Egy kifejezetten érdekesnek ígérkező bulival indult a hazai téli koncertszezon, hiszen a Concerto jóvoltából egy igazi műfaji kavalkádot láthatott a szép számban összegyűlt nézősereg a Barba Negra kisebbik színpadán. Az igazi vonzerőt persze a főbanda, a Deathstars jelentette, akik közel 10 év után tértek vissza hozzánk, igaz lemezt is közel 10 éve jelentettek meg utoljára.

Az svéd estet a Liv Jagrell vezette Liv Sin indította. Számomra ők jelentették az egyik vonzerőt a koncert kapcsán. A jelenlegi formációnak ez volt az első itteni fellépése, de Liv korábbi bandájával, a Sister Sinnel már járt nálunk néhány alkalommal 10-15 éve. Akkoriban összefutottunk párszor, sosem hallgattam a lemezeit intenzíven (azóta sem), de Liv színpadi jelenléte kifejezetten tetszett mindig is. Karizmatikus, energikus előadó, ráadásul front csajos vonalon nagyon kevés a tiszta heavy metal énekesnő. Ezt a Doro Pesch vonalat nagyon kevesen képviselik. Kíváncsi is voltam, hogy mit kezdenek majd ezzel a true zenével a goth/indusztriál rajongók, de meglepően jól vették Liv erőteljes metálkodását. Nyilván nem jutnak el messzire ezzel a klasszik vonalas metal muzsikával, ahogy eddig sem jutottak messzire, de Liv üde színfoltja ennek a színtérnek, jó volt látni őt ez alkalommal is.

A folytatásban a beszédes nevű Priest következett, akik tovább feszítették a zenei határokat, de sok jelenlévővel ellentétben számomra az est tévedése voltak. Menet közben esett csak le, hogy ez az a formáció (trió), ahol két kirúgott ex-Ghost zenész „játszik”. Annak idején felkapott hír volt a banda megalakulása, de hamar kiderült (lagalábbis számomra), hogy értékelhetetlen a zene, amit tolnak és totális tévedés az egész formáció. Az egy dolog, hogy a zenének semmi, de tényleg semmi köze a rockzenéhez, a színpadon is csak két szintis volt a frontemberen kívül, hiszen pl. a Depeche Mode muzsikáját is sok rock rajongó hallgatja, szereti, de itt (hogy a DM-hasonlatnál maradjunk) azt a fajta Just Can’t Get Enough stílusú szinti popot akarta letuszkolni a torkomon a banda, amitől zsigerből irtózom. Nem véletlen a DM példa, szemtelenül nyúlják Gahan-ék stílusát, az énekes színpadi jelenléte is hol Dave Gahanre, hol pedig egykori főnökére Tobias Forge-ra hajazott. Mindezt a tingli tangli popzenét full bőrben, szegecsben, maszkokban (jól megtanulva a siker egyik receptjét), metalos névvel és logóval megtámogatva vezették elő. Itt érzem leginkább a zsákutcát hiszen ezzel a kinézettel semmi keresnivalójuk nincs a popszakmában, a zenével meg a rock közegben… Még mielőtt az elektronikus zenét is kedvelők tábora megkövezne, gyorsan hozzáteszem, hogy alapból nincs bajom az elektronikus zenével, vagy annak megjelenésével a rockzenében, de mindent a helyén kellene kezelni. Ha a Priest (a név miatt külön fekete pont, a Judas Priest nevében kérek elnézést miatta) zenéjének lenne ereje, mélysége, egyedisége, biztosan pozitívabban állnék hozzá, de egy színtelen, szagtalan katyvasz az egész, amit tudatosan becsomagoltak egy teljesen eltérő és mesterkélt (a Ghost múlt miatt pláne) köntösbe. Pedig vannak jó ellenpéldák, lásd az utolsó Riverside album Friend Or Foe dalát, vagy a Paradise Lost oldalhajtását a Hostot, hogy csak két friss dolgot említsek, ahol a popzene és az elektronikus megszólalás pöpec módon működik. De az egykori bandájuk, a Ghost is jó példa, akik rendszeresen használnak popos elemeket, mégis élvezhető a dolog. A Priest viszont egy tévedés, remélem ez volt az első és az utolsó találkozásunk!

Még szerencse, hogy a Deathstars hamar elfeledtette velem a Priest gagyi pop előadását. A kiváló Night Electric Night album címadójával indítottak, és egyből a helyére kerültek a dolgok. Mondhatni, hogy igazi best of műsort toltak, hiszen minden eddigi lemezüket megidézték néhány dallal, de természetesen a májusban megjelent friss album, az Everything Destroys You is rendesen meg lett promózva, négy dalt is elővettek róla. Kifejezetten értékeltem, hogy nemcsak 50-60 percet játszottak, ahogy az egy ilyen többzenekaros klub bulin szokás, hanem rendesen kitöltötték a műsoridőt, 18 nótát játszottak végül, ami tényleg tisztességes ezen a szinten. Meg is hálálta az értő közönség a törődést, végig ment a tombolás, láthatóan mindkét fél ki volt már éhezve a sokéves nélkülözés miatt. Az újlemezes Midnight Party különösen működött, igazi koncertnóta, de a klasszikusok is rendesen felpörgették a fanokat. Egyedül az énekes, Andreas „Whiplasher” Bergh tűnt visszafogottabbnak saját magához mérve, de a buli második felére ő is magára talált. Persze nem volt ez olyan nagy para, hiszen többen is vannak a bandában, akik gond nélkül elviszik a hátukon a bulit. Elég, ha csak Skinny Disco nevét említem, aki extrém megjelenésével már sok éve az egyik arca a bandának. Hozzá csatlakozott a pár éve visszatért régebbi gitáros, Eric „Cat Casino” Backman is, akiről (infó hiányában) nem tudtam eldönteni, hogy direkt provokációból öltözött repedtsarkú kurvának, vagy van valami valós alapja a nemváltásának. Bármi is álljon a dolog mögött, így ketten Skinny-vel simán elvitték a show-t Andreas elől.

A Priest téves jelenlététől eltekintve ez az egyik legjobb klub buli volt idén, remélem nem kell újabb tíz évet várni egy újabb Deathstars bulira!

Fotók: Polgár Péter