Bánkúti Győző a VAGÉTE, az Omega és a Flottilla együttesek egykori fúvósa. Nagy idők tanúja, aki az Omega egyik alapítójaként, valamint pisztonosaként, trombitásaként és furulyásaként a korai beatkorszak egyik főszereplője volt. A harmadik, befejező részben az Omega sztori végéről, a Ki Mit Tud?-ról és a Flottilla zenekarról esett szó.
Az előző részben ott hagytuk abba, hogy Kovacsics Öcsiék érkezésével átalakult a zenekar.
Abban az időben már kezdett feltűnni a Beatles és a Rolling Stones. Tehát a gyerekek, a táncolók és úgy általában, akik ott voltak a klubesteken, maguk is kezdtek felfigyelni a gitárzenére. Később aztán ez lett a vesztem, mert idővel kezdték kiutálni a fúvósokat. Az elején a Benkó Dixieland Band azért nem tudott érvényesülni, mert az volt a társadalmi beállítottság, hogy a dixieland nyugati zene, hát hogy kerül ez ide… Aztán meg a fiatalok fordultak el tőlük, mert a beat láz miatt idejétmúltnak ítélték a zenéjüket.
Szerencsére túlélték ezeket! Időközben találkoztatok is néhányszor. Például az 1963-as Ki Mit Tud? és a szintén ’63-as amatőr zenekarok seregszemléje alkalmával, a Sportcsarnokban.
Tudod, mi az érdekes? A Ki Mit Tud?-os részvételünket soha nem láttam még az interneten. Pedig kerestem. Persze nem mi nyertük meg, de attól még érdekes emlék volna. Rossini Tell Vilmos-nyitányát játszottuk. Persze hiába, végül az angyalföldi dixieland zenekar nyerte meg az elődöntőt. Rossznyelvek szerint protekcióval.
Ha jól tudom, akkor a döntőbe a XIII. kerületi KISZ Bizottság tánczenekara került. Róluk van szó?
Igen. Abban szerepelt egy Petrovics nevű zongorista, aki aztán velünk együtt a flottillához vonult be katonának, akiket Kovács százados a Ki Mit Tud? után összegyűjtött. Zenészeket, versmondókat, pantomimeseket. Miután felléptünk a műsorban, megkértek, hogy menjünk katonának.
Megkértek? Azt hogy kell elképzelni?
Rá egy évre, 1964-ben értem meg, hogy elvigyenek katonának. Egy Kovács nevű százados kijött a lakásunkra és azt kérte, hogy Bánkúti elvtárs, ne menjen egyetemre! Mert akkor nekem már érvényes egyetemi felvételim volt. Biztosítunk magának egy nagyon jó katonaságot. Vállalja el, mert úgyis mindenképpen be kell vonulni. Mit szól hozzá? – kérdezte.
Hát, ha már be kell vonulni -gondoltam-, akkor tényleg nem mindegy, hova megyek. Ugyanez történt Mátrai Ferivel, meg Tornóczky Ferivel és még egy csomó emberrel is, aki a Ki Mit Tud?-ban szerepelt. Így aztán megkaptuk a behívókat és együtt bevonultunk. Például Bakacsi Béla is katonatársam volt. Az utánunk következő évben pedig Sankóékat hívták be ugyanígy.
Hova vonultatok?
A flottillához. Szóval Kovács százados kérésnek megfelelően feladtam az érvényes egyetemi felvételi lehetőséget és a többiekkel együtt bevonultam. A „nagyon jó katonaság” ígéretéből pedig végül annyi valósult meg, hogy persze nekünk is ugyanúgy volt gyakorlat, mint a többieknek, de délutánonként, mikor, mint a mosott sz@r, visszamentünk a laktanyába, felhangzott az utasítás, hogy: „Elvtársak, gyakorolhatnak!” Mi pedig gyakoroltunk, majd idővel elkezdtünk játszani is különféle fellépéseken.
Miket játszottatok a seregben és kiknek?
Vegyes műsort tanultunk be, hogy mindenhol meg tudjunk felelni a kéréseknek, elvárásoknak. Elsősorban katonáknak játszottunk és nagyon sok helyre eljutottunk a katonai vonalon. Az egyik legemlékezetesebb fellépésünket egy őrmester intézte, aki Bácsbokodon lakott. Mikor Baján voltunk a hadihajókkal hídfelrobbantást gyakorolni, akkor megszervezte, hogy egyik este oda is menjünk át zenélni.
Kecskés András, lantművész is játszott velünk, aki szintén szerepelt a Ki Mit Tud?-ban. Aztán a már említett Kovács százados pedig énekelt. Összeállítottunk egy műsort Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig címmel. Abban volt világzene, slágerzene, beat, magyar nóta, operett és minden egyéb. Az volt az első Flottilla zenekar.
Aztán abból lett Faragó Judyékkal a következő?
Nem, az egy a miénktől teljesen független formáció volt.
Számodra meddig tartott a Flottilla együttes?
