Kocsi Miki, a Nautilus, az Ambo, az Energia, a Nevada, az I. F. Company, Cserháti Zsuzsa, Korda György, Máté Péter, Delhusa Gjon és számos egyéb előadó egykori gitárosa, jelenleg a Moonflower tagja, nagy idők nagy tanúja. A kezdetektől fogva benne van hazai a beat- és rockéletben. Ráadásul nemcsak muzsikusként, hanem hangszer-készítőként is alaposan letette a névjegyét. Az általa készített gitárokról ódákat zengenek a zenészek, mi több, még Ritchie Blackmore is elismeréssel nyilatkozott a munkájáról.
A hetedik részben a Nevada első hajós munkájáról esett szó. Ahol Miki majdnem bekerült Roberto Blanco kísérőzenekarába is, de végül aztán máshogy segítette a produkciót. Majd a Dschinghis Khan együttes érkezett, melynek tagjaival még egy rendhagyó jam sessionre is sor került a személyzet számára adott műsor keretében. A hazaút kapcsán pedig az egyik kinti rajongójuk háborús élményei kerültek még terítékre.
Előző alkalommal odáig jutottunk, hogy befejeződött a Nevada első nyugat-németországi köre, majd egy svájci kiruccanás után vízre szálltatok…
1982 áprilisában szálltunk fel az MS Astor hajóra, majd július végéig jártuk a tengereket, tehát négy hónapig voltunk a hajón.
Miben volt más a hajós munka egy szállodai fellépéshez vagy egy night clubhoz képest?
Maga a zenélés mindenütt ugyanolyan. El kell tudni játszani az éppen futó slágereket, méghozzá pontosan és jól, a látványra is ügyelve. Viszont a hajón mindenki össze van zárva, egy vagy két hétig nagyjából azonos a közönség, így nem elég egy este csatát nyerni. És hát időnként ismert előadók, nagy nevek is felléptek egy-egy cruise ideje alatt. Persze elsősorban olyanok, akiket a németek nagyon sztároltak. Akiket itthon nem is nagyon lehetett látni, hallani…
Mondasz példát?
Például Lilo Siegel, vagy Roberto Blanco, akinek hasonló hangja volt, mint a Tom Jones-nak vagy Engelbert Humperdinck-nek.
Roberto hozott magával egy tizenkét tagú bandát, akik a világ minden tájáról jöttek a hajóra. A pozaunos Ausztráliából, a trombitás Csehországból és így tovább. Ezért aztán a mi zenekarunkból már csak egy gitárost kért, meg a basszusgitárost. Megmondom neked őszintén, hogy azt a fajta kottát, amit ők használtak, én nem bírtam, nem értettem. Soha életemben nem láttam olyan jelzéseket és olyan jegyeket, amik abban voltak. Főleg, hogyha kíséretről volt szó, akkor mi itthon már hozzászoktunk a Máté Péter féle úgynevezett „lókottához.”
Elmondod az olvasóknak, hogy mi a különbség?
A „lókotta” általában csak betűvel jelzett vázlat. Csak a harmónia van jelezve, nincs hangjegyenként kiírva, hogy mit kell játszani. Betűk, meg ütemvonalak, ismétlőjel, szünetjel satöbbi. Blanco kottájában viszont minden „szőlőfürtre” ki volt jelölve. Amit én tizenhét éves koromban láttam utoljára, viszont addigra már majdnem harminckettő lettem. Elmúlt tehát majdnem tizenöt év, úgy, hogy nem láttam olyat, hát kiment a fejemből.
Hogyan vészelted át a dolgot?
Nem meglepő módon Roberto Blanco azonnal észrevette, hogy sántít a gitár. (nevet) Mivel az idő elég kevés volt a felkészülésre, hibáztam a próbán. Nem sokat, de semennyit sem lehetett volna. Egy héttel előtte kaptunk meg a vastag paksamétát, amit át kellett volna nyálazni. De úgy, hogy este játszol, délután próbálsz ezzel, meg azzal. Hát ennyi, nem volt időm rá. Ráadásul még minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy valami nem jól szól, lementem a színpadról a keverőpulthoz javítani a hangzáson.
A keverő a hajó saját hangosításához tartozott, de érthetetlen módon a próbákon a hajó saját technikusa sehol nem volt. Viszont amikor már úgy átállítottam a pultot, hogy elkezdett a zenekar jól szólni, Roberto odajött hozzám és azt mondta, hogy inkább hagyjuk a fenébe a gitározást, mindenki sokkal jobban jár, ha én inkább az előadásukat keverem. Úgyhogy mind a négy fellépésüket én kevertem…
Volt még másik hasonló nagy név az idő alatt, mikor ti játszottatok a hajón?
Igen. Genovában jártunk, amikor a kikötőben egyszer csak felpakolt a hajóra a Dschinghis Khan együttes. (nevet) Két hétre jöttek, aminek különösen örültünk, mert akkor abban a felállásban két magyar is volt náluk: Edina Pop és Leslie Mandoki, azaz Késmárky Marika és Mándoki László.
