da-Vida feldolgozására gondolni, vagy Bobby Hebb örökzöld Sunny-jára.
(Vonatkozó poén, hogy mikor a nagy-nagy-nagy rockszakértő a Meckyről szóló könyvében képes volt azt a blődséget leírni, hogy az Omega az I Put A Spell On You-t a Creedence-től dolgozta fel, akkor az omegás törzsgárda egyik ikonikus tagja lakonikusan csak annyit reagált, hogy a Sunny-t meg a Boney M-től…)
Bár a lehető legtávolabbról indultak, a végeredmény mégis egy egységes, modern rockalbum lett. Melyet bár a korabeli kritika önmagát amolyan túlságosan komolyan vevő, ráadásul túlságosan műanyag hangzású AOR lemezként értékelt, az ötödik Meat Loaf LP valójában inkább a nyolcvanas évek kísérletezőbb hajlamú metal együtteseinek korabeli munkáira emlékeztet. A Blind Before I Stop dalait hallva leginkább a Def Leppard, a Saxon és a Judas Priest juthat eszünkbe. Például a Broken Heroes vagy a Private Property simán elfért volna Meat Loaf ’86-os lemezén is.
Az erősen megosztóra sikeredett Blind Before I Stop máig Meat Loaf egyik legvitatottabb és az összéletművétől leginkább eltérő stílusú albuma, amelyen az addig megszokott musical-, szimfonikus- és klasszikus rockot a nyolcvanas évekre jellemző hangzású, szintetizátoros pop-rockra cserélte. Ráadásul Frank Farian annyira fontosnak érezte a táncolhatóságot és a lehető legmodernebb megszólalást, hogy programozható gépdobokkal és mintákból dolgozó elektronikus dobokkal dúsította fel a hangzást.
A korong egyik hőse így egyértelműen a zseniális Curt Cress lett, aki a szó szoros értelmében bármilyen cuccon és stílusban képes dobolni. A választás persze adta magát, hiszen korábban Curtis a Passport csúcslemezei mellett olyan megkerülhetetlen alapalbumokon ütötte még a dobokat, mint a New Triumvirat Pompeii, Al Bano & Romina Power Felicita, az Alphaville Forever Young vagy Freddie Mercury Mr. Bad Guy lemeze.
Szintén fontos tagjai voltak a csapatnak Pit Löw, az Orchestra Ferenc Aszodi és a Boney M. billentyűse és Mats Björklund, a Boney M., Giorgio Moroder és a Munich Machine gitárosa. Akik a dalok feljátszása mellett azok hangszereléséből is alaposan kivették a részüket.
Annak ellenére, hogy az album kereskedelmi bukás volt, mely immáron már csak az ezüst-minősítésig jutott, néhány számot ma is kedvelnek a rajongók. A többi pedig szakmailag figyelemreméltó. Nem véletlen, hogy ez a mára már kissé elfeledett, kevésbé ismert korong leginkább az új megoldásokra nyitott producerek és a hangmérnökök számára érdekes. Mert bár a Blind Before I Stop korának legmodernebb lemezei közé tartozott, aztán viszont gyorsan és rosszul öregedett. Hiszen mai füllel szinte már csak egy egynyárig szóló sikerhangzás, mely a maga korában viszont rendkívül modern, bátor és újító volt.
Mindenesetre a lemezt kezdő Execution Day egy fantasztikus nyitány. Steinman sehol, mégis annyira jól felépített, baljós, komor és teátrális szerzemény, hogy eszünkbe sem jut hiányolni belőle a tipikus amerikai jellegű musicalt. Főleg, miután a harmadik perc után belecsapnak a lecsóba. Van itt minden: hamisítatlan rockzene, táncos szintis hangzás, egymásnak felelgető témák, kórusének, dögös gitárszóló, szaxofon és persze a főhős, aki társszerzőként és énekesként is pályája csúcsán volt az album készítésekor. Csodálatos orgánum, csodálatos éneklés, mélyen átélt érzelmek, melyek még a mikrobarázdákon közvetítve is élőnek és érvényesnek hatnak.
A másodikként érkező Rock ‘n’ Roll Mercenaries ismét egy telitalálat. Az a bizonyos duett John Parr-ral, amely méltán vált slágerré. Dübörgő szintis, dobos alap, funkys gitárok, gitárhős jellegű díszítések és szólók, két csodás énekes plusz Frank a vokálokkal. Akár még a Genesis Invisible Touch lemezén is el lehetne képzelni.
A Getting Away With Murder funky ritmusra épülő szintetizátor alapja szintén elférne a korszak bármelyik jellemző popalbumán. Főleg Mel Collins finom szaxofonjátékával. Peter Gabriel, David Bowie, Duran Duran, kései Kaja(googoo), kései Boney M., egy újabb fényesre csiszolt gyöngyszem, mely bármelyik sikerlemezen megállta volna a helyét.
A One More Kiss (Night Of The Soft Parade) egy kétarcú kompozíció. Meat Loaf szerzeménye az első két és fél percben egy csodás ballada, majd felpörgetik a srácok a ritmust és ismét egy akkor nagyon menőnek és modernek számító szinipop alapra történik a dögös gitározás, illetve felsőfokú éneklés, melyben a főszereplő méltó társai az öttagú vokál tagjai. Végül visszatér a kezdeti líra, így egy pazar keretes szerkezet teszi még feledhetetlenebbé a dalfolyamot.