Míg le nem szereltem. Az is egy külön történet, hogy miként. Mivel én technikumot végeztem, jó voltam ábrázoló geometriából. Az egyik nap bejött az egyik hadnagy és azt kérdezte, hogy: „Elvtársak, ki ért az ábrázoló geometriához?” Jelentkeztem, aztán elvitt rajzolni. Idővel a szigorú fegyelem ellenére is elkezdtünk beszélgetni, család, rokonság, egyebek. Egyszer aztán azt mondta, hogy adjak be egy kérelmet, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Beadtam, hogy többen vagyunk testvérek, valamint, hogy korábban már részt vettem kutatási folyamatban a civil munkahelyemen. Mint később kiderült, voltunk vagy tízen, kérvényesek. De abban olyan is volt, akinek öt gyereke volt otthon. A másik meg elvileg ikernek született, de csak a hátán volt egy anyajegye, mert az ikertestvére nem született meg. Aztán, ahogy a katonaságnál meghajtottak minket, akkor az a hátán lévő anyajegy elkezdett nőni. Ő például egészségügyi okból kérvényezte a leszerelést. Mások meg szociális alapon.
Elérkezett 1965 legvége, mikor is Szilveszter napján egyszer csak az mondták a feletteseink, hogy: „Elvtársak, menjenek haza!” Az egyetemi felvételi lapomat viszont akkor már nem fogadták el. Volt egy olyan időszak, amikor elkezdtem újra zenekarokat alapítani. Neveket már nem tudok felsorolni, de még sokáig voltak gitárosok, akik érdeklődtek utánam. Mivel addigra a beatkorszakban a pisztonnal már nem lehetett mit kezdeni, sajnos mind elhaltak ezek a próbálkozások. Hát, 1966-ban felhagytam a zenéléssel.
Fel sem merült, hogy visszatérsz az Omegába?
1964-ben mentem katonának, ősszel. Tulajdonképpen az utolsó együttlétem az Omegával a Danuviában volt és már akkor is volt olyasmiről szó, hogy nincs mit tenni, egyszerűen kikoptak a pisztonos számok. A kezdeteknél, mikor még az előző felállással játszottunk, összességében akkor is csak a repertoár kábé felében volt szerepem. Aminek nagyjából az egytizede volt, ami konkrétan pisztonszólót igényelt. Aztán, miután elment Tornóczky Öcsi, kezdtek még jobban kikopni azok a pisztonos dolgok. Akkor már csak ültem és néha felálltam. Főleg, mert az utána érkező Kovacsics Öcsiék már nem nagyon szerették azt a zenét, például a Billy Vaughn számokat. Akkor jött be, hogy Mecky bedobott egy Bill Haley rock and roll-t és fantasztikus sikere volt.
Akkor elkezdtünk hasonló dalokat összevadászni. Lett négy-öt szám, amiben a pisztonozás mellett már énekeltem is és aztán volt még mellette egy-kettő, amiben már csak énekeltem. Így kezdett szétfolyni a régi Omega.
Az eredeti Omega szép lassan kezdett eltünedezni, miközben megerősödött a Kovacsics féle új hullám. Gondold el, hogy kezdetben Mecky egy halál visszafogott, nagyon szerény fiú volt. Egy olyan gyerek, aki nem nagyon állt ki a zongora öbléből. Akkor még nem mert. Félénk volt. Tudom, mert voltak csajok, akik közeledtek felé. Az egyikük például folyamatosan panaszkodott, hogy Mecky még a kezét sem fogja meg. Akkor még nem az volt, aki később lett. Aztán idővel valahogy belejött a frontember szerepbe.
Mikor az átmenet környékén Benkő Laci intézett egy bulit, vegyes felállásban az amerikai követség dolgozóinak, azon te is jelen voltál?
Nem. De ezekről a szervezésekről még mindig azt jut eszembe elsőre, hogy mint már említettem, mennyire gyűlöltem a sokáig fennlétet. Volt, hogy vidéken játszottunk és reggel ötig kellett zenélnünk a szerződés szerint. Mikor már háromkor majd elájultam. Abba szinte belebolondultam, mert nekem minden nap korán kellett kelni. Majd Zuglóból kora reggel kimenni Újpestre, a Fóti útra.
Nem volt mód ezen változtatni?
Ugye, ezek a szervezések… A budapesti diákklubokban még keretek között lehetett tartani az éjszakázást. De, mikor vállalati rendezvényre hívtak, főleg vidékre, akkor elszabadultak a dolgok. Aki a bulikat kötötte, nem volt, vagy nem lehetett tekintettel rám és a normál napirenddel dolgozó zenekari tagokra. Lehet, hogy ez is volt az átka az Omegában való részvételemnek. Mert tudod, amikor vége van egy műsornak, még manapság is az a menetrend, hogy utána még rendszerint ottmaradunk, beszélgetünk. De én máris siettem haza, rohantam, mert reggel korán kellett kelni. Hozzátartozik még a dologhoz, hogy abban az időszakban kezdtem ötvösködni. Találtam valamit, ami idővel szépen kiváltotta számomra a zenélés örömét. Mellette az elektronikai iparban dolgoztam. 56 év után, fejlesztő mérnökként mentem nyugdíjba, 2017-ben.
Miután kimaradtál az együttesből, hívtak, kerestek téged az Omega bármelyik kiadványa, jubileuma vagy egyéb fontos megemlékezése kapcsán?
Ha már a nagylemezes Omegára gondolsz, akkor abból soha senki. Kovacsics Öcsivel öt évtizeddel az első találkozásunk után, az interneten találtunk egymásra, 2012 környékén. Majd pár évre rá Bálint Csaba kért interjút tőlem. Most pedig te, immáron nagyjából 65 évvel a kezdetek után. De nem igazán zavar, miként a közös múltunk átfestése sem. Elégedett, békés, boldog életet élek. Jól tudva, hogy a történelmet mindig a győztesek írják.
Fotók: Bánkúti Győző archívuma, Jozé, TTT Nemzeti Rockarchívum