Amikor Mándoki jött befelé a hajóhídon, meglátott a korlátnak támaszkodva… „Te mit keresel itt?” – kérdezte. „Te mit keresel itt?” – kérdeztem vissza. (nevet) Mi még itthonról ismertük egymást. Ugyanis, amikor 1973-ban mindenféle jazz klubokba járkáltam, többször is találkoztunk. A Dschinghis Khan előtt Mándoki dobos volt. Nem is akármilyen dobos. Volt egy JAM nevű zenekaruk, amivel olyan zenét játszottak, mint a hetvenes évek élvonalbeli progresszív csoportjai…
Aztán egyszer éjféltől játszottunk a személyzetnek is. Egy kétszázötven fős zártkörű bulit, lent a Crew Mess-ben. Csak mert az előttünk lévő banda is játszott nekik egy személyzeti bulit. És pont akkor volt ott a Dschinghis Khan. Aztán hatalmas jam session lett belőle. Még arra is emlékszem, hogy május másodika volt, Athénból hajóztunk ki a nagy naplementébe, aztán éjfél után lerámoltunk a Crew Mess-be és játszottunk. Döngettünk rendesen, olyan számokat, amiket addig még senki a hajón nem hallott tőlünk. A személyzetnek nagyon tetszett. De a hajó vezetőségéből is többen lent voltak. Még a kapitány, Herr Kapitän Raymund Krüger is tiszteletét tette. Nagy tételben fogyott a pia, nagyon jó hangulat volt…
Egy rövidke pihenő után, épp mikor kezdtük volna a második kört, Mándoki Laci beült a dobhoz. Wolfgang Heichel, a Dschinghis Khan egyik énekese pedig odajött a mikrofonhoz és csak annyit mondott: „Blues!” Dancsák Gyuszival összenéztünk, jó gyerünk. Majd Wolfgang elkezdett szájharmonikázni, de olyan hitelesen, hogy besz@rtunk. Nyomta a bluest és aztán szétnyitotta a kezét, de nem volt benne semmi. Szájherfli meg főleg nem…
Csak utánozta a hangját. (nevet) Aztán egy óriásit zenéltünk együtt. Mándoki Laci nem felejtett el dobolni. Marha jó volt. Számomra ezek igazán nagy dolgok voltak. Főleg, hogy a zenélésen túl is nagyon kellemes időt töltöttünk együtt…
Mire gondolsz?
Például jókat csavarogtunk Athénban. A két zenekar együtt csámborgott, együtt mentünk fel az Akropoliszhoz is. Valahol, valamelyik nyitott teraszon tzatzikit ettünk. Azt a kirándulást meg is örökítettem. Mivel akkor még nem volt videóm, Super 8-as filmfelvevővel dolgoztam. Majdnem háromórányi az az anyag, aminek az elejét a németországi idők alatt filmeztem, majd legalább egy órányi van a hajóút idejéből. Nagyon szép helyeken voltunk.
Még merre?
Többnyire Európa körüli vizeken jártunk körülbelül három hónapon keresztül, azután két cruise következett, teljesen ugyanazon az útvonalon. A legészakibb emberi település és Cuxhaven között. Akkor volt egy barbadosi zenekar is a hajón, akik csak reggae-t játszottak a napozó fedélzet előtti Lido Bárban. Jól összehaverkodtunk a dobossal, George-dzsal, aki életében nem látott még igazi havat. Ott fenn északon, ahová fölment a hajó, viszont mindenütt csak hó volt… Volt olyan, hogy annyira északon hajóztunk, ahol már nem ment le a Nap. Pont olyan évszakban voltunk. (nevet) Fölmegyünk, Nord Cap, hajó kikötve. Pislogva jön ki George. Nézi, hogy minden be van fagyva és fehér. Lement a személyzet a hóba focizni. George meg lejött és nagyon óvatosan csak az ujja hegyével nyúlkált a hóhoz. Borzongott, visszamenekült a hajóra, miközben azt hajtogatta: „Oh my God! Beautiful, beautiful Barbados!” Majdnem elsírta magát. Fázott is nagyon. Hát felmenekült a Lido Bárba whiskey-vel vigasztalni magát. (nevet)
Majd vége lett a szerződésünknek és hazajöttünk. Én vonattal, mert a többiek még vásárolgattak egy napot, így aztán Hamburgban elváltunk egymástól Annyira tele voltak rakva Kabóca autójában, hogy még az utastérbe is pakoltak. Útközben egy éjszakára megálltam egy ismerősünknél, Günther Weinecke-nél, egy volt tengeralattjárós veteránnál, aki még a II. világháborúban volt torpedókezelő. Hannoverben haverkodtunk össze. Bejárt a Top of The Town-ba, ahol a régi és idősebb törzsvendégek számára volt bent egy jó nagy rekeszes vitrin, benne a saját korsójuk, meg az italuk. Hozták magukkal a kulcsot, majd odaadták a pincérlánynak, aki kinyitotta a rekeszt, elmosta a korsót és kivette az italt. Az öreg mindig Jim Beam whiskey-t ivott és egy-két sört mellé. A végén elmosták a korsóját, visszarakták az italt, bezárták az ablakos rekeszt és visszaadták neki a kulcsot.
