Blackened, 2023
Némileg elmélázós hangulatban bólogatok a ritmusra a gép előtt. Mikor is írtam utoljára Metallica-lemezről? Elszörnyedve konstatálom, hogy ez 1996-ban (!) történt, a Load album megjelenése kapcsán. Bazi öreg lehetek már… Arra viszont jól emlékszem: annak idején rajongók százezrei kárhoztatták a csapatot a váratlanul merész image-váltás miatt, és a zenei koncepció is távol állt attól, hogy egységesen ujjongó kritikákat kapjon. Vagyis a Metallicát azért savazták, mert változtatott. Olyan érzéseim támadtak a 72 Seasons hallgatása közben, hogy most megvalósult e a jelenség antitézise: azért kell dicsérni a bandát, mert ebben a kiszámíthatatlan, bizonytalansággal telített világban mindent változatlanul hagyott.
Nyilván senkinek sem kell elmagyarázni, mit kellene szeretnie a Metallica muzsikájában; ez a nagy előnye a dinoszaurusz-státusznak. A Hardwired… által prezentált, egyszerre érett, múltidéző és bő lére eresztett jelleg csont nélkül érvényesül ezen az albumon is – könnyű tehát kedvencet választani, és néhány kommentet elolvasva kiderül, hogy a legtöbben ezt már meg is tették, természetesen más és más nótákkal. Ebben már az ízlések dominálnak, mert kifejezetten gyenge dal nem akad a korongon – legföljebb olyan, ami egy s más okból valakinek pont „nem gyere be”.
Ha szegmentáljuk az anyagot, akkor arra jutunk, hogy egyfelől ott vannak a haladós, régisulis darabok, másrészt a középtempós, a Justice/Black album hangulatát idézők, és olyanok is akadnak, amik a Metallica érett korszakában születhettek csak meg. A múltba vezető dalok a lemez erősségei közé tartoznak, mivel remekül sikerültek, másfelől pedig kivételesen nincsenek túlnyújtva – a címadó kivételével, ami viszont lemeznyitóként jól működik még 7 és fél percben is. A Screaming Suicide, a Lux Aeterna és a remek Too Far Gone? egyaránt megidézi a Kill’Em All hangulatát (ez utóbbi főleg a No Remorse-t), sőt: némelyik még annál is odébb megy, egész a példaképekig, mint pl. a Diamond Head. Az egyszeri metallicás máris belekapaszkodhat ezekbe a minőségi, szuper riffekkel telitűzdelt nótákba.
A másik végletet a modern, komolyságot árasztó szerzemények képviselik. Ide tartozhat a Shadows Follow, vagy a Chasing Light; persze a nóták nem egységsugarúak, így nyilván hatásmechanizmusuk egyénenként más eredményt válthat ki. Ez a kettő azonban kitűnik az irgalmatlanul húzós rifforgiával, amit a hallgatóra szabadítanak. Az ilyen dalok nem feltétlenül ütnek elsőre, egyebek közt azért sem, mert itt már elindul a túlnyújtás jelensége.
A fekete album sejlik föl az olyan málházós tételekben, mint a You Must Burn!, ami meglehetősen emlékeztet a Sad But True-ra – csak annak izgalma, súlya nélkül. Ha akad fölösleges vattadarab itt, akkor ez az, elkísérve a másik értelmezhetetlen, Crown of Barbed Wire cím alatt futó nótával, melynek szűk hat perce alatt az ember csak várja és várja, hogy mikor történik már végre valami – de hiába. E két dal nélkül sokkal feszesebb, tömörebb lehetett volna a jelen formájában 77 perces lemez; egyetlen szerencse, hogy közéjük tették a friss és üde Lux Aeternát, ami kizökkenti kissé az üveges szemekkel maga elé révedő hallgatót. Ha már fekete albumidézés, akkor sokkal életrevalóbb kísérlet a Sleepwalk My Life Away, ami sandman-esen bluesos húzásával hamar beeszi magát a bőrünk alá, bár a bevezetője indokolatlanul hosszú – elég ahhoz, hogy a modern kor embere elkezdje a telefonját baszkurálni zenehallgatás helyett.
A Room of Mirrors-ben igen szerencsés módon állt össze valamennyi hatás: ez egy igazi hibrid kincs, ami mindenkinek tartogat valami fülnek kedves elementumot, Hetfield pedig énekteljesítmény terén is brillírozik benne. Kell is az üzemanyag, mert az utána következő, albumzáró Inamorata még utoljára ugyancsak próbára teszi az egyszeri rajongó tűrőképességét. 11 perc fölé nyúló, lassú középtempóban makacsul ismétlődő, nem túl érdekfeszítő témák, középen egy kissé atipikus leállással; hát nem tudom… Minden kuriózum jellegével együtt is azt mondom, hogy sokat nem vesztenénk, ha ez nem lenne a lemezen; egyszerűen nélkülözi az izgalmas pillanatokat. Bár nyilván kinek mi az „izgalmas”; elvégre a Metallicáról beszélünk, amitől mindenki a számára kedves dolgokat várja – lehet, hogy akad olyan, aki pont ettől kap instant libabőrt.
Lars meg Kirk kapcsán népszokássá vált hőbörögni fakuló zenei teljesítményük fölött, de ennek a magam részéről sok értelmét nem látom. Egyfelől Kirk eleve sose volt igazán kiemelkedő gitáros – vagy ha mégis, azt a Metallica-lemezeken kiválóan titkolja -, ám amit csinál, az már kezdetektől fogva hozzá nőtt ehhez a muzsikához: wah-pedállal nyakon sózott pentaton-ujjgyakorlatok, jól felpörgetve, csak erről a 80-as években még azt hittük, hogy ez az igazi metál-gitárjáték. Időközben persze mindenkinek besétálhatott, hogy a dobozon kívül is van élet, ám abban Kirk-nek igaza van, hogy ez ide tökéletesen illik. Fura is lenne, ha hirtelen líd modálisban kezdene szólót fogalmazni. Lars-szal pedig stúdióban nincs különösebb gond: néhol még akár változatos is, amit csinál, nem díszít túl, és a hangszínek is rendben vannak.
Az egész lemez hangzásán érezhető egyfajta nyers, vintage jelleg, azzal a figyelemreméltó adalékkal, hogy Rob basszusa kiválóan hallatszik valamennyi dalban. Talán ezen az albumon lehet játékát a leginkább kompromisszum-mentesen élvezni. Hetfield pedig zseniális, mint mindig. Az a jobb kéz továbbra is páratlan a szakmában, riffgyártó képessége über, és az ének is pont olyan jellegzetesen tökös, mint ezelőtt 30 évvel. A 77 perc tehát elég ahhoz, hogy rengeteg pozitívumot és néhány fölöslegesen túlmagyarázott momentumot egyaránt tartalmazzon. Hogy hozzátesz-e bármit a rockzenéhez, ami eddig nem volt benne? Természetesen nem, de őszintén szólva ezt nem is várta senki; mi Metallicát akartunk, és ettől az albumtól meg is kaptuk.