Az A-oldalt a címadó szám zárja. Méghozzá egy dögös, lendületes, szintis rockdal, mintha csak Suzi Quatro és zenekara keveredett volna a Turbo felvételeire. Ráadásul az egyik gitárt maga Meat Loaf szólaltatja meg.
A B-oldalt nyitó Burning Down egy nagyon érdekes, mondhatni agyas szerzemény, melyben az érdekes szintis nyitányhoz kitűnően illeszkedik a villanygitár és a gospel. Ezt a szerzeményt is Mel Collins szaxofonja koronázza meg. Miközben Meat Loaf, Frank Farian és a többi vokalista stabilan hozzák a kötelezőt. A korabeli nyugati kritikusok leginkább Bowie-t emlegették Burning Down kapcsán, de legalább ennyire érvényes lehet a Peter Gabriel, LGT vagy Fonográf párhuzam is. Utóbbiak persze szigorúan csak a nyolcvanas évekbeli felvételeikkel.
A Standing On The Outside ismét egy Loafra jellemző gyönyörű, lágy dallamos nóta. Csodás harmóniák, melyekben szinte lubickol a főhős, miként a vokalisták is. A sokadjára is gazdagon hangszerelt felvétel egy elfeledett korszak mélyen alulértékelt darabja.
A Masculine nagyszerű refrénje és gitárszólója akár még egy KISS lemezen is elfért volna. De úgy alapból is van egy fejrázós glam rock, hajmetal hangulata. Rettentő dögös, a szintik és a gépies dob miatt viszont egyidejűleg nagyon slágeres is. Ezek az arányok Desmond Child-nak is a becsületére váltak volna. Messze nem véletlen, hogy később, a Bat Out Of Hell III készítése idején végül egymásra is találtak.
A B-oldalon negyedikként elhangzó Man And A Woman talán az első gyengébb dal. Egy szintetizátoralapú finom lírai duett, amely azonban nincs eléggé felépítve – sem a hangszerelését, sem az érzelmi ívét tekintve. Manfred Mann biztosan gatyába tudná rázni, nagyjából a Somewhere In Afrika és a Criminal Tango korszakok stílusában nagyobbat ütne.
A Special Girl egy igazi rádióbarát slágerdal – lehetett volna, de mégsem az lett. Ugyanis mivel nem vették elegen a kislemezt, a rádiós szerkesztők is hanyagolták. Pedig ezt a fajta nyugis, mégis lendületes pop-rock világ odakinn és idehaza, a pártállami rádió vérkomcsi világban is remekül működött. Tucatnyi rockbanda hasított hasonló kompozíciókkal. Elég csak Bikini D. Nagy Lajossal berobbanó második korszakára gondolni.
Végül a Rock ‘n’ Roll Hero zárja a sort. Egy nyers, gitárcentrikus rockdal, mely a leginkább hajaz Meat Loaf korábbi albumaira. Energikus, direkt dal, mely meg sem próbálja palástolni a rock and roll biznisz és életforma negatív aspektusait, mégis vállalja a kihívást. A 2:45-től kezdődő középrész aztán ismét emlékeztet minket, hogy a nyolcvanas években járunk. Ez a rövid, de annál kifejezőbb betét akár még Roger Waters Radio K.A.O.S. lemezének is a javára szolgált volna, olyan hatékonyan teszi egyértelművé a korszakot és annak egyik jellemző hangulatát.
Mindent összevetve, a Blind Before I Stop messze nem Meat Loaf legjobb, legismertebb és legmeghatározóbb albuma, mégis egy rejtett kincs, mert a kompozíciók és a hangszerelés sok kis finomsága nemcsak időutazást ígér, de egyben fül- és szemnyitogató különleges megoldásai máig hatással lehetnek azokra a zeneipari munkatársakra, akik még nem kerültek teljesen önmaguk hatása alá.
A Blind Before I Stop nagylemezt követően Meat Loaf végül a Live At Wembley koncertfelvétellel teljesítette az Arista felé a szerződéses kötelességeit. Az 1987-es LP+EP kiadás egyebek mellett három szerzeményt mutat be stúdió-elődjéről (Blind Before I Stop, Rock ‘n’ Roll Mercenaries, Masculine), valamint négy örökzöldet a Bat Out Of Hell-ről. Ezzel nemcsak a kétszeresen dupla promócióról gondoskodott, de egyben hatásosan fel is vezette az immár ismét Jim Steinman-nel közös Bat Out Of Hell II 1990-ben kezdődő munkálatait.
John Parr viszont végleg eltűnt hősünk életéből, miután a Rock ‘n’ Roll Mercenaries első élő előadása után Meat Loaf elfelejtette bemutatni. Az örök harag eredményeként csak egyszer hangzott el a híres duett az eredeti hangokkal, amit viszont nem tettek fel a koncertlemezre.
Frank Farian pedig visszatért az eurodisco világához. Következő lépcsőfokként 1988-tól a Milli Vanilli ötletgazdájaként, szerzőjeként és producereként dolgozott. Mígnem egy bristoli koncerten kitört a világraszóló playback botrány, de az már egy másik történet.