Hogy számoltak el?
Fizethetett akkor is, mikor végzett. Vagy húzták a strigulát és akkor számoltak, amikor elfogyott a Jim Beam az „ampullából”. (nevet) Nagyon kedves ember volt. Voltunk nála látogatóban is, mert meghívta a zenekart. Amúgy elég vicces módos ismerkedtünk össze. Volt egy jó nagy fehér madara, valamilyen kakadu, amit behozott a lokálba, ahol játszottunk. Már a színpadról láttuk, hogy jön be az öreg a hosszan elnyúló L alakú terembe, ahol az “L” sarkában volt a színpad.
Sétált be az öreg és a vállán ült a madár. Éppen Ibolya énekelt, ami alatt a fénytechnikus csak egyetlen fénycsóvával világította meg a színpadot. Úgy, hogy csak rá esett fény, más nem látszott. Besötétült a terem, a kakadu megindult az egyetlen fényforrás felé, majd kikötött Ibolya fején. (nevet)
Aki egy sikollyal azonnal leguggolt. Valamilyen latex anyagból készült nadrágot hordtunk mindannyian. Rajta is egy hasonló volt. De azért, hogy jobban kiemelje a kellemes formáját, az övé sokkal szűkebb volt. Ezért aztán, ahogy leguggolt abban a szűk nadrágban, rögtön szét is repedt a fenekén. (nevet) Jó! Kész! Vége volt a műsornak. Nem mert megfordulni, mert rögtön szét is nyílt az a feszes anyag. Akkor azt kérte tőlem, hogy „Mikulás, add már ide a zakódat!” Rögtön letettem a gitárt, odaadtam a zakót, amit a derekára kötött, majd bement az öltözőbe átöltözni. Mondanom sem kell, hogy egész este röhögtünk. Volt, hogy nem tudtuk befejezni a nótát, mert úgy röhögtünk. A végén már egymásra sem mertünk nézni, mert azonnal elharapódzott a nyerítő vihogás… Mindenesetre összebarátkoztunk. A kakadu volt az egyik téma, de aztán öreg olyan sztorikat mesélt a háborúról, hogy az észveszejtő volt. Még csak végighallgatni is.
Miket?
A legjobban az maradt meg, ahogyan számára véget ért a világháború. Valahol Hollandia környékén kaptak egy vízi bombatalálatot, elkezdtek süllyedni. A többiek, hogy megakadályozzák a vízbeömlést, lezárták és egyben rájuk is zárták az elülső hajórészt. Négyen voltak elöl, a torpedóvető kezelői. Az öreg elmondása szerint nagy nehezen kibújtak a torpedóvetőn, az utolsót kivéve, mert ő már nem tudott kimászni. Majd több órán keresztül hánykolódtak hárman a vízen, amíg egy holland naszád végül felvette őket. Hadifogságba került, csak a háború után szabadult. Azt is mesélte, hogy a nürnbergi per után százból kilencvenkilenc ember letagadta, hogy ott volt. „Én nem tagadom le. – magyarázta – Hittem benne, mert abba neveltek bele.”
Még korábban meglátogatott minket Kiel-ben. Volt egy öreg kocsija, azzal jött Hannoverből. Délután, a fellépés előtt még elmentünk a laboe-i tengeralattjáró emlékműhöz. Ahol egy tengeralattjáró van kint a homokon egy obeliszk előtt. Kértem tőle, hogy menjünk és mutassa meg nekem, mert egy olyan hajón szolgált ő is. Hozzá kell tenni, hogy az ötvenes évek elején a németek kiszedtek két tengeralattjárót a tengerfenékről és az egyik pont az ő egykori, elsüllyedt hajója volt… Ami azóta lent volt a víz fenekén és csak olyan szinten hibásodott meg, amely bajokat viszonylag könnyen lehetett orvosolni. Mielőtt a németek rendbe hozták a hajót, őt, mint túlélőt kerítették elő, hogy azonosítsa a halott bajtársait.
Nagyon kemény…
Amikor megérkeztünk az emlékműhöz, az öreg megállt a tengeralattjáró előtt és azt mondta, hogy „Nem bírok tovább menni.” Patakokban folyt a könnye. Siratta a régi bajtársait. Így aztán lemaradtam az előadásról és csak fényképeken láttam, hogy hogyan néz ki belülről egy ilyen úszó koporsó…
Folytatjuk!
Fotók: szerkesztőségi archívum, Kocsi Miklós archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
