Napalm records, 2025

Anders Nyström alapító gitáros kreatív nézetkülönbségek miatt hagyta el a csapatot néhány hónappal e lemez megjelenése előtt. Az ilyesmi ritkán bizonyul jó előjelnek, különösen, ha tudjuk: „Blakkheim” elsősorban a húzósabb, direktebb korai korszak hangzásának eltűnésével nem tudott megbékélni a Katatonia irányvonalában. Az alapító és a már korábban távozott Roger Öjersson helyére Renske Nico Elgstrand (ex-Entombed) és Sebastian Svalland (ex-In Mourning) gitárosokat igazolta le.

Csöppet sem lepődtem volna meg, ha ezek után egy nyugtalanító szintikkel telibe vert, értelmezhetetlen albumot kaptunk volna az immár teljhatalommal irányító énekestől, ám ez szerencsére nem következett be. A nyitó Thrice refrénjének masszív, töredezett riffjei, a dal öntörvényű, némileg kiszámíthatatlan strukturális megoldásai csont nélkül hozzák a megszokott feelinget. A gitárok pedig masszívan zúznak, a progresszív témák tornyosulnak – mondhatnánk, nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább!

Nagyon furcsa nyáron hallgatni ezt a korongot. Az előző néhány lemez megjelenését február környékére időzítették a srácok, és én abban a vak hitben éltem, hogy ez nem véletlenül történt így. A rideg téli hangulat valósággal megágyaz ennek a komor, melankolikus, mégis energikus muzsikának, és segít megidézni azt a bizonyos lelkiállapotot, amihez az ember kifejezetten Katatoniát akar hallgatni. Erre most itt vagyunk az évszázad legszárazabb, legmelegebb júniusában, és nesze, kerülj megfelelő halmazállapotba ehhez a lemezhez! Nem könnyítik meg a dolgunkat, úgyhogy álljunk be a maximumra állított klíma alá, és lássuk, működik-e a varázslat!

Aki tudja, mire számíthat és volt már előzetes tapasztalata a csapattal, annak tulajdonképpen igen. Ha nem is nagyon könnyen, de a muzsika végül megadja magát a fürkésző füleknek. Tudom, hogy sokan egyszerűen bánat-metálnak hívják azt, amit a gárda csinál, de az az igazság, hogy ez a tipikusan újságírós, magas lóról odavetett, bennfenteskedő kifejezés dehonesztáló a csapatra nézve. A Katatoniából először is árad a hitelesség, amit a rendkívül színvonalas megvalósítás helyez keretbe. Ők egyértelműen nem azért szomorkodnak, mert pénz van abban, hogy a zenehallgatók bizonyos százaléka ilyesmit akar hallani. Itt emberi lények valódi léleklenyomatát hallhatjuk, akik akkor is így szólalnának meg, ha mellette egy étteremben kellene mosogatniuk. Vagy ebben az esetben nyilván még szomorúbban… No, de viccet félretéve: a fájdalommal teli, gyönyörű dallamokkal és gitártémákkal telepakolt lemez csak a megfelelő hozzáállást kéri, hogy lenyűgözze a hallgatót. A csapatra jellemző teljesen egyedi és izgalmas ritmikai megoldások, a minden konvencióra fittyet hányó szerkezetek, az erőteljes és tiszta hangzás meghozzák a minőség percepcióját. Minden dalban számos kis meglepetés, érdekesség lapul, amit alapos hallgatással élvezet fölfedezni. Igaz: a kompromisszummentes hozzáállást az album végig megköveteli, mert a melankólia monolit nyomása alól nincs menekvés egyetlen pillanatra sem. Néhol egyébként akad némi kikacsintás az Opeth felé (pl. The Light Which I Bleed), de ez persze jottányival sem enyhíti a hangulati helyzetet.

Talán a legfurább nóta az ilyen szempontból amúgy is elképesztően erős mezőnyben az elsősorban szintetizátorokra épülő Efter Solen, aminél a svéd nyelv csak hozzátesz az elidegenítés processzusához. Némileg dacból néztem hát bele épp ennek a szövegébe, és… Nos, itt most rátok bízom a véleményalkotást: „Egy napnyi nyár után ülök kint egyedül, kezemben térképpel a sötétségről”.

Blakkheim távozása ide, Jonas Renske egyeduralma oda: erre a lemezre még csak egy szemrehányást sem könnyű tenni. Nehéz szeretni, és legalább ilyen nehéz nem szeretni. Semmiféle dimenzióban nem szolgálja a közízlést, megfizetteti az élvezetet, amit a sokadik hallgatása során érzünk, ám megéri a befektetést.

De bárcsak ne lenne nyár!