1963 szeptemberében Richard William Wright egyik alapítója volt annak a Sigma 6 nevű együttesnek, mely többszöri névváltozás és átalakulás után végül, mint Pink Floyd vonult be a zenetörténetbe. Azonban Rick még a végleges név felvétele előtt – Juliette Gale énekesnővel együtt- kilépett a bandából, majd Görögországba utazott, mediterrán vakációra. Talán ez az intermezzo, talán más lehetett az oka, de tény, hogy visszatérése után szinte végig mindenhol utolsóként említették a nevét, ami vélhetően nem csak a formáció tagjai vezetékneveinek ABC sorrendjének volt köszönhető, de a zenekari döntésekből való módszeres kiszorulása okán is. Igen jellemző módon az első, hivatalosan is kiadásra kerülő szerzeményét (You’re The Reason Why) sem a saját együttese játszotta fel, hanem az Adam, Mike and Tim trió, mely akkoriban még messze jobban jövedelmezett, mint az anyazenekar.

Bár Richard Wright billentyűsként és fúvósként már a Tea Set / The Pink Floyd Sound / The Pink Floyd időszakban is fontos szerepet játszott – mind zeneileg, mind a hangzást tekintve-, ennek ellenére szólistaként végig háttérbe szorult a két szólógitáros, Bob Klose és Syd Barrett mögött; míg a koncepcionális döntéseket már akkor is elsősorban Nick Mason és Roger Waters hozták meg, persze Barrett ragyogó zsenijének árnyékában. Rick a Barrett-érában egyaránt jegyzett időtlen remekműveket (Remember A Day; Paint Box) és olyan dallamos popzenét is (See-Saw; It Would Be So Nice), mint amit nem sokkal korábban Sedgwickéknek adott. Miként a korai instrumentális őrületeknek (Interstellar Overdrive; Reaction in G; Pow R. Toc H., John Latham) is társszerzője és fontos közreműködője volt. Ráadásként néhány Syd klasszikusban még vezető énekesként is közreműködhetett.

David Gilmour érkezése, majd Barrett távozása után Wright továbbra is részt vett a floydok stílusteremtő, hosszú, nagyívű szerzeményeinek (Keep Smiling People / Murderistic Woman / Careful With That Axe, Eugene / Beset By Creatures Of The Deep / Explosion / Come in Number 51, Your Time Is Up; Quicksilver; One Of These Days; Echoes; Absolutely Curtains), és többtételes szvitjeinek (The Massed Gadgets Of Hercules / A Saucerful Of Secrets; The Amazing Pudding / Atom Heart Mother; Alan’s Psychedelic Breakfast; Shine On You Crazy Diamond ) megalkotásában, melyekkel mély nyomot hagytak az egyetemes rocktörténetben.

Miközben önálló- és társszerzeményeiben (Up The Khyber; Sysyphus; Heart Beat, Pig Meat; Unknown Song; Love Scene, The Violent Sequence / Us And Them; Seamus; When You’re In; Time, The Mortality Sequence / The Religion Song / The Great Gig In The Sky) folytatta a kísérletezést, illetve a slágergyanús dallamok (Crumbling Land; Country Song; Summer ’68; Burning Bridges / Mudmen; Stay; Breathe / Breathe reprise / Any Colour You Like) komponálását, míves hangszerelését is. Életművéből kimagaslik egy négytételes kortárs remekmű a „Sysyphus”, mely nem csak a rockzenétől messze eső zeneiségével, de témaválasztásával is figyelemreméltó.

Pedig történhetett volna másként is, ugyanis Barrett távozása környékén felmerült, hogy Wright is vele tart és a Pink Floyd újrapozícionálása helyett inkább egy új, közös bandában folytatják a pályafutásukat, a Blackhill Enterprises istállójában maradva, Peter Jenner irányításával. Ennek fényében talán még inkább érthető, hogy miért pont Richardnak köszönhető, hogy a Syd után vágyódó, az őrült gyémántnak mementót állító kilenctételes dalmonstrum, a „Shine On You Crazy Diamond” nem csak szövegében, de zeneileg is megidézi a Barrett korszakot. Hiszen Rick volt az, aki az általa komponált, rekviemnek is beillő zárótételbe becsempészte a „See Emily Play” vezérdallamát…

Mindezek után minimum furcsának tűnhet, hogy a „Wish You Were Here” album többi szerzeményében, illetve az azzal párhuzamosan született, későbbi „Animals” dalokban a többiek már nem tartottak igényt Richard Wright szolgálataira. Legalábbis szerzőként és hangszerelőként biztosan nem. Viszont dalokat továbbra is szerzett, méghozzá a rá jellemző kettősséggel, néhol kísérletező, néhol nagyon is konvencionális stílusokban, de szinte mindig jellemző atmoszférát teremtve, csendes, szomorkás, befelé forduló, melankolikus hangulatban.

