• Alsóörs, Tábor Fesztivál 2024. augusztus 31.

Jó, tudom, ez egy Doors-dal címe, de a finn metálzene veterán alakulata – ezt most már kimondhatjuk 40 esztendő után – pont a meteorológiai nyár utolsó napján tette tiszteletét hazánkban, az alsóörsi Tábor Fesztivál zárónapján. A Stratovarius érdekes felállású zenekar olyan szempontból, hogy Timo Tolkki gitáros 2008-as távozásával egyetlen alapítótag sem maradt a zenekarban.

Profi szervezésre utalt, hogy amíg a Depresszió nem fejezte a be a fellépését a nagyobb színpadon, addig nem kezdődött el a Stratovarius fellépése a kisebben. Ahogy tízet ütött az óra, abban a szent pillanatban fénybe borult a színpad és a sejtelmes intro után a csapat belevágott a legutóbbi ’Survive’ album címadó szerzeményébe.

Gyors, dübörgő zenét játszik a Stratovarius, sikáló, káprázatosan tempós gitár riffek adják az alapot, mind erre ül rá a fülbemászóan dallamos ének és a csodálatosan megkomponált, sok esetben klasszikus zenét idéző virtuóz hangszerszólók, melyekben inkább a gitár viszi a prímet, mint a billentyű. Időnként a dalokat teletűzdelik váratlan ritmusváltásokkal, mindezt fantasztikus precízséggel tálalják. Persze kell ehhez egy nagyon pontos ritmusalap, ezt a Lauri Porra-Rolf Pilve ritmusszekció maximális profizmussal hozta. Nem hangzik sületlenségnek, hogy zenéjük jó adag progresszív rock elemet is tartalmaz.

A Stratovarius tagjai magasan képzett muzsikusok, egyesek híres zenészcsaládok sarjai. A svéd Jens Johansson billentyűs – aki lassan harminc éve tagja a bandának – édesapja Jan Johansson legendás jazz- zongorista volt, ám Jenst inkább a rockzene befolyásolta, hiszen nagy hatást gyakorolt játékára Don Airey vagy a néhai Jon Lord. Játszott Yngwie J. Malmsteen oldalán, Ronnie James Dioval, Ginger Baker-rel de olyan jazzlegendával is összehozta a sors, mint Jonas Hellborg norvég basszusgitáros. Lauri Porra basszusgitáros multi-instrumentalista, jazzt és klasszikus zenét tanult, filmzenéket komponált, dédnagyapja a leghíresebb  finn komponista, Jean Sibelius. Matias Kupianien gitáros a helsinki Sibelius Akadémia hallgatója volt, a Stratovarius mellett producerként is tevékenykedik. Rolf Pilve dobos a metál mellett otthonosan mozog a jazz, a klasszikus és a progresszív rock világában is.
A frontember, Timo Kotipelto szintén akadémiai keretek közt sajátította el az éneklést, sőt, ő maga is okítja szerzett tudományát. A Stratoba kerülésével vált igazán fajsúlyos bandává a nemzetközi színtéren a csapat.

Egy incidensről is beszámolnék, amiben tulajdonképpen nincs semmi meglepő. Ahogy a világ minden szegmensének működését, az élő zenét is rombolja a mobiltelefon addiktív használata Nos, történt, hogy egy polgártás az első sorban Kotipelto képébe nyomta azt a szart, mire az énekes dalolás közben kikapta a kezéből kütyüt és meglendítette, ám nem engedte el. A tulaj visszakapta a készüléket, de jobbnak látta elrakni ezután. Jó volt látni, hogy nem csak én gondolkodom így a cucc jelenleg megszokott használatáról.

Ami szembetűnő volt, hogy mennyivel nagyobb tömeg volt kíváncsi a Depresszió vagy a Pokolgép koncertjeire, mint a Stratovarius fellépésére. Tavaly is ugyanezt tapasztaltam, amikor a Mobilmánia és a Phil Campbell And The Bastard Sons léptek fel időben egymás után.  Ezen az estén is a magyar előadók a nagyobb színpadon koncertezhettek, valószínű, a fesztivál közönsége inkább miattuk látogatott ki a Pelso Kempingbe. Azért azt nem mondanám, hogy lézengett a közönség a Strato fellépésén, szépen megtöltötték a színpad előtti teret. Akik ott voltak, tényleg rájuk voltak kíváncsiak, hiszen a derekasan kivették részüket az énekésben – minden dalt ismertek. A keverés nem hangzott tökéletesnek, mert Jens Johansson billentyűiből vajmi kevés hallatszott, időnként a basszus is elveszett a hangorgiában. Ez volt a színpad közvetlen közeléből, viszont távolabbról egész tűrhetően összeállt a hangzás.

Fesztivál-kompatibilis fellépést kaptunk, egy hetvenperces blokkot nyomtak le a srácok. Kotipelto nem sokat beszélt, úgy döntöttek, kihasználják a rövid időkeretet a zenélésre, amit jól tettek. A buli végén elhangzott a zenekar Smoke On The Waterje, a 2000-ben megjelent Hunting High And Low, melyre szinte mindenki táncra perdült a színpad előtt. Nekem az ’Infinite’ album másik nagy slágere, a Millenium egy kicsit hiányzott a koncertmenüből, de hát az már nem aktuális, majd 976 év múlva újra.

Jó volt látni, hogy a metálműfaj igényesebb ágának is szépszámú közönsége van.  A Stratovarius idővel, beléphet a legendák sorába, hiszen produkciója és tagjai képessége ebbe az irányba viszi a bandát.

Fotók: Bakonyvàri Balázs