Sony Music

Az utóbbi több mint két évtizedben hozzászokhattunk, hogy a most 82. életévét taposó Roger Waters időnként előáll valami élő anyaggal, melyet egy-egy turné befejeztével publikál. Ezekben döntő többséget képviselnek a Pink Floyd albumai, kisebb arányban nem túl terjedelmes szólódiszkográfiájának részleteit halljuk.

A legutóbbi ’This Is Not A Drill’ elnevezésű sorozatot – melyet Waters búcsújaként is hirdettek – botrányok kísérték a zenész nem éppen polkorrekt kijelentései miatt, több helyen a szervezők lemondták a fellépést. A David Gilmourral való kölcsönös üzengetések sorozatával együtt álladó publicitást biztosítottak Watersnek a botrányok. Utóbbi tipikus példája annak, amikor két egyformán hatalmas ego nem fér meg egymás mellett. Waters világ életében politizáló rockzenész volt, a Pink Floyd-idők és a szóló periódusa alatt is, rajongói értékelték kiállását, dalai üzenetét, az utóbbi időben viszont átcsúszott egy olyan ellenpólusú pályára, melyen már sokan nem követték.

A több mint kétórás műsorban nem mindig a zenéé a főszerep, Waters időnként hosszan kommentálja a dalokat, nem érzem a funkcióját e monológoknak, legyen az a Bárról vagy Bob Dylan-ről. Az elején egy rövid bevezetőben a szokásos mobiltelefon-használattal kapcsolatos intelmek után elküldi a vérbe azokat, akiknek nem tetszenek az ő politikai nézetei. Ezután belevág a műsorba, egyes lemezek dalait blokkokban adja elő, így halljuk a ’The Dark Side Of The Moon’, a ’Wish You Were Here’ és a ’The Wall’ részleteit, az ’Animals és a ’The Final Cut’ csak egy-egy dallal (Sheep és Two Suns In The Sunset) van jelen. Szigorúan az 1973 és 83 közti időszakra korlátozódik a Floyd-repertoár, e tíz évben, már csak Waters írta a szövegeket, a zeneszerzésből is fokozatosan szorította ki társait, a ’The Final Cut’-on elérte, hogy minden egyes hang az övé. Ezen a bulin az összes watersi gondolatmenet összejött: a felgyorsult világ, fogyasztói társadalom problémái (’The Dark Side Of The Moon’ 1973), Syd Barrett emléke, elidegenedés (’Wish You Were Here’ 1975), környezetrombolás (’Animals’ 1977), magány, félelem, kettészakított élet (’The Wall’ 1979), végül a háború utáni szorongás, apahiány (’The Final Cut’ 1983). Ha hozzávesszük a The Bravery Of Being Out Of Range tételt az ’Amused To Death’ (1992) szólóprodukciójáról, akkor a média agymosása is jelen van. Nem egy vidám gondolatfüzér, Waterstől nem várunk mást, ő a színpadon sokkol, nyomaszt, vagy kiábrándít. A mai kor (is) tehet arról, hogy a 40-50 évvel ezelőtt készült Floyd-albumok még mindig elemi erővel bíró aktualitással rendelkeznek, ám nem csak ezért időtálló a Pink Floyd zenéje, a pozitív hozadék, az értékteremtés sokkal nagyobb súllyal bír.

Zeneileg teljesen profi az előadás, kiváló hangszeres teljesítményekkel tarkítva, nekem azonban túl steril is egy koncerthez képest, de ugyanezt halljuk a helyszínen is. Több alkalommal is láttam Waterst a színpadon (ezt a turnét kihagytam), és mindig precízen szóltak a dalok, sehol egy rosszul intonált énekhang, egy félrefogott gitárakkord, ami azért becsúszhat élőben.

Két kedvenc dal itteni megszólaltatása hiányt ébreszt bennem. A Run Like Hell (’The Wall’) nem olyan elemi erővel vágtat, mint eredetileg, a „gyárilag” Roy Harper által énekelt Have A Cigar (’Wish You Were Here’) pedig kifejezetten vérszegény Waters kántálásával. A riffet David Gilmour újra hasznosította a Floyd What Do You Want From Me? nótájában a ’The Division Bell’ (1994) LP-n. Meglepett, hogy Roger ’Radio K.A.O.S.’ (1987) szólólemeze is egy szerzemény erejéig (The Powers That Be) bekerült a repertoárba, ennek viszont kifejezetten jót tett az új hangszerelés. Sokkal jobban, rockosabban szól, mint az akkori időknek megfelelő csörömpölő-elektronikus hangzással.

A ’The Dark Side Of The Moon’ dalai esetében Waters ragaszkodik az eredeti dalszerkezetekhez, bár ezek a variációk sem igazán karcosak, nem élnek, mint a 74-es élő Dark Side lemezen a Wembley-ből. Megkönnyebbültem, hogy nem olyan felfogásban játsszák őket, mint a két éve kiadott – szerintem – rettenetesen sikerült ’The Dark Side Of The Moon Redux’-on, erről egy másik platformon kifejtettem lesújtó véleményem: lecsupaszítva, az énektémákat teljesen kinyírva, depresszív gondolatmenetekkel kiegészítve a dalszövegeket tálalják a legendás lemez műsorát. Véleményem szerint Waters hatalmas hibát követett el ezzel az albummal. Ami viszont érdekes, hogy a lemez B oldala egy az egyben bekerült a koncertprogramba, az A pedig teljesen hiányzik, nem egészen értem a koncepciót.

Roger Waters e műsora nem különbözik nagyon jelentősen a 2018-ben az ’Us And Them’ turnén játszott összeállítástól. Kevésbé aktuálpolitikus, mint 7 évvel ezelőtt és most már teljesen magára szabta a Pink Floyd-korszakot is. Kettősséget érzek személye iránt: kitárja háborgó lelkét, betekintést enged vívódásaiba, amire döntő mértékben hat a turbulens világ, ugyanakkor képtelen ledönteni a figuráját körbevevő Falat.

Dallista:

CD1

01. Introduction
02. Comfortably Numb
03. The Happiest Days of Our Lives
04. Another Brick in the Wall, Pt. 2
05. Another Brick in the Wall, Pt. 3
06. The Powers That Be
07. The Bravery of Being Out of Range
08. The Bar Part 1
09. Have a Cigar
10. Wish You Were Here
11. Shine On You Crazy Diamond
12. Sheep

CD2

01. In the Flesh
02. Run Like Hell
03. Déjà Vu
04. Is This the Life We Really Want?
05. Money
06. Us and Them
07. Any Colour You Like
08. Brain Damage
09. Eclipse
10. Two Suns in the Sunset
11. The Bar Part 2
12. Outside the Wall

Zenészek:

Roger Waters – ének, akusztikus gitár, basszusgitár, gitár, zongora
Jon Carin – billentyűsök, gitár, steel gitár, vokál, marxophone (bund nélküli citera)
Dave Kilminster – gitár, vokál
Jonathan Wilson – gitár, vokál, ének (Money, Us and Them)
Gus Seyffert – basszusgitár, gitár, harmonika, vokál
Joey Waronker – dob, ütősök
Amanda Belair – vokál, ütősök
Shanay Johnson – vokál, ütősök
Robert Walter – Hammond B3 orgona, zongora, melodica
Seamus Blake – szaxofon, klarinét