Mivel a Pink Floydból egyre inkább kiszorult, Richard Wright 1978-ban szólólemez készítésére határozta el magát, ez a dalcsokor „Wet Dream” címmel látott napvilágot, az év szeptemberében. Ugyan Rick már januárban stúdióba vonult, szerencsétlenségére Gilmour megelőzte – bár ő csak februárban kezdte meg első szólóalbumának munkálatait, viszont már májusban piacra is dobta. Így a tömegek számára Wright korongja már messze nem volt annyira érdekes, mint David Gilmour cím nélküli LP-je, az első új Pink Floyd szólóanyag, szűk nyolc évvel a második Barrett nagylemez után. Utóbbin egyébként mindketten közreműködtek.

Szóval Rick albuma csak szeptemberben került a boltok polcaira, és úgy tűnik teljesen elsikkadt. Mondjuk a kiadó sem állt komolyabban mögé, Gilmour szólólemezével ellentétben, kislemezekkel sem támogatták, klipek sem készültek hozzá. Összesen csak egy, David-del közös(!) promóciós maxit préseltek (Drop In From The Top / No Way – Special Disco Mix) a francia lemezlovasok és rádiók részére, ami sajnos a rajongók többségéhez sosem jutott el. De még a sárga színben pompázó korong híre is jóval később kezdett terjedni, hogy turné híján, érdemben segíthette volna Richard első albumának kampányát…

Maga, a nagylemez címe, „Wet Dream”, egy szójáték, mely egyaránt vonatkozhat egy szó szerinti „nedves álomra”, miként az azonos nevű koktélra; vagy egy némi „nedvességgel” végződő buja, szexuális álomra is. Tehát a korongot hallgatva, a borítót böngészve bátran gondolhatunk egy kéjutazásra – például a Földközi tenger valamelyik szigete melletti hajókázásra, görög borok, finom koktélok és persze mindez egy (vagy több) gyönyörű nő társaságában. Miként egy tényleges álomban történő spontán orgazmusra, éjszakai magömlésre is – az angol kifejezés konkrét értelme szerint-, ahol az izgalmas álomképekben talán még fürdőruha sem takarja a szépséges hölgyek bájait.

A Pink Floyd aranykorát idéző csodás design mindkét értelmezésnek tágas teret ad, kellő helyet hagyva a képzeletnek. A kihajtható borító fantasztikus fotópárja némileg rokon a Deep Purple „Come Taste The Band” albumának megoldásával, ahol szintén egy-egy kóstolás előtti, majd utáni pillanat látható. Richard borítóján ráadásul időközben fel is borult a Wet Dream koktélos pohár, némi nedvességet okozva a fedélzeten vagy medenceparton. Vagy talán a kikötő melletti strandlétra mellett; nézőpont kérdése. A gyönyörűséges árnyalatokban pompázó, a térrel, az arányokkal és a perspektívával remekül játszó képzőművészeti alkotás egyenértékű a felsőpolcos muzsikával. (Akinek még megvannak az ilyen hanghordozók, érdemes a különféle korabeli kazettaváltozatokat összevetni egymással és a nagylemezzel is, hogy a kiadók melyik országban, milyen tájolást használtak; illetve, hogy hol, mennyit engedett láttatni a „csöcsös csajból” a korabeli cenzúra…)

A szinte tökéletesen passzoló képi világ persze nem csoda, hiszen, miként Rick szerzőtársa és némely zenészbarátai is kötődnek az anyazenekarhoz, úgy a szólólemez borítójáért felelős Hipgnosis társulat sem volt számára idegen, és viszont. Egyebek mellett a Storm Thorgerson vezette csoport alkotta meg a Pink Floyd olyan poptörténeti jelentőségű, máig ikonikus albumfotóit és grafikáit, mint amelyek például „A Saucerful Of Secrets”, az „Ummagumma”, az „Atom Heart Mother”, a „Meddle”, a „Dark Side Of The Moon” vagy a „Wish You Were Here” lemeztasakjait díszítik. Valójában a „Wet Dream” cover sokkal közelebb áll a Pink Floyd addigi világához, mint amilyen design, kép- és hangulati világ jellemzi majd a későbbiekben az „Animals”, „The Wall”, „The Final Cut” trilógiát.

A „Wet Dream” tíz tétele közül négy énekes, hat pedig instrumentális, ami a kompozíciók hosszát is belekalkulálva, nagyjából megegyezik „A Saucerful Of Secrets” és a „Wish You Were Here” közötti időszak albumainak arányaival.

A nyitó „Mediterranean C” címe ismét egy szójáték (értsd: Sea), Richard szemernyi kétséget sem hagy a felől, hogy merre, hova kívánkozott a szíve, egész életében. Zeneileg pedig a kezdő kompozíció annyira floydos, amennyire csak lehet. A Fölközi térség hangulatát felidéző dal az anyazenekar bármelyik ’70-es évekbeli albumára felfért volna. Különösen, hogy a King Crimson-tól a Camel-ig sok-sok alapzenekarból ismerős Mel Collins szaxofonjátéka olyannyira illeszkedik a klasszikus floydos hangulathoz, hogy elsőre hosszú-hosszú másodpercekig fel sem merül az emberben, hogy most nem Dick Perry fúj, mondjuk egy WYWH outtake-en… Nem véletlen, hogy Mel később Roger Waters és Nick Mason szólólemezein is fontos szerepet kapott.

Szólógitáron pedig az a Snowy White hallható, aki 1976 és 1981 között volt a Floyd vendégzenésze. Amit White csinál, az nagyon jó, erősen ihletettnek tűnik és floydilag is autentikus, mégsem tudja feledtetni David Gilmour hiányát. Sőt, elsősorban pont kettejük játékstílusának és a gitár soundjának különbségei miatt tudatosodik idővel a hallgatóban, hogy bár vélhetően eredetileg a Floydnak íródott dallamokat, szerzeményeket hall, de azért mégsem egy Pink Floyd lemez pörög. Hosszabb távon, David megfelelő orgánumának hiánya is megfogalmazódhat a hallgatóban, mert bár Richard hangja nagyon jellegzetes, éneke ismerős és jó, de még sincs benne annyi szín, hogy egy teljes albumot „elvigyen” egyedül.

A korábban a Robin Trower Bandben jeleskedő Reg Isidore dobos és a multi-instrumentalista zseni, Larry Steele basszusjátéka is remekül passzol a „Wet Dream” dalaihoz. Jó, hogy profin illeszkednek, hogy nem nyomulnak különösebben előre, inkább alázatosan kiszolgálják a szerzeményeket, hagyják a szólistákat, legfőképpen a főhőst érvényesülni.

Az első szöveges szám társszerzője Juliette Wright, aki nem más, mint az egykori zenekari tag, Juliette Gale, Richard első felesége. Bár Juliette 1964 elején távozott a Floyd-előd együttesből, de azért a The Tea Set decemberi demó-felvételére még visszatért, mint vendég-énekesnő. (Senkit se tévesszen meg az ötven évvel későbbi hivatalos kiadáson található zenekari név és évszám, ez utóbbi maszatolás már a show business része, nem pedig hiteles rocktörténet! Láttunk már ilyet bőven, máshol, még itthon is…)

A depressziós ars poeticának is beillő „Against The Odds” egy szomorú, csalódott, akár még menthetetlennek is tűnő, némileg vagy teljes egészében kiégett kapcsolatot mutat be, melyre már a tengeri kikapcsolódás sem gyógyír, mivel már a szívnek oly kedves mediterrán vakáció sem képes segíteni. Az általánosságban megfogalmazott élethelyzetet persze a hallgató is magáénak érezheti, ha épp egy nehezebb életszakaszon esik át. De a lehetséges értelmezésbe bőven belefér Rick csalódása a floydos társaiban, elsősorban Rogerben. Miként a csúcspontján már bőven túljutott, feszültségekkel terhes első házasságára is érthető. Mi több, a vers akár fordítva is működőképes: nem csak Rick búskomorságára illik rá tökéletesem, de akár még Juliette neheztelése is megbújhat a sorok között, a csalódáskeltő Rómeója, például folyamatosan csajozó Richard felé… Bizonyos visszaemlékezések szerint ráadásul Ricknek akkoriban komoly drogproblémái is voltak, ami nem csak a magánéletét döntötte romba, de a rendkívül káros szenvedélye vélhetően az együttesen belüli marginalizálódásához, majd a zenekarból való kiszorulásához is nagyban hozzájárulhatott.

Az első két szám kiváló felvezetés, mert az album végig ezen a nyomvonalon halad tovább: egyedi atmoszférájú, gyönyörű melankolikus instrumentális tételek váltakoznak a Richard bánatosságát megéneklő szintén szomorkás, de csodaszép dalokkal. Ezek nem maradnak meg csupán csak a rock stílus keretei között, hanem psychedelic, funky, soul és jazz elemekkel is bőségesen fűszerezettek a „Wet Dream” szerzemények, erősen alkalmazkodva a számok tartalmához, illetve hangulatához. Egészében azonban, a nagylemez kínálta zenemenü, mégiscsak egységes marad, egyfajta melankolikus rocklemezként működik a laza prog rock konceptalbumnak is beillő dalcsokor. Persze, egy tisztességes zenész által készített minőségi zenei albumnál alap, hogy egységes legyen a közlés. Mégis érdemes kiemelni, hogy ez a csodás dalcsokor nem csak, hogy nem esik szét, de egy irányba tart! Ráadásul van eleje, közepe és korrekt lezárása is. Összességében bátran kijelenthető, hogy nem csak a kompozíciók kialakítása, de azok szerkesztése is míves mestermunka. Mely a kimagasló hangminőséggel együtt azt jelenti, hogy Rick Wright producerként is remekelt, nem csak szerzőként és előadóként. Nagy kár, hogy nem sok alkalma volt ez irányú tehetségét kamatoztatni!

A már egyedül jegyzett „Summer Elegy” és a „Holiday” szövegei folytatják a „poharazgatós depresszió” megéneklését, csodás zenei váltásokkal, magával ragadó hangulati ingázásokkal. Csekély változást csak az utolsó két track hoz, a „Pink’s Song” egyértelműen a bandával való szakítás előszele. A költői szépségű szöveg szintén többféle értelmezést enged, így a címszereplő „Pink” akár magát a szétesőfélben lévő zenekart is megszemélyesítheti, vagy az egykor cserbenhagyott és elvesztett Barrett-ről is szólhat, de akár még az akkori Rick Wright – később sajnos be is igazolódott- rossz előérzetének is felfogható. Érdekesség, hogy egyes korabeli LP kiadások a „Pink’s Song” szövegét Juliette-nek tulajdonítják, bár ezt utólag tévedésként kommunikálták. Figyelemreméltó, hogy magán a felvételen Collins kivételesen fuvolán játszik, ami szintén lehet egy szándékos kikacsintás, a korai Pink Floyd színes hangszereléseire utalva. De, ha csak a nóta hangszerelése kívánta meg, úgy is teljesen rendben van, mert tökéletesen illik a darabhoz. (Nyilván az sem véletlen, hogy a Pink Floyd 1994-es „Fate Of Circle” című dupla válogatásalbumára pont a „Mediterranean C” és a „Pink’s Song” dalok kerültek fel Richard szólómunkásságából…)

A B-oldalt záró „Funky Deux” cím szintén egy szójáték, mely lehet akár nosztalgia is, az „Atom Heart Mother” szvit negyedik tételére utalva; de attól függően, melyik szlenget részesítjük előnyben, sokféle egyéb jelentéssel bírhat még. Például érthetünk alatta közös beijedést, páros menőzést, heves „szikrázó” szexet, vagy csak szimplán párosodást; sőt, akár magányos piázást is – kettesben a koktéllal…

Az album anyaga természetesen a korai nyugati és japán vinil kiadásokon szól a legnagyobbat. Keverését, dinamikáját és általános hangminőségét illetően a „Wet Dream” egyaránt referenciaértékű; Hi-Fi és High-End rendszerek tesztelésére is alkalmas, sőt kifejezetten ajánlott. Bob Brimson fotói szintén LP-méretben működnek igazán, így érdemes a lemezborítóval (és mondjuk egy pohárka Wet Dream vagy Blue Lagoon koktéllal) a kézben beülni a lemezjátszó elé. Behúzott függönyökkel, a jacht legcsendesebb kabinjában, de azért kellő biztonságérzettel. Tudván, hogy a hullámokon túl már nincs messze Korinthosz…

Sajnos a „Wet Dream” egy mélyen alulértékelt album, melyet még a Pink Floyd rajongók sem feltétlen kezelnek a maga helyén. Pedig Richard Wright első szólólemeze egy időtlen remekmű, a melankolikus zene gyöngyszeme, melynek csodás dallamvilága és fennkölt esztétikája ráadásul a Floyd igényességére jellemző kimagasló hangminőséggel is társul. Tartalmilag pedig egy figyelmeztetően felemelt mutatóujj, hogy bizony-bizony, még a hírnév és pénz sem óvhat meg minket attól, hogy önző és rossz döntéseinkkel igen sokat ártsunk magunknak és szeretteinknek…

Folytatjuk!

A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges.